Írok, mert nem beszélhetek. Már ötödik napja. Különös, ilyen azelőtt sose volt. Ha valami fogadásról lenne szó, vagy egy sima öncélű kihívásról, hogy hány napig bírom ki beszéd nélkül, már rég feladtam volna. Csakhogy én most nem valamiféle kihívás miatt nem beszélek, hanem mert nem tudok. Hangszálgyulladásom van, és még ha próbálok is mondani valamit, csak rekedtes suttogásra futja, amit senki nem ért. Hát csendben vagyok. Igen, közben írok, írom ezt a szöveget, de mégiscsak csendben vagyok.
Csend. A csend furcsa. A csend szép. De csak pár percig. Pár perc ugyanis a leghosszabb idő, amennyire megállhat az élet. Az embernek muszáj valahogy kommunikálnia. Fejemet rázom a nem helyett, bólogatok az igen helyett. Ereszteni szeretnék magamnak vizet, de anyu épp mosogat, hát pohárral a kezemben rámutatok a csapra. Mosolyogva nézek az őszi tájra, ha jelezni akarom, milyen gyönyörű. Ezzel kísérletezek most. Különböző arckifejezésekkel. Nagyon érzelmes ember vagyok, és egészen idáig nem tudatosítottam, vajon helyesen fejezem-e ki az érzelmeimet a mimikámmal. Azelőtt a hangsúlyra és a hangerősségre hagyatkoztam, most nem lehet. Nem könnyű. A hangomat hallottam, az arcomat nem látom. Honnan tudom, hogy helyesen fejezem-e ki magam?
Hiányoznak a szavak. Állítólag ha az embernek muszáj csendben lennie, csak a legfontosabbra összpontosít, szűri az információkat, és a kommunikációja tisztább, világosabb és lényegretörőbb lesz. És ha az ember folyton csendben van, több ideje jut gondolkodásra. Na de az állandó gondolkodás következtében gondolatok születnek, amelyeket meg akarok fogalmazni, ki akarok mondani! Ezekhez egyszerűen szükségem van szavakra. Már ötödik napja nem ismeri senki a gondolataimat. Nem vagyok hozzászokva. Akarom, hogy valaki tudjon róluk. Kellenek a szavak.
Akkor legalább írok. Csak a legfontosabbat. A szöveg is szavakból áll. Még ha némákból is. És mivel némák, nem lehetnek teljesen pontosak. Honnan tudod te, Olvasó, miképpen hangzik ez a szöveg a fejemben? Nem hagyatkozhatok a hangsúlyra és a hangerősségre. Hát most ezzel kísérletezem. Ezzel a szöveggel. Nagyon bőbeszédű ember vagyok, és eddig nem tudatosítottam, vajon helyesen használam-e a szavaimat. Nem könnyű.
Mert az ember, ha beszélhet, nem spórol a szavakkal. A készlet sosem fogy el. Minél többet beszélünk, annál több szó lesz. A pénzedet nem költheted a végtelenségig, a szavaidat igen. Ha most megírnék háromszáz oldalt tele szavakkal, az rengeteg, rengeteg szó. És még mindig maradna több millió, amelyből írhatok újabb és újabb háromszáz oldalt. De az szöveg lenne? Ha mondani akarok vele valamit, talán igen. De ha csak véletlenszerű, üres szavak, amelyeket csak azért írok le, hogy valamit leírjak, hogy beszéljek, akkor az nem lenne szöveg, az... semmi lenne. A szavaknak is lehet inflációja. Elvesztik az értelmüket, elvesztik értéküket.
Most jövök rá, hányszor beszéltem csak azért, mert úgy éreztem, hogy muszáj. Mert az emberek azt akarták. Mert nekik nem volt kedvük beszélni. Vagy hogy ne legyen kínos csend. Vagy hogy az iskolában véleményt mondjak az órán egy olyan témáról, amiről nem is volt véleményem.
De most nem kell. A hangszálgyulladás felment a felesleges párbeszédek és felszólalások alól. Már írnom sem kell. Már nincs mit mondanom. Csendben vagyok. Furcsa a csend. Nehéz a csend. De megvan a maga értelme. És a maga értéke.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
Felvidék: 2021. december, II. évfolyam, 12. szám
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.