Gerencsér Anna: Az árnyékok színe

2021. augusztus 15., 09:22
Kresnya András alkotása

Tudod-e, hogy sokáig azt hitték, minden árnyék fekete? Nézd csak meg a régi nagy mesterek képeit. A szín, melyre árnyék vetül, pillanatok alatt homályos szürkévé fakul, majd elnyeli a mindent elborító sötétség, mely néha nem is csak a fény hiányának tűnik, de kézzelfogható, tömör, már-már eleven dolognak. A chiaroscuro villódzó fényeit, drámai beállításait áthatolhatatlan sötétség keretezi, Vermeer gyöngy fülbevalós lánya az örök éjszaka tengeréből merül fel egy pillanatra, Caravaggio már-már riasztóan eleven alakjait alvilági feketeség koronázza. Az impresszionizmus kellett hozzá, hogy felfedezze a színes árnyékok mesevilágát, és Newton páratlan elméje, hogy különböző hullámhosszú sugarakra bontsa a sötétséget és a világosságot.

Tudod-e, hogy minden emberrel vele születik a tudás, hogy az árnyékok feketék? A művészet és a tudomány évezredes fejlődésére volt szükség ahhoz, hogy felismerje és leírja az ellenkezőjét. De ha egy gyermek rajzolni kezd, szürke és fekete árnyékokat rajzol, míg meg nem tanítják neki a felnőttek, hogy az árnyék nem fekete, hanem színes, és a színe attól függ, milyen színű tárgyra vetül, milyen színű tárgy veti, és milyen más színek vannak a közelében, melyekről visszaverődhet a fény és átfestheti.

De nem azért hívtalak ide, hogy kiselőadást tartsak neked – az árnyékokról akartam beszélni.

Tudod, az árnyékok mindenütt ott vannak. A babonák szerint csak a visszajáró holtaknak nincs árnyéka, de ha valaki kikelne a sírból, szerintem ugyanúgy árnyékot vetne, mint mindenki más. Ahol ember van, ott árnyék is van.

Erre persze azt mondod, képzeljek egy teljesen üres, hófehér szobát, az egyik sarkában a falba süllyesztett, keret nélküli lámpával, mely mindent megvilágít. Hiába: amint belépsz a szobába, magaddal viszed az árnyékot, és nincs annyi lámpa a világon, mellyel ezt megakadályozhatnád. Csak akkor nem lenne árnyék, ha nem lenne semmi, ami árnyékot vessen, egy teljesen üres, ragyogóan kivilágított univerzum azonban nem hangzik túl kellemesen. Ha az alternatíva a semmi, hát inkább kiegyezem az árnyékokkal.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem óvakodom tőlük. A tudomány félrevezet: elhiteti veled, hogy néhány csinos képlettel meg tudod magyarázni a világot, míg valójában csak az igazság egy szeletét ismerheted meg. Igen, a sötétség a fény hiánya, de több is ennél, s a művészek észrevettek valamit, amit a tudósok nem. Caravaggio áthatolhatatlan sötétsége nem a fizikusok szelídített árnyéka.

Úgy vélem, a világ teremtésekor kezdődött, mikor az Úr elválasztotta a sötétséget a világosságtól. Mi, az emberek, az állatok, a növények mind a világosság lényei vagyunk, még azok is, melyek a barlangok vagy az óceán mélyén élnek – ez azonban nem azt jelenti, hogy a sötétségnek ne volnának meg a maga lényei.

Majd elfelejtettem, te nem hiszel semmilyen teremtő erőben. Akkor inkább úgy mondom, amiről beszélek, az egyidős a világgal, s valahol mélyen ezzel mindegyikünk tisztában van. Mit gondolsz, miért félnek az emberek a sötétben? Te, aki nem hiszel Istenben, nem hiszel a babonákban, a mesékben és a szörnyekben, miért féltél gyermekkorodban a sötétségtől, és miért nem húzod be a függönyt lefekvés előtt, hogy az utcai lámpák éjjel bevilágítsák a lakásodat?

Van, amikor a sötétség valóban csak a fény hiánya. Ha most az asztal vagy az ágy alatti árnyékba nézel, esetleg körbetapogatsz a sötétben, valószínűleg nem fog történni semmi. Az árnyékok mélyén azonban, ott, ahol a sűrű sötétségen már nem hatol át a tekinteted, igenis van valami – a sötétség lényei, az igazi árnyékok.

Ne fogas-karmos mumusnak képzeld őket, vagy apró talpakon surranó patkányfélének. Számodra oly idegszerűek és megérthetetlenek, mint az örök sötétségben élőknek a fények és a színek játéka. De ott vannak, mindig a nyomodban vannak, és örökké figyelnek. Ott lapulnak a teáscsésze alatti árnyékban, a fiókok mélyét megtöltő homályban, a cipődben, a zsebeidben, a lefolyók sötétjében. Összehúzzák magukat, és megbújnak a tárcádban az érmék között vagy kinyújtóznak a franciaágy alatt, és hatalmasra dagadnak a hidak íve alatt, ahol a folyót elborítja az éjszaka. Figyelnek és várnak.

Nem bánom, nevess csak, és nevezz bolondnak. Megszoktam.

Tudod, hogy halt meg Caravaggio? Ne szégyelld, senki más sem tudja. Van, aki szerint ólommérgezésben, mások szerint szifiliszben, ismét mások szerint pedig egy elmérgesedett seb okozta a halálát vagy épp meggyilkolták. De nézd meg az egyik utolsó képét, Szent Ursula mártíromságát: egy kivételével minden alak a Szent Ursula mellét átfúró nyílvesszőre mered. Az az egy elmerül a háttérben az árnyak között, tátott szájjal néz felfelé, mintha fuldokolna a mindent elborító sötétségben, az arca egy haldokló arca, melyet már alig érint meg a fény. Caravaggio arca, akit utolértek az árnyékok.

Igazad van, ez is csak egy elmélet, melyre nincsen több bizonyítékom, mint másnak a szifiliszre vagy a gyilkosságra. Nem is állítottam, hogy tudom, mi történt.

Amit azonban tudok: bár most kinevettél és sértegettél, este ismét csak nem fogod merni behúzni a függönyt. S mikor ott fekszel majd a sötétben, és megmozdulnak az árnyak, oly halkan, hogy abban sem leszel biztos, valóban hallottál-e valamit, eszedbe fog jutni minden, amit mondtam, és emlékezni fogsz, ahogy utoljára kisgyermekként emlékeztél az ősi tudásra: a homályban eleven árnyékok lapulnak, mindig figyelnek és türelmesen várnak.