Gerzsenyi Gabriella: Kertelés nélkül

Kertész leszek, fát nevelek, kertész leszek, fát nevelek, dúdolsz magadban, mantrázod, mintha ősi rigmus lenne, közben észbe kapsz, oly nagyon ősi nem lehet, hiszen az oly nagyon ősemberek nem készültek tudatosan a kertészkedésre, nőttek a fák, istentől vagy a természettől vagy mindkettőtől kapott erejükből, az ember legfeljebb lerázta, begyűjtötte a termést, ha kedvére való volt és gyomrára jótékony hatással bírt, ha pedig a jótékony hatás elmaradt, legfeljebb belepusztult, ugyan ki tartotta azt számon. Kertész leszek, fát nevelek, készülsz a nagy feladatra, mert kellenek az embernek feladatok és célok, hogy érdemes legyen, hogy akarjon küzdeni, mert nem ám fenékig tejfel az élet, megmondta a nagyanyád már zsenge gyermekkorodban, és sehol nincs ám kolbászból a kerítés, megmondta a nagyapád, az apád azt is hozzátette, hogy magadnak kell kikaparnod a gesztenyét, mert más bizony nem fogja azt megtenni helyetted, és az anyád is arra biztatott, hogy csak tanulj szépen, hogy vigyed valamire, mert nem lehet csak úgy lézengeni a világban, vinni kell valamire, a sült galamb nem repül magától az ember szájába. Galambot sosem láttál még sülve, az élő galambok ott röpködnek a házatok körül, néha rászállnak a fák ágaira, hosszan burukkolnak, sosem jutott még senkinek eszébe, hogy akár csak egyet is megfogjon közülük és megsüsse, sütni a csirkét szokás, isteni ropogós lesz a bőre, igyekszel az isteni ropogós bőrre összpontosítani, és elfelejteni, hogy a csirke a minap még a kertben kapirgált, megsimogattad a szép barna tollát és kukoricaszemekkel etetted. A kolbászt nagyon szereted, habár nem jut mindig az asztalra, elhatározod, neked felnőttként márpedig minden nap lesz odahaza, még ha a kerítés azért kissé túlzásnak tűnik, a fakerítés is nagyon szép, a deszkák rései közt át lehet kukucskálni a szomszédba, mogyorófavesszővel meg lehet csiklandozni a szomszéd bácsi fülét, amikor a nyugágyban szundikál ebéd után, és kolbászból a kerítés már csak azért sem lenne jó, mert akkor a tacsi kutya megenné az egészet, mert a tacsi kutya is rajong a kolbászért, akárcsak te, csakhogy neki még ritkábban jut, biztosan ezért nem lesz belőle szalonna soha. A gesztenyét már jóval kevésbé kedveled, a burok rettentő szúrós, egyszer még vérzett is miatta az ujjad, és te nem bírod a vér látványát, iszonyodsz a gondolatától is, hogy valaki tűt szúrjon beléd, és azon át kiszívja a véredet, meg is mondta nagyapád, így sosem lesz belőled katona, ám ezt cseppet sem bánod, hiszen kertésznek készülsz, a napnál is világosabb, a csészébe tett almamagod is kicsírázott, kiültetted a kertbe, szépen növekszik, már csaknem a térdedig ér, és alig várod, hogy az első almákat leszedhesd róla.

