Tóth Eszter Zsófia: Hideg úrinő

– Kapcsold be a szirénát! – mondta Gyuszi bátyja. A Trabant anyósülésén ült, anya nővére mellett. Én meg hátul.

– Gyuszikám – nevetett fel idegesen anya nővére –, nem a rendőrautóban vagy, most az én Trabantomban vagyunk.

– Bogyóka – kérdeztem anya nővérét, mert így hívtuk mindannyian őt a családban, bár a név eredete homályba veszett –, miért akarja Gyuszi bátyja, hogy kapcsold be a szirénát?

Tóth Eszter Zsófia | A barackmag sütemény

– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.

Anya nővére a kezével tett egy jelzést, mintha söröskorsót emelgetne:

– Klárikám, tudod, ma túl sokat emelgette a súlyt Gyuszi bátyja.

Súlyemelő – ez volt a családban annak a kódja, ha egy férfi ivott. A férfiak ittak, a nők pedig csitították őket, így ment minden családi összejövetelen.

Gyuszi bátyja rendőr volt. Mokány, barna hajú, bajszos ember, akkoriban úgy hívták a pozícióját, hogy körzeti megbízott. Fontossága teljes tudatában járt-kelt a világban. Falusi fiúként ez a lehetőség mutatkozott a kitörésre. A felemelkedéssel járó feszültségeket viszont úgy vezette le, hogy ivott. Ezt már egész kiskoromban tudtam, az elkapott párbeszédekből és a Gyuszi bácsit körüllengő, összetéveszthetetlen alkoholszagból.

– Gyere, Klárikám – mondta egyszer. Akkor még óvodába jártam, és épp a szülői házában tartózkodtunk, ugyanis ő anya nővérének a sógora volt. Vonakodtam vele tartani.

– Na, ne félj – igyekezett megnyugtatni. – Csak fel szeretnélek emelni, hogy megmutassam neked, a postaládába fialtak a fecskék. Tele van most kismadárral a postaláda. Végül is hagytam neki. Benéztem, és tényleg ott volt a sok kis tátogó fióka, pelyhesek.

– Na, ugye, nem történt semmi rossz – mondta Gyuszi bátyja.

Aztán már nagyobbacska koromban, épp az unokatesóm ballagását ünnepeltük. Roskadoztak az asztalok, tele mindenféle finomsággal. Épp egy krémest nézegettem, hogy érdemes lenne megkóstolni.

– Na, gyere ide Gyuszi bátyjához – bukkant fel hirtelen Gyuszi bácsi a semmiből. Én épp egyedül voltam, ami ritkaságnak számított, anya és apa úgy őrzött mindig, mint legféltettebb kincsünket. Nem szerették volna, hogy bármilyen rossz élmény érjen.

– Adj egy puszit Gyuszi bátyjának – folytatta, és már a közelemben éreztem alkoholgőzös leheletét.

– Dehogy adok – húzódtam el. Gyuszi bátyja mérges arcot vágott:

– Na, te is olyan vagy, mint az anyád, hideg úrinő – mondta Gyuszi bátyja nekem, a tízéves, hosszú barna hajú lánynak. És dühösen elviharzott.

– Mi történt? – bukkant fel apa, aki az abszolút biztonságot jelentette. Látta az elkámpicsorodott arcomat.

– Idejött Gyuszi bátyja, és puszit kért. És nem adtam neki, és azt mondta, hogy hideg úrinő vagyok, mint az anyám – összegeztem a történteket.

Apa arca elkomorult: – Legjobb, ha a közelébe se mész ennek az embernek. Soha többet – mondta indulatosan, bár apát nehéz volt kizökkenteni a nyugalmából.

Ezt könnyű volt betartanom, hiszen apa közelében szerettem lenni mindig.

Hazafelé, már a Zaporozsec autónkban ültünk, amikor apa visszatért a témára:

– Látod, kislányom, ezek a veszélyes férfiak. Akik először csak ölelgetik a kislányokat, aztán mást is csinálnak velük, amit csak felnőtteknek szabad, és akkor is csak szerelemből. Óvakodj tőlük, mindig.

Nem értettem pontosan, hogy apa mire gondol, de tovább kérdezni sem mertem. Szerettem volna elfelejteni a történteket.

Aztán egy hajnalban csörgött a telefon. A hajnali telefon mindig rossz hírt jelentett. Anya vette fel, és annyit hallottam a másik szobából:

– Igen. Értem. Sajnálom. Menjünk segíteni? Jó, ott leszünk.

– A nővérem volt az – mondta anya apának. – Meghalt Gyuszi. Azt mondta, menjünk segíteni.

Anya nem sírt. Pedig rossz hírnél mindig szokott.

– Menjek én is? – kérdezte apa.

– Nem kell, menj be dolgozni nyugodtan – válaszolta anya.

Gyuszi bácsi lakása közel volt hozzánk, hamar odaértünk.

– Nézd csak, húgocskám, mit találtam.

Anya nővére egy kacsintós pénztárcát és fekete-fehér fotókat lobogtatott a kezében. A fotókon fiatal nők voltak, trafikokban lehetett akkoriban ilyen képeket venni.

Anya meg sem tudott szólalni.

– Ezeket most szépen elégetjük – mondta anya nővére, aki mindig is a cselekedetek embere volt. Elővett egy mélytányért, beledobálta a fotókat, és egy gyufával felgyújtotta az egészet. Láttam fellángolni, majd elhamvadni a képeket. Olyan volt ez az egész, mint egy szertartás, amelyen elűztük a gonoszt. Gyuszi bátyját többet nem emlegettük a családi összejöveteleken. 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. augusztusi számában)