Gerzsenyi Gabriella: Akáchenger és velőscsont, avagy a jogi pálya szépségei

2022. április 24., 10:14
Újházi Adrienn alkotása

Amikor az ember beiratkozik a jogi egyetemre, csupa magasröptű gondolat van a fejében.

Mondjuk az, hogy ügyvédként segíti majd az embereket a furmányos eljárásokban, kibogozza az összegabalyodott szálakat, megmagyarázza az érthetetlen jogi szövegeket, megtalálja a kiskapukat (persze csak az egészen icike-picike kapukat, amiken oldalvást lehet ki- vagy beslisszolni, és szolgalmi jog igénylése nélkül lehet rövidebben elérni a kívánt eredményt). E magasztos célkitűzés érdekében már gólya korától szorgalmasan járja a könyvtárakat, buzgón jegyzetel minden előadáson (mindig az első sorban ül, kivéve, ha az előző esti zenés összejövetel aznap reggelig tartott, mert szundikálni mégis jobban lehet a hátsó sorok valamelyikében; ez esetben a vele véd- és dacszövetségben álló, és tényleg mindig az első sorban ülő és buzgón jegyzetelő évfolyamtársától még aznap megszerzi a füzetét, és lohol vele a fénymásolóba), otthon hatalmas polcokon gyűjti a jogi kiadványokat és folyóiratokat (amelyek, ha már kinőtték a könyvespolcokat, kíméletlenül kiszorítják a kamrából a nagymama befőttjeit).

Vagy az, hogy bíróként mindig nagyon tisztességesen, részrehajlás nélkül dönt a vitákban. A gonoszok megkapják a megérdemelt büntetésüket, és senyvedhetnek ítéletnapig a pokol tüzén, míg a jók elnyerik méltó jutalmukat, fanfárok zengenek körülöttük és égi mannát kapnak napjában többször. E végből előhívja óvodáskori élményeit, hogyan is kellett egyensúlyban maradni a libikókán. Néhanapján gyerekprogramnak álcázva, gyerekei kezét fogva (saját gyerek tetszőlegesen behelyettesíthető rokon gyerekkel, szomszéd gyerekkel, kutyával, macskával, aranyhörcsöggel, avagy – „ki a kicsit nem becsüli” kezdetű szólás hitelt érdemlő bizonyítékaként – házi kedvencként tartott lódarázzsal) kimegy a játszótérre, és nem ám ráül a libikóka e célra kialakított kiszélesedő részére, hanem lábbal áll rá, sétálgat fel-alá a gerendán, keresve az egyensúlyi pontot, amit ha megtalált, még a légzésére is odafigyel. Kívülről fújja Arany Jánostól A fülemülét, Kafkától A pert, Szabó Magdától a Pilátust. Aztán csakhamar rájön, hogy ez a Pilátus nem arról a Pilátusról szól, nincs benne per, úgyhogy e tévedését szemérmesen elhallgatva mégis inkább római regulákat bifláz. Netán az, hogy ügyészként üldözi a bűncselekményeket és azok elkövetőit (ehhez nem árt a jó állóképesség és egészséges táplálkozás, tekintve, hogy a bűncselekmények és az elkövetők adott esetben igen gyorsan tudnak futni), felügyel a mások által folytatott nyomozás törvényességére (óriási pallossal járkál a rendőrök nyomában, akiknek nyakához finoman hozzáérinti a pallost, ha a legkisebb törvényszegést elkövetik, avagy ha súlyosan vétkeznek a törvény betűje vagy szelleme ellen, akkor irgalmatlanul lesújt rájuk, porba hulló fejüket pedig cipője orrával finoman oldalra pöcköli, nehogy az utánuk következő rendőrök számára útakadályt képezzenek), esetleg hasonló törvényességi felügyeletet lát el a büntetés-végrehajtási intézményekben (ahol a pallos, mutatis mutandis, a bévéőr nyakára helyezendő, a kihágás súlyosságával arányos izomerővel).