Kertész leszek, fát nevelek, selypeged, szép mondóka, gondolod már óvodában, iskolásként aztán megtudod, ez egy igazi vers, József Attila írta, nagy költő volt, az egyik legnagyobb, magyarázza a szemüveges tanítónéni, és nagyon szép verseket írt, mint ahogy a kertészről meg a fáról, virágról szóló vers is példázza, meg is tanulod a szavalóversenyre, előadod becsülettel, de hiába minden igyekezeted, nem te leszel a nyertes, hanem a másik osztályba járó barna lány, aki az egész Öreg néne őzikéjét elmondja fejből. Gimnazistaként aztán megtudod, a vers nem is egészen a kertészről meg a fáról, virágról szól, a bajuszos, szigorú tekintetű tanár úr beavat a nagy titokba, másként is lehet érteni a szavakat, erre eddig nem is gondoltál, újra nekilátsz, megtanulod másként, nagy átéléssel, elszavalod a városi versenyen, átszellemült arccal, csukott szemmel, de hiába minden igyekezeted, nem te leszel a nyertes, hanem a másik gimnázium diákja, aki hibátlanul végigmondja A walesi bárdokat. Délután hazarohansz, földhöz csapod a verseskötetet, kirontasz a kertbe, sírva fakadsz a kis barackfád mellett, az almafa elpusztult, egyetlen termést sem hozott, de nem adtad fel, ültettél másikat, mézbarackot, már nagyobbra nőtt nálad, két kis gyümölcs is csüngött rajta a múlt nyáron, hát minden esélye megvan, hogy igazán nagy barackfa legyen belőle, csak ki ne fagyjon és meg ne támadja valami alattomos betegség, mert az életben mindenütt veszély leselkedik ránk, megmondta a nagyanyád, és lám, a tejfellel kapcsolatban is milyen igaza volt, ámbár nem is kívánatos, hogy az élet fenékig tejfel legyen, bele lehetne abba fulladni, ahogy a barátod kiscicája is belefulladt a tejfelbe, mert fejjel beleesett a kis mohó az üvegbe.

Kertész leszek, fát nevelek, ismétled makacsul, tanulsz a vizsgákra, nem könnyű az egyetem, de füledben csengenek a felnőttek szavai a kolbászról, tejfelről, sült csirkéről meg a gesztenyéről, tanulsz hát keményen, összeszorított foggal, alig alszol, de vinni akarod valamire, álmodozol a szép nagy kertről, a szép életről, hű feleségről és kacagó gyerekekről, leteszed sikeresen valamennyi vizsgádat, kezedben a diploma, nosza, kiléphetsz a nagybetűs életbe, habár ott mintha kicsit hűvös lenne, nagyapád elfelejtett begyújtani a cserépkályhába, anyád nem melegíti a fürdővizedet, könnyű kabátba burkolod magad, sapkát teszel a fejedre, egészen a szemedre húzod, úgy mersz csak körülnézni, megnyugtat, hogy a többiek is kabátban, sapkában járnak-kelnek, ezek szerint nem lógsz ki a sorból, ez a dolgok rendje, ettől új erőre kapsz, kertész leszek, fát nevelek, most már igazán jöhetnek a csemeték.

Kertész leszek, fát nevelek, sziszeged, kelsz a kelő nappal, vagy inkább még a napnál is előbb, legyen betevő a családnak, minden nap jut sült csirke, tejfel, kolbász, időközben a gesztenyét is megszeretted, a vér látványához is hozzászoktál, könnyű kabátodat vastag takaróra cseréled, beborítod vele mind, akiket szeretsz, sapkát adsz rájuk is, sisakot meg kesztyűt, meg térdvédőt és csuklóvédőt, és könyökvédőt, és napszemüveget, a veszélyektől és káros hatásoktól akarod kímélni, óvni őket, a hű feleséget és a kacagó gyerekeket és az öreg szüleidet, a nagyszülők sírjára virágot ültetsz, a költő is megírta, hogy a sírra virág kell, hiszel a költőnek, akinek nem volt könnyű élete, ő is készült a nagy feladatra, de hiába tekert maga köré vastag takarót, hiába húzott sapkát a szemébe, a hideg elérte, behatolt a takaró és a sapka alá, és egész életében fázott, didergett és vacogott, olykor te is dideregsz és vacogsz, olyankor körülnézel a kertben, szépen nőnek a fák, van gesztenye is, szelíd, amit megfőztök és megeszitek, a bokrok közül legszebben a málna terem, szúrósak az ágai, de nincsen rózsa tövis nélkül, ezt is mondta a nagyanyád, nyugodjon békébe’, habár manapság már van tövis nélküli rózsa, lehet, hogy lesz rövidesen tövis nélküli málna, mert fejlődik a tudomány viharos gyorsasággal, az egyetemen tanultaknak a fele már idejétmúlt, más a technológia, más az elmélet, haladni kell a korral, tartani a lépést, beszerzed az újabb tankönyveket, beiratkozol tanfolyamra, korán kelsz és későn fekszel, mert vinned kell valamire, és jó példát kell mutatni a gyerekeknek, akik sokat kacagnak, mert még nem tudják, hogy nem lehet csak úgy lézengeni a világban, és a sült galamb nem repül magától az ember szájába.

