A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Még magához tért egyszer-kétszer.
– Vajon leszek-e olyan, mint régen? – ezt kérdezte.
Egyszer meg azt, hogy hazaviszem-e.
– Menjünk haza, kisfiam.
Negyvenkét esztendős voltam akkor. Ő meg az én anyukám. Aki nyolcvanhét.
Mesélni már nem akart az alatt a két hét alatt, amíg a Lipóton feküdt. Nem mondta el százegyedszer, hogy volt az, mikor az Ó utcába mentek svéd menlevélért. Hogy közben gumibotozták őket a rendőrök. Vagy azt, hogy a nagybátyja pulykát vett azon az októberi vasárnapon, amikor Horthy beszélt.
„Vége a háborúnak!” – kiáltotta Ernő bácsi. „Ilonkám, süsd meg a pulykát!”
Próbáltam megetetni. Meggyet kevert össze a feleségem banánnal.
– Finom! – unszoltam, de ő kiköpött.
– Nem kell a finom.
Aztán egy napon leszíjazva találtam.
– Kitépte az orrából az oxigént, meg a vénából az infúziót. Haza akart menni – magyarázta az a csinos nővér, aki nem fogadta el az ezrest.
Az utolsó három nap már nem tért magához. Odakint fújt a szél, szakadt az eső. Igazi Medárd volt.
Mikor felöltöztették, még megnéztem egyszer.
A szemét elfelejtették lezárni. Világéletében bandzsított, így bámult rám üvegesen, kancsalon.
Hajdani lakása felújításakor, az egyik ládából papírlapokat fújt ki a szél. „Huszonkétszer költöztem életemben” – írta. „Legutoljára, ide a Daru utcába. Remélem, többet már nem kell elköltöznöm az életben.”
Hát, ha az életben nem is, de a halálban igen. Nagymama sírja lejárt, én meghosszabbítottam, és mert az urnák is lejáróban voltak, átköltöztettem szüleim hamvait nagyanyám sírjába. Igazi halottaskocsi vitte őket, lépésben, díszegyenruhás temetőszolgákkal. Egyedül ballagtam utánuk. Megvártam, míg behantolják a sírt, visszahelyezik a súlyos betonlapot a helyére. Adtam nekik is egy-egy ezrest. Legyen jó napjuk nekik is.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.