Ha már egyszer ideköltöztünk a Kis-Duna mellé, illik kiügyeskedni valamit a vízből, mondta egyszer csak apu, és vett nekünk két lepkefogó hálót.
Azt is mondta, hogy ha jó idő lesz, akkor majd mutat nekünk olyat, de olyat! Csak korán kell hozzá kelni. Nagyon korán.
– De mégis, milyen korán? – nyaggattam.
– El nem tudod képzelni, olyan korán – felelte. – Majdnem sötétben indulunk, és a víz felett, ha szerencsések leszünk, fehér pára gomolyog majd. Olyankor sokkal több állatot látni, mint máskor.
– Mégis, milyeneket?
– Majd meglátod. Nem lövöm le a poént.
Egyik este apu végre bejelentette, hogy hajnalban megyünk a vízre. Izgatott lettem, anyu kételkedett:
– Jó ötlet ez? Olyan korán? Négykor felkelteni a gyerekeket?
– Majd alszanak egyet, ha visszajöttünk – vont vállat apu. – Egyszer kibírják.
Alhattam vagy tíz percet (legalábbis annyinak éreztem), apukám ébresztett. A nővérem nyöszörgött és rúgkapált, nem akart jönni, csak amikor meghallotta, hogy én már felkeltem és öltözködöm.
Vittünk: fényképezőgépet, vödröt, a két hálót, és szikkadt kenyeret a halaknak meg a kacsáknak meg a hattyúknak és a szárcsáknak is.
Láttunk: egy gerlepárt; egy baglyot (apu szerint fiatal fülesbagoly lehetett); két mocsári teknőst (de külön-külön), az egyik vízből kiálló faágon gubbasztott, a másiknak csak a fejét láttam; egy bébi vízisiklót, ami úgy nézett ki, mint egy cipőfűző, a Julcsi tényleg annak nézte, már nyúlt le érte, amikor megmozdult, erre Julcsi akkorát ugrott, hogy még, és sikított is!
Láttunk egy fél vízisiklót is (marha nagy lehetett, amikor még élt, apu szerint valami vízimadár vagy rétisas kaphatta el); egy pézsmapockot (na jó, azt csak apa látta, én meg rámondtam, hogy én is láttam); egy vadkacsamamát a fiókáival, ahogy mögötte úszkáltak, nagyon cukik voltak, meg szárcsát is láttunk, és egy hattyúcsapatot, amint alig valamivel a víz fölött repültek.
Fogtunk: apró halat, én kettőt, apu nagyon sokat, Julcsi meg négyet. A vödörbe gyűjtöttük őket, aztán, mielőtt hazaindultunk volna, visszaengedtem őket a vízbe.
Apu véletlenül kifogott egy folyami rákot is, de tényleg véletlenül: egy kagylót kotort ki a hálóval, hogy megmutassa, a kagylóból meg nem tudott elég gyorsan kiúszni az albérlő (a rákocska). Jó közelről megnéztük, de nem mertem megfogni (apu se, azt mondta, nem evett meszet). A rákocskát is visszaengedtük.
A szikkadt kenyérből nem jutott túl sok a halaknak, meg a kacsáknak se, mert éhesek lettünk, és mi faltuk be.
Otthon anya már várt a rendes reggelivel, közben meg meséltük neki a Julcsival, hogy mi volt a vízen. Már nem kellett visszafeküdni, szerencsére.
Aztán ebéd után apu mégis letett aludni.
Akkor mondtam neki:
– De nem volt pára a víz felett!
Ő csak mosolygott.
– De azok a hattyúk a víz fölött, ahogy szálltak, apu, az nagyon szép volt.
– Igen, és képzeld, ilyet még én se láttam soha – suttogta apu, és megsimogatta a buksimat.
– Akkor jó, hogy elmentünk – feleltem erre még félálomban. Talán még annyit dünnyögtem: – Apu, igazából azt a pézsmapockot nem is láttam.
Erre apám azt suttogta:
–Nem baj, majd rákeresünk a neten.
Aztán tényleg elaludtam.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.