– Olyan régen találkoztunk, üljünk be valahova egy csésze kávéra, annyi kávézó van errefelé, mintha csak ránk várnának – folytatja Hermina a szöveget, amelyet azzal kezdett, hogy áradozott rég nem látott kolléganője, majdnem azt is mondhatnánk, barátnője frizurájáról, öltözékéről, cipőjéről, táskájáról. Amikor végre levegőt vesz, Bea gyorsan közbeszól:
– Ne haragudj, csak az ebédszünetben ugrottam ki a patikába, sietnem kell vissza, tudod, a főnök.
– Na, igen, megértelek. Nem is csodálkozhatsz, hogy én korengedménnyel mentem nyugdíjba, hogy mihamarabb megszabaduljak tőle. De most újra dolgozom.
– Nahát! És hol?
– Nagyon jó helyen, itt szemben, csak az aluljárón kell átmenni, s már ott is vagyok. Én is csak az ebédidőmet kihasználva kóborolok errefelé egy kicsit.
– De mit csinálsz, csak nem folytatod a szerkesztői munkát?
– Nem, nem, azzal végleg felhagytam. Tudod, milyen jó főnököm van most? Nem nyaggat, nem követelődzik, nem kiabál, és mindig elégedett a munkámmal. Végre teljes értékű embernek érezhetem magam. Nem kell reggelenként idegeskednem, hogy esetleg kések néhány percet. Azért a régi beidegződés arra késztet, hogy megmagyarázzam a késés okát, de csak mosolyogva legyint, hogy nincs semmi baj, előttünk az egész nap, dolgozhatunk kedvünkre. Ugye, milyen aranyos! És ha együtt megyünk ebédelni, sosem engedi, hogy kifizessem a magamét. Mindig ő fizet. Már szinte kínos. Sokszor próbálok meglógni előle, hogy ne hozzon megint zavarba, de mindig rajtakap, ha már indulnék, és csatlakozik hozzám.
– Ilyen főnökök is vannak? – kérdi mélázva Bea, amikor sikerül szóhoz jutnia, és nem győz álmélkodni. – Én is ilyen főnökkel szeretnék dolgozni!
– Á, ritka az ilyen vezető. Nem is tudom, hogy találtam rá. Tudod, irtó rendes pasi. Férjnek is kiváló. Mindig tőlem kérdi meg, mit vegyen a feleségének névnapra, születésnapra vagy a házassági évfordulójukra. A gyerekei ünnepnapjait is számon tartom, már előre átgondolom, milyen ajándékot vehetne nekik. Aztán nem győz hálálkodni. Prémiummal fejezi ki a háláját. Két-három hónaponként ad nekem prémiumot. Sosem volt ilyen jó főnököm és ilyen remek munkahelyem.
Bea kételkedni kezd. De Hermina annyira meggyőzően beszélt, és olyan pontos leírásokat adott a főnökéről, hogy el kell hessegetnie a kétségeit. Azért furcsállja, hogy nem kap egyenes választ a munkahelyet illetően, csak halandzsát, amikor újra és újra rákérdez. Az lehet a dologban, hogy félti ezt a különleges munkahelyet. Naná, hogy félti! Hogy valaki kitúrja őt onnan, például pont ő, a volt kolléganője, a rég nem látott barátnője.
– Nem látsz rajtam valami változást? – folytatja Hermina kérdéssel, s hogy megkönnyítse Bea dolgát, jobbra fordul, balra fordul, hogy oldalnézetből is jól látsszék. – Nos, nem veszed észre?
Bea zavartan méregeti. Eléggé megöregedett. És úgy látja, jócskán meghízott. Talán a kiadós főnöki ebédek eredménye? De ezt mégse dörgölheti az orra alá, biztos valami mást kellene észrevennie. A haja kimondottan fakó, az öltözete szintén, arca ráncos, szemöldöke borzas… nos semmi olyat nem lát rajta, ami megfelelne a kihívó riszálásnak, amit már vagy három perce művel – megmosolyogtatva az arra elhaladó embereket.
– Látom, szabad a gazda. Akkor hát elárulom: lefogytam harminc kilót!
Bea szólni sem tud a meglepetéstől, meg aztán Hermina szóáradatát amúgy is nehéz megszakítani. Gyorsan számba veszi az időt – mióta is nem látta Herminát? Netalán harminc kilóval több lett volna az elmúlt években, s mostanában dobta volna le azt a bizonyos harmincat? De hiszen legfeljebb másfél évvel ezelőtt találkoztak, azelőtt még gyakrabban, és alig van öt éve, hogy nyugdíjba ment. Mindig volt egy kis súlyfölöslege, de ez a mostani figura messze felülmúlja az azelőtti molettséget.
