Fiala Ilona: Hermina

– Olyan régen találkoztunk, üljünk be valahova egy csésze kávéra, annyi kávézó van errefelé, mintha csak ránk várnának – folytatja Hermina a szöveget, amelyet azzal kezdett, hogy áradozott rég nem látott kolléganője, majdnem azt is mondhatnánk, barátnője frizurájáról, öltözékéről, cipőjéről, táskájáról. Amikor végre levegőt vesz, Bea gyorsan közbeszól:

– Ne haragudj, csak az ebédszünetben ugrottam ki a patikába, sietnem kell vissza, tudod, a főnök.

– Na, igen, megértelek. Nem is csodálkozhatsz, hogy én korengedménnyel mentem nyugdíjba, hogy mihamarabb megszabaduljak tőle. De most újra dolgozom.

– Nahát! És hol?

– Nagyon jó helyen, itt szemben, csak az aluljárón kell átmenni, s már ott is vagyok. Én is csak az ebédidőmet kihasználva kóborolok errefelé egy kicsit.

– De mit csinálsz, csak nem folytatod a szerkesztői munkát?

– Nem, nem, azzal végleg felhagytam. Tudod, milyen jó főnököm van most? Nem nyaggat, nem követelődzik, nem kiabál, és mindig elégedett a munkámmal. Végre teljes értékű embernek érezhetem magam. Nem kell reggelenként idegeskednem, hogy esetleg kések néhány percet. Azért a régi beidegződés arra késztet, hogy megmagyarázzam a késés okát, de csak mosolyogva legyint, hogy nincs semmi baj, előttünk az egész nap, dolgozhatunk kedvünkre. Ugye, milyen aranyos! És ha együtt megyünk ebédelni, sosem engedi, hogy kifizessem a magamét. Mindig ő fizet. Már szinte kínos. Sokszor próbálok meglógni előle, hogy ne hozzon megint zavarba, de mindig rajtakap, ha már indulnék, és csatlakozik hozzám.

– Ilyen főnökök is vannak? – kérdi mélázva Bea, amikor sikerül szóhoz jutnia, és nem győz álmélkodni. – Én is ilyen főnökkel szeretnék dolgozni!

– Á, ritka az ilyen vezető. Nem is tudom, hogy találtam rá. Tudod, irtó rendes pasi. Férjnek is kiváló. Mindig tőlem kérdi meg, mit vegyen a feleségének névnapra, születésnapra vagy a házassági évfordulójukra. A gyerekei ünnepnapjait is számon tartom, már előre átgondolom, milyen ajándékot vehetne nekik. Aztán nem győz hálálkodni. Prémiummal fejezi ki a háláját. Két-három hónaponként ad nekem prémiumot. Sosem volt ilyen jó főnököm és ilyen remek munkahelyem.

Bea kételkedni kezd. De Hermina annyira meggyőzően beszélt, és olyan pontos leírásokat adott a főnökéről, hogy el kell hessegetnie a kétségeit. Azért furcsállja, hogy nem kap egyenes választ a munkahelyet illetően, csak halandzsát, amikor újra és újra rákérdez. Az lehet a dologban, hogy félti ezt a különleges munkahelyet. Naná, hogy félti! Hogy valaki kitúrja őt onnan, például pont ő, a volt kolléganője, a rég nem látott barátnője.

– Nem látsz rajtam valami változást? – folytatja Hermina kérdéssel, s hogy megkönnyítse Bea dolgát, jobbra fordul, balra fordul, hogy oldalnézetből is jól látsszék. – Nos, nem veszed észre?

Bea zavartan méregeti. Eléggé megöregedett. És úgy látja, jócskán meghízott. Talán a kiadós főnöki ebédek eredménye? De ezt mégse dörgölheti az orra alá, biztos valami mást kellene észrevennie. A haja kimondottan fakó, az öltözete szintén, arca ráncos, szemöldöke borzas… nos semmi olyat nem lát rajta, ami megfelelne a kihívó riszálásnak, amit már vagy három perce művel – megmosolyogtatva az arra elhaladó embereket.

– Látom, szabad a gazda. Akkor hát elárulom: lefogytam harminc kilót!

Bea szólni sem tud a meglepetéstől, meg aztán Hermina szóáradatát amúgy is nehéz megszakítani. Gyorsan számba veszi az időt – mióta is nem látta Herminát? Netalán harminc kilóval több lett volna az elmúlt években, s mostanában dobta volna le azt a bizonyos harmincat? De hiszen legfeljebb másfél évvel ezelőtt találkoztak, azelőtt még gyakrabban, és alig van öt éve, hogy nyugdíjba ment. Mindig volt egy kis súlyfölöslege, de ez a mostani figura messze felülmúlja az azelőtti molettséget.

