Mondom: délután nem érek rá, mert átjön hozzánk Toldi Miklós. Az illető, aki hívott, régi kedves ismerős, nem érti. Kicsit később egy másik hív, testi-lelki jó barátom, ő sem érti. Pedig Toldi Miklós pontosan érkezik, minden délután négy órakor. (Órát lehetne igazítani hozzá, akárcsak Kanthoz, Königsbergben.) Először többnyire a pincébe kell vele lemenni – így kiált: „Irány a pince!” –, ott számszeríjával lövöldözi a hol töröknek, hol meg cseh vitéznek kinevezett gyümölcsszedő kosarat, és ha nem sikerül azonnal lelőni a lóról (ez egy jókora kartondoboz) a gaz ellent, akkor megjegyzi, hogy „nagyon kapaszkodik”, és tovább tüzel.
Majd újabb fegyverek kerülnek elő, mint a buzogány, a kard és a fokos. Utóbbi esetében már nem Toldi Miklóssal van dolgunk, hanem a Tenkes kapitányával, aki űzi-veri a kutya labancot.
Ha megunja ezt a tevékenységet, akkor felmegy a szobánkba, és ott megtekinti a róla szóló sorozat néhány epizódját, amit Jankovics Marcell hívott életre tavaly, még a halála előtt sok-sok munkatársával egyetemben. Legjobban a tizenegyedik rész tetszik Toldi Miklósnak, amikor térdre esik a nagy cseh, és azt rebegi, hogy kegyelem, irgalom, de ő erre csak ennyit felel: „Eredj, kérd Istentől, utad megmutatom!” És nyakaz. Később mindezt el is kell játszani. Hol bika vagyok, hol meg cseh, és a roppant erejű vitéz soha nem kegyelmez.
Toldi Miklós, pontosabban az alig négyesztendős, és igazából Bende névre hallgató unokám, már egész sorokat (mit sorokat?! versszakokat!) tud Arany János művéből, köszönhetően elsősorban a nagymamájának, mivel életem párja kezdett neki először mesélni a nagy erejű hős csodás tetteiről. Nyilvánvalóan közrejátszottak a Toldi iránti rajongásban azok a nagyjából arasznyi méretű műanyag lovagok, amiket az iskolákba szoktam elvinni, bemutatni a nebulóknak, miképpen harcoltak talpig páncélban őseink. Ezeket már a nyáron felfedezte, és a nagymama rajtuk keresztül kezdte elbeszélni Toldi Miklós történetét. Én kicsit később kerültem be a képbe, és ugyan többé-kevésbé sikerrel próbálkoztam Misi mókussal és a Kismalac meg a farkassal is; ám a nagy kedvenc Toldi maradt.
Nemrégiben, mikor kistestvére született, ezekkel a szavakkal fogadta a kisbabát meglátogató védőnőt: „Én vagyok Toldi Miklós! Hé, paraszt! Melyik út vezet itt Budára?”
Majd meg is válaszolta, hogy „Én paraszt, én?” – és nyomatékul a lábával egy nagyot toppantott.
– Nem úgy van – mondja nekem, ha helytelenül idézek szerepjátszás közben, ugyanis minden jelenetet el is kell játszanunk. És mikor a mészároslegények egy máját dobnak Toldinak, én rosszul emlékeztem: „S menjen onnan, mondák, »az anyja kínjába«.”
– Nem, papa. Az anyja keservébe.
Vagy ott, hogy: „A csónakban Toldi, nem egyéb, evezett, Messze felkavarta a lapát a vizet”.
– Nem. Felborzolta!
És nyomatékul a magasba emeli a mutatóujját. Mert, ugye, idézni, csak pontosan, szépen...
Óhatatlanul is eszembe jutott az a történet, amit még Makkai Ádám mesélt el Erős Kingának (Szavakban lobog – Írók az 1956-os forradalomban), arról, hogy amikor kisgyermekként Benedek Elek meséket olvastak fel neki, a hozzájuk becsengető postást ezekkel a szavakkal fogadta: „Hát te hun jársz, emberfia, hol a madár se jár?”
Hát, valahogy így. Hogy aztán a mi Bendénkből lesz-e egy új Makkai Ádám, vagy pedig csupán a magyar nyelv zenéjéért, Arany Jánosért rajongó ifjú, azt nem tudjuk. De hogy büszke magyar gyerek lesz, abban már most biztosak lehetünk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
Kertész leszek, fát nevelek, kertész leszek, fát nevelek, dúdolsz magadban, mantrázod, mintha ősi rigmus lenne, közben észbe kapsz, oly nagyon ősi nem lehet, hiszen az oly nagyon ősemberek nem készültek tudatosan a kertészkedésre, nőttek a fák, istentől vagy a természettől vagy mindkettőtől kapott erejükből, az ember legfeljebb lerázta, begyűjtötte a termést, ha kedvére való volt és gyomrára jótékony hatással bírt, ha pedig a jótékony hatás elmaradt, legfeljebb belepusztult, ugyan ki tartotta azt számon.
A nagy ügyekkel foglalkozó, nagy-nagy segítő és mentőakciókat rendszerint lelki sérültek vagy gazemberek szervezik. Az átlagember a saját életével foglalkozik, ami kisszerű, de az a természetes. Ha valaki a világbékével, a kiszáradt folyókkal, meg az állatok jogával, az mindig az illető egójáról szól.
Anélkül, hogy szemét levette volna a telefonról, a kanalat lassan visszaengedte a tányérba. Elengedte, s kezével a telefonért nyúlt. Nem vette kézbe. Nem nyitotta meg az üzenetet. Egyetlen ujjal arrébb pöccintette az üzenetet, s eltűnt a képernyőről. Furcsán volt sűrű a babfőzelék.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.
– Aggyisten, hölgyem, ez a Polip Sándor utca?
– Mit képzel, hogy így megengedi magának, hogy eltévedjen?
– Nem vagyok jártas!
– Azt látom! Elég csak ránézni ruházatára, ábrázatára, meg arra, ahogy jár, ahogy tekintget, ahogy rágcsálja a látványt, ahogy a kiállását hordozza. …Ahogy végig alamuszin stíröl engem most is. Zajos szemű, szépen kidolgozott férfi ön.
El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy gyorsabban, mindig ilyen sokan vannak az utakon és egyebek. Ahelyett, hogy kapkodva készülődnék, még mindig a fehéren csillogó kádban ülök, és inkább az élettelen csempés falat bámulva a gondolataimat kergetem.
Ki ne ragadná meg a tökéletes alkalmat, hogy három napra kölcsönkapja legjobb barátnője otthonát a kutyájával együtt? Micsoda idill beköltözni egy teljes hétvégére a belvárosba, ahol felnőttektől és – legfőképpen – saját szülőtől mentesen feszegetheti az ember önállóságának eddig visszafogott határait.
Manci anya keresztapjának volt a testvére. Nagyon szép. Gyönyörű szőke haját kontyban viselte, és a Bozsiknál vásárolt kötött cuccokban járt. Olyanokban, amelyek kiemelték tökéletes alakját. A piros volt a kedvenc színe. Tudott harsány és laza is lenni, de szerény és dolgos is, ha a munka megkívánta.