– Egy magazinban volt egy felhívás fogyókúrára. Beneveztem. Mondhatom, nem volt könnyű dolgom. Csupa fiatal, lányok, fiúk. Én voltam a legidősebb. Csoportos tornára jártunk, és táplálkozási szakemberek felügyelték az étrendünket. Hetente mérték a súlyunkat, derék- és csípőbőségünket. Nem lehetett csalni. Meg hát, tudod, magunkat csaptuk volna be. Számomra az volt a legnehezebb, hogy le kellett mondanom a nyalánkságokról. Hisz tudod, naponta három-négy csokit is benyakaltam, mellette néhány csomag kekszet, nápolyit. De nagyon erős akarattal le tudtam mondani a számomra legnagyobb szenvedélyről. És ma már nem vagyok édességfüggő. Ez a pénztárcámon is meglátszik. Határozottan kevesebb pénzt fogyasztok, mint azelőtt. Tudod, nem olyan magas a nyugdíjam, hogy bármit megengedhetnék belőle.
Bea nagyon szívesen közbeszólna, mert az a szuper jó munkahely a gyakori prémiumokkal talán mégsem ösztönzi arra az embert, hogy megvonja magától a neki legkedvesebbet. Na persze, persze, Hermina nem a pénz miatt hagyta abba az édességevést, hanem a fogyás volt a kitűzött cél.
– A hirdetés alapján háromezer euró üti a markát a győztesnek. Kell ennél jobb motiváció? Azt mondtam: eljött az én időm! Lefogyok, és még pénzt is kapok érte. De nem volt könnyű. Az a rengeteg túra, amin én akkoriban részt vettem! Három hónapon át gyötörtem a testemet, és szó szerint koplaltam.
Hm. Három hónap alatt harminc kiló? Nem sok az egy kicsit? – mérlegel gondolatban Bea.
– Tudod, lassanként kidőltek a csitrik meg az ifjoncok. A félidő tájékán már csak tizenöten maradtunk. A végére csak négyen. És ki lett a győztes? Na, ki? Hát én! Sokat szenvedtem, de megérte! Most már csak igyekeznem kell tartani a súlyomat. Nehogy visszaszedjem a ledobott kilókat. Na de ez nem érdekes. Sokkal jobbat mondok. Tavaly Dubajban voltunk a barátommal. Ja, igen, úgy négy éve jöttünk össze, azóta nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Három hetet töltöttünk az emírségekben. Csodálatos volt! Tudod, a barátom mindent látni akart, mindent ki akart próbálni. Alig bírtam szusszal, de azért kitartottam. Kárpótolt a sok gyönyörű élmény – sivatag, luxusszállodák… Beduinokkal is találkoztunk, elszórakoztunk velük. És két éjszakát töltöttünk a világ egyetlen hétcsillagos szállodájában, tudod, a Burdzs al-Arabban. Ja, és nehogy azt hidd, hogy kihagytuk a sípályát. Képzeld el, mi, akik minden télen a Tátrában síelünk, ott, az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb városában, a negyvenfokos melegben bementünk a fedett sípályára, és síeltünk a műhavon. Csodálatos volt! Képzelj el egy hatalmas üvegburát, alatta havas domboldalt, kávézókkal, éttermekkel és butikokkal szegélyezve. A búra alatt jéghideg! Meleg ruhát, sífelszerelést béreltünk, és már siklottunk is. Ne nézz ilyen megrökönyödve! Én mondtam a barátomnak, hogy marhaság, de tudod, milyen. Ő a fejébe vette, hogy Dubajban síelni is fog. Hát meg is tette, persze velem együtt. De én csak neki engedelmeskedtem. Végül is ő fizette az egész utat, azt kellett tennem, amit ő mondott.
Na jól van, Hermina, most megetettél néhány hatalmas sületlenséggel – morfondírozik Bea, de a világért sem mondaná hangosan. Most aztán hogy váljak el tőled, te szerencsétlen?
– Gratulálok – préseli ki magából. – Örülök, hogy ilyen jól alakult az életed. Hogy még egy ilyen nagyszerű pasival is összehozott a sors! De most már tényleg mennem kell.
– Ó, köszönöm, te olyan rendes vagy, mindig is rendes voltál hozzám. Olyan jó volt elbeszélgetni veled. De igazad van, nekem is mennem kell, otthon már vár a barátom. Palacsintát süt ma nekem ebédre. Remélem, hamarosan újra találkozunk.
Puszi jobbra, puszi balra. Bea megtapogatja-megsimogatja Hermina vállát, lopva pislog az idősödő asszony sikertől ragyogó szemébe, de nagyon igyekezik, hogy a maga lelkében tornyosuló szánalom ne látszódjék az arcán.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.