– Egy magazinban volt egy felhívás fogyókúrára. Beneveztem. Mondhatom, nem volt könnyű dolgom. Csupa fiatal, lányok, fiúk. Én voltam a legidősebb. Csoportos tornára jártunk, és táplálkozási szakemberek felügyelték az étrendünket. Hetente mérték a súlyunkat, derék- és csípőbőségünket. Nem lehetett csalni. Meg hát, tudod, magunkat csaptuk volna be. Számomra az volt a legnehezebb, hogy le kellett mondanom a nyalánkságokról. Hisz tudod, naponta három-négy csokit is benyakaltam, mellette néhány csomag kekszet, nápolyit. De nagyon erős akarattal le tudtam mondani a számomra legnagyobb szenvedélyről. És ma már nem vagyok édességfüggő. Ez a pénztárcámon is meglátszik. Határozottan kevesebb pénzt fogyasztok, mint azelőtt. Tudod, nem olyan magas a nyugdíjam, hogy bármit megengedhetnék belőle.

Bea nagyon szívesen közbeszólna, mert az a szuper jó munkahely a gyakori prémiumokkal talán mégsem ösztönzi arra az embert, hogy megvonja magától a neki legkedvesebbet. Na persze, persze, Hermina nem a pénz miatt hagyta abba az édességevést, hanem a fogyás volt a kitűzött cél.

– A hirdetés alapján háromezer euró üti a markát a győztesnek. Kell ennél jobb motiváció? Azt mondtam: eljött az én időm! Lefogyok, és még pénzt is kapok érte. De nem volt könnyű. Az a rengeteg túra, amin én akkoriban részt vettem! Három hónapon át gyötörtem a testemet, és szó szerint koplaltam.

Hm. Három hónap alatt harminc kiló? Nem sok az egy kicsit? – mérlegel gondolatban Bea.

– Tudod, lassanként kidőltek a csitrik meg az ifjoncok. A félidő tájékán már csak tizenöten maradtunk. A végére csak négyen. És ki lett a győztes? Na, ki? Hát én! Sokat szenvedtem, de megérte! Most már csak igyekeznem kell tartani a súlyomat. Nehogy visszaszedjem a ledobott kilókat. Na de ez nem érdekes. Sokkal jobbat mondok. Tavaly Dubajban voltunk a barátommal. Ja, igen, úgy négy éve jöttünk össze, azóta nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Három hetet töltöttünk az emírségekben. Csodálatos volt! Tudod, a barátom mindent látni akart, mindent ki akart próbálni. Alig bírtam szusszal, de azért kitartottam. Kárpótolt a sok gyönyörű élmény – sivatag, luxusszállodák… Beduinokkal is találkoztunk, elszórakoztunk velük. És két éjszakát töltöttünk a világ egyetlen hétcsillagos szállodájában, tudod, a Burdzs al-Arabban. Ja, és nehogy azt hidd, hogy kihagytuk a sípályát. Képzeld el, mi, akik minden télen a Tátrában síelünk, ott, az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb városában, a negyvenfokos melegben bementünk a fedett sípályára, és síeltünk a műhavon. Csodálatos volt! Képzelj el egy hatalmas üvegburát, alatta havas domboldalt, kávézókkal, éttermekkel és butikokkal szegélyezve. A búra alatt jéghideg! Meleg ruhát, sífelszerelést béreltünk, és már siklottunk is. Ne nézz ilyen megrökönyödve! Én mondtam a barátomnak, hogy marhaság, de tudod, milyen. Ő a fejébe vette, hogy Dubajban síelni is fog. Hát meg is tette, persze velem együtt. De én csak neki engedelmeskedtem. Végül is ő fizette az egész utat, azt kellett tennem, amit ő mondott.

Na jól van, Hermina, most megetettél néhány hatalmas sületlenséggel – morfondírozik Bea, de a világért sem mondaná hangosan. Most aztán hogy váljak el tőled, te szerencsétlen?

– Gratulálok – préseli ki magából. – Örülök, hogy ilyen jól alakult az életed. Hogy még egy ilyen nagyszerű pasival is összehozott a sors! De most már tényleg mennem kell.

– Ó, köszönöm, te olyan rendes vagy, mindig is rendes voltál hozzám. Olyan jó volt elbeszélgetni veled. De igazad van, nekem is mennem kell, otthon már vár a barátom. Palacsintát süt ma nekem ebédre. Remélem, hamarosan újra találkozunk.

Puszi jobbra, puszi balra. Bea megtapogatja-megsimogatja Hermina vállát, lopva pislog az idősödő asszony sikertől ragyogó szemébe, de nagyon igyekezik, hogy a maga lelkében tornyosuló szánalom ne látszódjék az arcán.