A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Még magához tért egyszer-kétszer.
– Vajon leszek-e olyan, mint régen? – ezt kérdezte.
Egyszer meg azt, hogy hazaviszem-e.
– Menjünk haza, kisfiam.
Negyvenkét esztendős voltam akkor. Ő meg az én anyukám. Aki nyolcvanhét.
Mesélni már nem akart az alatt a két hét alatt, amíg a Lipóton feküdt. Nem mondta el százegyedszer, hogy volt az, mikor az Ó utcába mentek svéd menlevélért. Hogy közben gumibotozták őket a rendőrök. Vagy azt, hogy a nagybátyja pulykát vett azon az októberi vasárnapon, amikor Horthy beszélt.
„Vége a háborúnak!” – kiáltotta Ernő bácsi. „Ilonkám, süsd meg a pulykát!”
Próbáltam megetetni. Meggyet kevert össze a feleségem banánnal.
– Finom! – unszoltam, de ő kiköpött.
– Nem kell a finom.
Aztán egy napon leszíjazva találtam.
– Kitépte az orrából az oxigént, meg a vénából az infúziót. Haza akart menni – magyarázta az a csinos nővér, aki nem fogadta el az ezrest.
Az utolsó három nap már nem tért magához. Odakint fújt a szél, szakadt az eső. Igazi Medárd volt.
Mikor felöltöztették, még megnéztem egyszer.
A szemét elfelejtették lezárni. Világéletében bandzsított, így bámult rám üvegesen, kancsalon.
Hajdani lakása felújításakor, az egyik ládából papírlapokat fújt ki a szél. „Huszonkétszer költöztem életemben” – írta. „Legutoljára, ide a Daru utcába. Remélem, többet már nem kell elköltöznöm az életben.”
Hát, ha az életben nem is, de a halálban igen. Nagymama sírja lejárt, én meghosszabbítottam, és mert az urnák is lejáróban voltak, átköltöztettem szüleim hamvait nagyanyám sírjába. Igazi halottaskocsi vitte őket, lépésben, díszegyenruhás temetőszolgákkal. Egyedül ballagtam utánuk. Megvártam, míg behantolják a sírt, visszahelyezik a súlyos betonlapot a helyére. Adtam nekik is egy-egy ezrest. Legyen jó napjuk nekik is.
– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.
Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette
A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról.
Alapvetően tehetségtelen voltam, de nem voltak rossz szándékaim a hegedűvel. Egy idő után abba kellett hagynom a hegedülést, ez éveket jelent, és alig pár lecke haladást a kottafüzetben. Egy ideig harmonikáztam, de ahhoz is tök tehetségtelennek bizonyultam. Érdekes módon, ott is előkerült a fényes vaslapocska, úgy látszik, az abonyi zeneiskola tanárainak legfőbb módszertani eszköze a vaslapocska volt a hatvanas években. Nem ragozom, végül a dobnál kötöttem ki.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.
Soha nem értettem, és nem tudtam elfogadni, miért vannak notórius késők. Trixi barátnőm az egyetemi évek alatt mindig mindenhonnan elkésett. Meg volt beszélve, hogy találkozunk a téren, az épület (ami akkori szóhasználatunkban mindenkor az ELTE Jogi Karának impozáns épületét jelentette) előtt, már mindenki ott volt, ő nem. Aztán húsz-huszonöt perc késéssel megérkezett, könnyedén és vidáman. És nem izzadt. A homloka se, a bajusza se.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.
Napjainkban a szárnyas idő hótalan januári táj felett repül. A régi telek mégis havas emlékekkel telítődtek. Csupa olyan dologgal, ami sok esetben sorsfordító volt százhetvenöt, száz vagy éppen nyolcvan esztendeje. A személyes kötődést pedig azok a beszámolók jelentik, melyeknek ekkor-akkor fültanúja lehettem. Azt is mondhatnám, hogy családunk férfi tagjai mindig a nagy háborúk árnyékában éltek. Elmentek, mert behívták őket, mert vitték őket virágos-pántlikás vonatokon, mert azt tanulták otthon és iskolában, hogy a haza mindenekelőtt.