Fiala Ilona: Nyelvünk iránti adósságunkról

Mi mindenre jó a közösségi háló! Többek között arra is, hogy észrevegyük: nyelvhasználatunk tekintetében nagyon rosszul állunk. Persze nem csak a háló kínálja az elgondolkodtató nyelvi gubancokat, ott vannak a médiában, a tárgyalási nyelvezetben, a mindennapi kifejezésmódban. Természetesen nem lehet mindenki Deme László, Grétsy László vagy Jakab István – hogy csak néhány jeles nyelvművelőt említsek –, de ha hagyjuk, hogy a „mindent megengedők” véleménye eluralkodjék, akkor nyelvünk hamarosan elsorvadhat, lebetegedhet, megkophat. A nyelvészetben a mindent megengedőkön azokat a nyelvvédőellenes embereket értem, akik harcba szállnak a nyelvőrzőkkel, mondván, beszéljen és írjon mindenki úgy, ahogy tud, senki se kér az okoskodók piszkálódásaiból. Megértem, hogy nem követelhetünk mindenkitől tökéletes nyelvtudást, még ha anyanyelvünkről van is szó. Az iskolában is vannak jobb és gyengébb tanulók, ez utóbbiak nem képesek a tananyagot ugyanúgy elsajátítani, mint az eminensek.

De kire is vonatkozik az anyanyelv ismeretének elvárt szintje? Van a társadalomnak egy rétege, amely felelős a nyelvhelyességért, illetve a nyelvi túlkapások, helytelenségek terjedéséért. Ezek pedig elsősorban a magyartanárok, az újságírók, írók, költők, szerkesztők, műsorvezetők, politikusok, színészek, tehát a közismert emberek, mondhatjuk: közszereplők. Vagy a bibliai „írástudók” kifejezést is alkalmazhatjuk rájuk, akiknek sok tekintetben nagy a felelősségük az őket meghallgató vagy olvasó tömegekért.

Persze nem mindenki igazán írástudó, aki annak képzeli magát. És sajnos éppen az ilyen „írástudók” okozzák a legtöbb gondot a nyelvi szférában. Vehemensen tiltakoznak, ha valaki szóvá teszi slampos vagy nyelvtanilag helytelen írás- vagy kifejezésmódjukat. Kígyót-békát kiáltanak az őket kritizálókra, sőt emberi jogokra hivatkozva próbálják magyarázni egyéniségüket, különcségüket, netán eredetiségüket. Olyan is előfordul, hogy valaki azzal próbálja elütni hibáit, hogy szándékosan, a vicc kedvéért alkalmazta azokat. Közben pedig csak arról van szó, hogy ezek az emberek nem tudnak megbirkózni a nyelvhelyesség követelményeivel. És bár szívesen dobálóznak megnyilvánulásaikban például közmondásokkal, szólásokkal, szállóigékkel, rendszerint tanúbizonyságot tesznek róla, hogy ezeket sem ismerik, összekeverik, helytelenül használják. Egy példa a közelmúltból: Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Ezt az ismert közmondást így használta egy riporter: Jobb ma egy veréb, mint holnap egy üres kalitka.  

Nem szoktam nyilvánosan senkit se megróni a nyelvi hibák miatt. Ha viszont feltétlenül szükségesnek érzem a helyesbítést, akkor csakis négyszemközt, illetve „privátban” teszem, egy illedelmes bevezetőt kanyarítva mondandóm elé, amelyben mindig az a fő gondolat, hogy a jóindulat vezérel, és semmi esetre sem akarom megsérteni, netán kritizálni az illetőt. Egyszer viszont mégis engedtem a csábításnak. Az egyik közösségi hálón belelestem nem közismert személyek bejegyzéseibe, mondjuk, szemlélődtem egy kicsit a mindennapi emberek háza táján. Az egyik poszt alatt már nagyon sok „Gratulálok Jessica!” jelent meg. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és odaírtam: „A megszólítás elé, illetve után vessző dukál. Így: Gratulálok, Jessica! Vagy fordított szórenddel: Jessica, gratulálok!” De továbbra is özönlöttek a vessző nélküli gratulációk. Gondoltam, erélyesebben kell szólnom. Meg is tettem: „Könyörgök, tegyétek ki a vesszőt a megszólítás elé vagy után! Erre már felfigyeltek néhányan, és megjegyezték: „Te meg mit okoskodsz itt, ha még annyit se tudsz, hogy nem a ´könyörgök´, hanem a ´könyörgöm´ a helyes!” Nosza, rögtön válaszoltam: „A ´könyörög´ nem ikes ige, ezért egyes szám első személyben ´-k´ lesz a végződése. Csak az ikes igék kapnak ´-m´ ragot. (Azt már nem mertem volna megtenni, hogy kitérjek az alanyi és a tárgyas ragozásra.) Hogy mit kaptam ezért így is a mindennapi emberektől? Csak két bejegyzést idézek: „Téged meg honnan menesztettek?” „Mit képzel ez magáról, hogy így beolvas nekünk?” A többit, a szaftosabbakat meghagyom magamnak. Azért is, mert okultam az esetből. Valóban nem szabad mindenkit kioktatni, különösen akkor nem, ha a tömegnek egyöntetű az ellenvéleménye.