Kertész leszek, fát nevelek, kiabálod, metszed az ágakat, kötözöd az indákat, gyomlálsz, kapálsz, küzdesz a kártevőkkel, vegyszert nem használsz, mert egészséges étel kell az éhes szájakba, szaporodik hát a gyom, a kártevők, jámboran veszed fel velük a harcot, szép szóval, hátha odébbállnak, a rohadék szomszéd kertje úgyis sokkal zöldebb, talán ott szíveskednének folytatni kártékony tevékenységüket, de ha nem megy szép szóval, hát tudsz te másként is beszélni, nem bánsz velük kesztyűs kézzel, mi több, nagyon is felveszed a kesztyűt, a vadonatúj, strapabíró kertészkesztyűt, jaj lesz mindenkinek, aki ellened szegül, izmaid megfeszülnek, gyöngyözik homlokodon az izzadság, fogadat összeszorítod, de azon kapod magad, hogy esteledik, lement a nap és sötétben botladozol az ágyások között, sebaj, holnap is van nap, elteszed magad, várod, hogy megvirradjon, de nehezen jön el a reggel, s mintha korábban állna be a szürkület, alig volt világos, és alkonyodik újra, nem érted, mi történik, szorosabbra gombolod a kabátot, tekersz még egyet a takarón, egy kissé még lejjebb ereszted szemeden a sapkát, egészen az orrodig, az orrod hegye látszik csak ki belőle, ez fontos, hogy érezd a szagokat, az illatokat, az orroddal jobban tájékozódsz, mint a szemeddel.

Kertész leszek, fát nevelek, dünnyögöd, sétálsz a kertben körbe-körbe, már nem fázol, leveted a kabátot, sapkát, kiszáradt tenyereddel végigsimítod kopasz fejedet, közelgő lépteidre felriad álmából a fűben kacskaringózó tömlőkígyó, a homokozóban felejtett vödörből gyermekkacagás gyöngyözik ki, a kerti pad még őrzi az asszonytest melegét, leülsz megpihenni, lélegzel, szagolsz, szemlélődsz, egy kiszáradt fára felfut a szőlő, bágyadt trágyaszag kergetőzik a széllel, szétnyitod összezárt markodat, tenyereden remeg valami, amit magaddal hoztál, hordoztál egész életedben, a lelked talán, vagy maga az élet, apróra zsugorodva, pöttyös, mint a katicabogár, meg akarod érinteni, átváltozik, krumplibogárra emlékeztet, csíkos a háta, eldobod a kezedből, berregő poloskaként repül el, bűzt hagy maga után, a tenyereden csak pár szál gaz marad, gaz vagy gyom, gaz a gyom is, gazfickó mind, mint a világ, gyengének érzed magad, esendőnek, pedig azt hitted, óriás vagy, hazudtál, magadnak és mindenkinek, akit szerettél, tetszelegve álltál torz tükröd elé, a tükör rég eltörött, fáradtan kelsz fel a padról, indulsz a járdán, megbotlik a lábad egy keresztben fekvő ásóban, egyensúlyodat nem tudod megtartani, rég elvesztetted, csak billegsz ide-oda, billegsz a járda fölött, egyik lábadról a másikra, széttárod a karjaidat, mintha repülnél, így zuhansz a földre, arccal a pocsolyába, belenézel a zavaros lébe, és egy kerti törpe piros sapkáját látod benne, fehér szakállát és vidám mosolyát, hunyorítod a szemed, miközben feltápászkodsz, és rájössz, most is hazudsz magadnak, mert nem kerti törpe pirospozsgás arca, amit látsz, csak egy gonosz, parányi manó rothadt krumpliarca néz rád vissza a pocsolya torz tükréből.