Esetleg, végső esetben, az, hogy majdan ő lesz a minisztériumok nagyra becsült jogi szakértője, aki hosszú és keserves évek alatt megszerzett tudását a haza javára kamatoztatja. Teszi ezt mégpedig oly módon, hogy napjában nyolctól négyig benn ül a számára kijelölt irodában, aktákat ír, olvas, tologat, válogat, nyomtat, másol, szerkeszt, összehasonlít, kitöröl, iktat, archivál, és mindeközben még mosolyog is. Értekezleteken ül, hallgatja a főnökét, jegyzetel, kérdez, hozzászól, vitázik, érvel, ellenérvel, kompromisszumot köt, megállapodik, és mindeközben még mosolyog is. Ha éhes, eszik, ha szomjas, iszik, ha elgémberednek a tagjai, kinyújtóztatja őket, és mindeközben még mosolyog is. Amikor vége a munkaidőnek, a tollat akkurátusan maga elé helyezi az íróasztalon a lyukasztó- és a tűzőgép közé, lesöpri a délelőtti kifliből visszamaradt morzsákat a már iktatásra oldalra tolt aktakupac tetejéről, kikapcsolja a számítógépet, leoltja a lámpát, meggyőződik róla, hogy az ablakpárkányon kókadozó fikuszt nem esedékes-e még megöntözni (ha esedékes, akkor emlékeztető gyanánt a citromsárga és a zöld szövegkiemelő közé teszi a viráglocsolás céljára rendszeresített ásványvizes palackot), halkan beteszi maga után az ajtót, és mindeközben még mosolyog is. De mégsem. A köztisztviselői létre még végső esetben sem túl valószínű, hogy gondoljon egy joghallgató. Csakhogy a köztisztviselőség nem várja meg, míg valaki önként választja. Lesben áll, egy nagy fekete zsákkal a kezében, és az óvatlan friss diplomásra lecsap. Fejére húzza a fekete zsákot, viszi magával, segítségért sem tud az illető kiabálni, mert az első megoldandó akta már a szájába van beletömve. Mire a zsáktól megszabadul, az irodájában üldögél, fentebb részletezett tevékenységeket végzi, és mindeközben még mosolyog is.

A jogi pálya felé elszántan és fennkölt célok birtokában masírozókat ugyan némiképp visszavetheti, amikor jogpolitikai, jogelméleti, jogi alaptani, jogdogmatikai, jogfilozófiai, jogesztétikai, jogfogalmi, jogesszenciai, joghurtkészítési ismereteket is megkísérelnek az arra érdemesült professzorok az ifjú fejekbe, azok nyitottságát és fogékonyságát kihasználva, beletömködni. Habár az évszázadokra visszatekintő gyakorlat azt mutatja, hogy a kitűzött célok a többség esetében mégiscsak felülkerekednek a jogunalmassági borzalmakon, és a világot elárasztják a frissen végzett jogászok. Akikből pár év múlva nem-frissen-végzett-jogászok lesznek. Néhányan esetleg frissen-végzett-nem-jogászokká szelídülnek. Mások elkezdenek megromlani, poshadni, penészedni. Aki idejében észbe kap, még megmenekülhet. Előfordulhat, hogy a poshadás bűze helyett a frissen vágott fa illatára vágyik. A fűére, virágéra. Akkor aztán, sutba dobva minden korábbi fennkölt célját és magasztos gondolatát a jogászélet értelméről és szépségeiről, elkezd élni, mozogni, szagolni, érezni. Elkezdi a frissen vágott akácfát lenolajba beáztatni, hogy az idő vasfoga ne tudjon kárt tenni benne, és szépen megmunkált járda kígyózzon a háza előtt. A beáztatott korongokat első körben talicskára rakja, hadd csepegjen le róluk az olaj nagyja. Elgyönyörködik a korongok aranyló színében. Élvezettel nézegeti az évgyűrűket. Már látja maga előtt a hétvégi húslevesben megfőtt velőscsontot, amiben a velő mint az akác évgyűrűi, a csont pedig a gyűrűket körülölelő kéreg. Ezek a gondolatok feltehetőleg nem voltak a fejében, amikor beiratkozott az egyetemre.