De mi van akkor, ha egy közszereplő veti papírra (vagy képernyőre) nyelvtani hibákkal a mondandóját? Ha például egy politikus II. Erzsébet királynő halála napján „ő felségétől” búcsúzik? Ha egy újságíró azt mondja, hogy „jól esett” neki a hétvégi túra? Tény, hogy a magyar nyelvben különösen nehéz az egybeírás és különírás (persze van még jó sok hasonló nehézségű nyelvtani szabályunk, sőt sok-sok kivételünk a szabályok alól), de hogy az őfelségét kettéválassza valaki… A „jól esett” és a „jólesett” kifejezések helyesírását sokan tévesztik. Természetesen mindkét forma helyes, csak tudnunk kell, milyen értelemben használjuk, mert a jelentésük lényegesen eltérő. A „jól esik” azt jelenti, valaki szerencsésen esik például egy ugrásból, vagy hogy kiadósan esik az eső. A „jólesik” pedig azt, hogy valamilyen étel jó étvágyat okoz, vagy hogy valami jó érzéssel tölt el, illetve kellemesen érint.

Még egy gyakori hibára hívnám fel a figyelmet. Ez pedig a hosszú „ssz” alkalmazása a „kösz” és a „plusz” szavakban. Elég zavaró, ha a könyvbazárcsoportban egy hibás bejegyzés megjelenése óta szinte mindenki ezt írja. „…plussz a postaköltség”. Vagy: „…addig is kössz.” Erről egy olyan vicc jut eszembe, amelyikben a fenti hiba nem számít hibának. Tehát: Egy bicikli suhan az úton, s az első kerék odaszól a hátsónak: Vigyázz, szög! A hátsó pedig azt mondja: Kössz-ssz-ssz.

Sokszor méltatlankodtam amiatt, miért nem nézi meg valaki a szótárban, hogyan kell helyesen írni egy-egy kifejezést, ha nem biztos magában. Lassanként azonban rájöttem, hogy az úgynevezett írástudók nagyon is biztosak a dolgukban, fel sem merül bennük, hogy valaminek utánanézzenek.

A nyelvvédők nem győzik eleget hangsúlyozni, hogy nem szabad elhanyagolnunk nyelvünket. A diaszpórában sem! Mi, akik a történelem során az anyaország határain kívül ragadtunk, komoly küzdelmeket vívunk nyelvhasználatunkért, nyelvi jogainkért. Politikusok, nyelvészek, jogászok, tanárok, a média képviselői és más közszereplők gazdagon kiveszik részüket ezekből a küzdelmekből, és az egyszerű emberek közül is sokan csatlakoznak hozzájuk, illetve támogatják őket. De az élenjárók azzal is példát mutathatnának, ha tisztább magyarsággal szólnának hallgatóikhoz vagy írnának olvasóiknak. Nekik is gyakrabban kellene fellapozniuk (vagy a honlapon kikeresniük) a helyesírási tanácsadó szótárakat. Ha így tennének, akkor szavaikkal nagyobb hatást, jobb eredmény érnének el. Ha nyelvhasználati jogainkkal akarunk élni, éljünk a nyelvtani értelemben vett helyes nyelvhasználat követelményeivel is. Nyelvünket minden körülmények között ápolni, óvni, védeni és fejleszteni kell.