2020. november 10., 02:55
Így mondták a régiek. Még annak idején, amikor megbecsült tartozéka volt az asztalfiók az egyszerű bútorzatnak. Puritán viszonyok között még ritkák voltak a nagyúri huncutságok, a rejtett titkos fiókok, rekeszek, majd a későbbiekben divatba jövő dölyfös széfek. Mert a vélt és valódi kincseket mindig illett megőrizni. Az értékes szellemi értékeket, még a talmi ötleteket is jó volt elraktározni a szűkösebb időkre. Sajnos a szűkös idők pedig mindig jönnek.
Aki rendszeresen ír, eleve nem tárgyilagos. Nem is lehet az a saját agyszüleményeivel szemben. Ezért, vagy megőrzi a lejegyzett szellem szikráit, vagy pedig a maga módján rögeszmés, meddő pózban felidézi azokat.
A rendszerváltozás nyomán sokszor felötlött bennünk a kérdés: mi rejtőzik az írók asztalfiókjaiban, mi lehet az, ami a diktatúra idején nem láthatott napvilágot? Bizony kevés volt az elvárt eredmény. Néhány fehér holló fészkelődött tán a titkos fiókokban, rekeszekben, széfekben. Félt az íróember is, rettegett íróasztalfiókostul, és elkoptak az elnyomott reménykedések. Hiszen az írás értelme csak az olvasás által bontakozik ki. Az olvasók hirtelen és optimistán remekműveket vártak onnan, ahol többnyire kusza jegyzetek lapultak meg.
De hagyjuk is a nehézkes, sokfiókos íróasztalok mozdulatlan világát. A sors rángott és rángatott. Külső és belső emigrációk kényszerében okos telefonok, laptopok és a mai kütyük nélkül a kalandor körülmények „egy-gatyában” űztek tova írót és olvasót. Küldetésében is elhalványult az asztalfia. Mára már hajdani szerepét átvette a modern kütyük memóriája.
Mi rejtőzik hát a virtuális asztalfiában, saját virtuális íróasztalfiókomban?
Félelmek. Az idő múlása riogat. Hetvenötödik évemet koptatom, lehetetlen utópia volna hosszú tervezeteket szerkesztgetnem.
Ráadásul egyre inkább fontosabb számomra mások írásait olvasni, mint csak sorra írni a magam opusait.
Miközben csiszolgatnom, rostálnom kellene a félig kész, vagy a késznek vélt verseket, esszéket, prózákat. Hiszen igazán értelme csak a minőségnek van, a gondolatot csak a minőség viszi át a túlsó partra. A stilisztikai és a nyelvi minőség elválaszthatatlan. Legnagyobb értékünk, örökségünk a nyelvünk, amellyel továbbra is (sőt!) egyre felelőtlenebbül bánunk.
Csikókoromban véletlen szerencse folytán sámánemlékre bukkantam. Diplomamunkámban szerény tudásom alapján fel is dolgoztam ezt a témát. Látszólag egyszerű esemény volt a magja. Az én emberem leszállt a traktorról és elmesélte, hogy ő pedig meggyógyítja a tehénkét (visszahozza a tejét!). Fog egy rostát, veszi az ütőfát, majd azzal dobol a rostán a tehén feje felett. Akkoriban magam is kacérkodtam a néprajzzal, hogy azt kellene tanulnom. Barátom, Hoppál Mihály (az MTA BTK Néprajztudományi Intézetben dolgozott) biztatott, de az életem, a különös véletlenek sorozata mást rendelt hivatásul. Állampolgárságom megszüntetése nyomán nem utazhattam többé Bodrogközbe. Hoppál Mihály járt még a hetvenes években a „sámánomhoz”, és felvette filmre, magnetofonra, amit tudott. Majd nekem a második, kényszer-emigrációm következett, „egy-gatyában” és a két különös hangulatú évtized Nyugaton.
Néhány napja Hoppál Mihály felhívott. „Meg kellene közösen írnunk ezt a sámánemléket.” Javasolta. Íme, egy téma, egy tartozás, amely váratlanul előbukkant a virtuális íróasztalom fiókjából. És ez így van jól. Legyen hozzá erőnk és időnk! Mert mi neki fogunk.
Közben azon is elmélázhatok, elmélázhatunk, hogy sosem üres az asztalfia.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)
