Gáspár Ferenc: Büszke magyarok Budapesten

2024. március 20., 11:52
Mara Kinga Villő: Örök áramkör (olaj, vászon, 50 × 50 cm, 2011) – Fotó: Farkas Dávid

Mondom: délután nem érek rá, mert átjön hozzánk Toldi Miklós. Az illető, aki hívott, régi kedves ismerős, nem érti. Kicsit később egy másik hív, testi-lelki jó barátom, ő sem érti. Pedig Toldi Miklós pontosan érkezik, minden délután négy órakor. (Órát lehetne igazítani hozzá, akárcsak Kanthoz, Königsbergben.) Először többnyire a pincébe kell vele lemenni – így kiált: „Irány a pince!” –, ott számszeríjával lövöldözi a hol töröknek, hol meg cseh vitéznek kinevezett gyümölcsszedő kosarat, és ha nem sikerül azonnal lelőni a lóról (ez egy jókora kartondoboz) a gaz ellent, akkor megjegyzi, hogy „nagyon kapaszkodik”, és tovább tüzel.

Majd újabb fegyverek kerülnek elő, mint a buzogány, a kard és a fokos. Utóbbi esetében már nem Toldi Miklóssal van dolgunk, hanem a Tenkes kapitányával, aki űzi-veri a kutya labancot.

Ha megunja ezt a tevékenységet, akkor felmegy a szobánkba, és ott megtekinti a róla szóló sorozat néhány epizódját, amit Jankovics Marcell hívott életre tavaly, még a halála előtt sok-sok munkatársával egyetemben. Legjobban a tizenegyedik rész tetszik Toldi Miklósnak, amikor térdre esik a nagy cseh, és azt rebegi, hogy kegyelem, irgalom, de ő erre csak ennyit felel: „Eredj, kérd Istentől, utad megmutatom!” És nyakaz. Később mindezt el is kell játszani. Hol bika vagyok, hol meg cseh, és a roppant erejű vitéz soha nem kegyelmez.

Toldi Miklós, pontosabban az alig négyesztendős, és igazából Bende névre hallgató unokám, már egész sorokat (mit sorokat?! versszakokat!) tud Arany János művéből, köszönhetően elsősorban a nagymamájának, mivel életem párja kezdett neki először mesélni a nagy erejű hős csodás tetteiről. Nyilvánvalóan közrejátszottak a Toldi iránti rajongásban azok a nagyjából arasznyi méretű műanyag lovagok, amiket az iskolákba szoktam elvinni, bemutatni a nebulóknak, miképpen harcoltak talpig páncélban őseink. Ezeket már a nyáron felfedezte, és a nagymama rajtuk keresztül kezdte elbeszélni Toldi Miklós történetét. Én kicsit később kerültem be a képbe, és ugyan többé-kevésbé sikerrel próbálkoztam Misi mókussal és a Kismalac meg a farkassal is; ám a nagy kedvenc Toldi maradt.

Nemrégiben, mikor kistestvére született, ezekkel a szavakkal fogadta a kisbabát meglátogató védőnőt: „Én vagyok Toldi Miklós! Hé, paraszt! Melyik út vezet itt Budára?

Majd meg is válaszolta, hogy „Én paraszt, én?” – és nyomatékul a lábával egy nagyot toppantott.

– Nem úgy van – mondja nekem, ha helytelenül idézek szerepjátszás közben, ugyanis minden jelenetet el is kell játszanunk. És mikor a mészároslegények egy máját dobnak Toldinak, én rosszul emlékeztem: „S menjen onnan, mondák, »az anyja kínjába«.”

– Nem, papa. Az anyja keservébe.
Vagy ott, hogy: „A csónakban Toldi, nem egyéb, evezett, Messze felkavarta a lapát a vizet”.

– Nem. Felborzolta!

És nyomatékul a magasba emeli a mutatóujját. Mert, ugye, idézni, csak pontosan, szépen...

Óhatatlanul is eszembe jutott az a történet, amit még Makkai Ádám mesélt el Erős Kingának (Szavakban lobog – Írók az 1956-os forradalomban), arról, hogy amikor kisgyermekként Benedek Elek meséket olvastak fel neki, a hozzájuk becsengető postást ezekkel a szavakkal fogadta: „Hát te hun jársz, emberfia, hol a madár se jár?

Hát, valahogy így. Hogy aztán a mi Bendénkből lesz-e egy új Makkai Ádám, vagy pedig csupán a magyar nyelv zenéjéért, Arany Jánosért rajongó ifjú, azt nem tudjuk. De hogy büszke magyar gyerek lesz, abban már most biztosak lehetünk.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)