Amikor kicsi voltam, sok állat élt az udvarunkban. A tyúkokat inkább nagymama gondozta, a disznókat nagyapa. A magam módján persze én is gondoskodtam mindegyikről. A tyúkoknak a rácson át rendszeresen lógattam be gilisztát, s élvezettel néztem, ahogy a csőrükkel elkapják és villámgyorsan eltüntetik. Olykor összevesztek rajta, mivel tyúkból mindig több volt, mint gilisztából. A huzakodás egyik lehetséges kimenetele volt, hogy az erősebb tyúké lett a gyűrűsféreg teljes terjedelmében, de olyan is előfordult, hogy kettészakították szerencsétlen párát, aki következésképpen nem simán elpusztult, de kínhalált halt. A gilisztával való etetésnél még nagyobb gyönyörűséget okozott a főtt kukorica. Gyönyörűséget nekem s a szárnyasnak nemkülönben. A már lerágott, lefosztottnak vélt csövet dugtam be a dróthálón, amire aztán a tyúkok rávetették magukat és még hosszasan csipegettek. Egy darabig a drótháló túloldalán is iparkodtam testközelbe kerülni a baromfival, ám egy alkalommal akkora kakascsípést kellett elszenvednem, hogy többé nem voltam hajlandó betenni a lábam a tyúkudvarba.
A tojásokért nagymama járt be, s a levágni szánt példányokat is az ő tiszte volt nemcsak kiválasztani, de elkapni is. A kivégzést mindig végignéztem rezzenéstelen arccal, sőt segédkeztem is benne: tartottam a kis tálkát a tyúk elvágott nyaka alá, míg csak az utolsó csepp vére is bele nem folyt. Soha nem jutott eszembe sajnálni az állatot, valahogyan világos volt számomra, hogy ez a dolgok rendje, a tyúk a fazékban végzi. Ami ezután következett, látványnak szintén érdekes volt, ám orromnak felettébb kellemetlen. A tűzforró vízzel leöntött tyúk bűzlőn párolgott, miközben nagymama a tollaitól megfosztotta, majd, amikor a gázláng fölé tartva a kisebb pihéit is igyekezett leperzselni, égett szagot árasztott. A tyúk belső szerveinek eltávolítása ugyancsak izgalmas volt. Megszámolhattam, az életében megtojt tojásokon kívül hány apró sárga tojáskezdeményt rejteget még holtában is, a zúzájának tartalmából megállapíthattam, mit evett legutoljára, szemügyre vehettem, mekkora szíve van, mennyire epés a mája.
A disznókat nagyapa moslékkal etette. Vízbe áztatott kenyeret vagy málélisztet vitt vödörben, s öntötte a vályúba a járdáról, a röfik pedig azonnal nekiláttak a habzsolásnak a vályú túloldalán, az ólból. Buzdítani aligha kellett őket, nagyapa mégis szüntelenül a cönnya-cö hívószót mondogatta, én pedig fújtam vele lelkesen. A disznóvágáshoz bár összegyűlt a család apraja-nagyja, szükség volt szakemberre is, s Kota Jancsi személyében érkezett is mindig a segítség. A röfi ropogósra perzselt fülét-farkát-körmeit nyomban megkapták rágcsálni a gyerekek, a frissen sült vért pedig hagymás zsír kíséretében szolgálta fel nagymama. Hogy mindez nem egyszerűen élmény, hanem kulináris élvezet, talán csak az hiszi el, akinek része volt hasonlóban. (Angol és francia honfitársaimat bizony szántam, amikor egy munkaebéd közben az elfogyasztott hurka nyomán felelevenítettem a gyermekkori disznótorokat, mire ők értetlenből előbb fintorgóba, majd szinte émelygőbe váltott arccal bámultak.) A hurka- és kolbásztöltés műveletét többnyire már nem volt türelmem végignézni, azonban a füstre rakott, majd a spájzban fellógatott finomságokat rendszeresen látogattam, kóstolgattam.
Az állatállomány bővítésére Sári kuzinommal együtt többször is kísérletet tettem. Erdőben talált sebesült kismadár hazaszállításától kezdve az udvarra búzával odaszoktatott galambon át a baráti családtól kiimádkozott nyulakig terjedt a repertoár. Szüleink vagy nagyszüleink e kísérleteket rendszerint megtorpedózták, s amely állat nem volt hajlandó belátható időn belül magától elhalálozni vagy elszökni, annak segítségére siettek. Az éticsigák maradtak meg a legtovább, mert azokat titokban lehetett tartani a kert valamely zugában. Egész kis kertet alakítottunk ki nekik, levelekkel, gallyakkal bélelve-díszítve egy műanyag vödröt vagy ládát. A hálátlan párák mégis szökésre adták a fejüket, csakhogy lassan haladtak és többször nyakon lettek csípve, a házuknál fogva.
Különös módon a macska és a kutya ötlete meg sem fordult a fejünkben, s ennek meg is volt a világos oka. Nagyapa egykori kutyái úgy éltek a családi hagyományban, mint megbízhatatlan, a gazdájukat megharapni sem átalló lények. Macskából pedig volt épp elég a környéken, melyek átjártak a kertünkön, hogy nem győztük nagymamától hallgatni: „A guta üsse meg, a kanmacska megint idepiszkított a gangra!” A macskáktól ráadásul féltem is, különösen sötétben, mivel a legváratlanabb pillanatokban és legvalószínűtlenebb helyeken volt szokásuk felbukkanni. Sáriékhoz az emeletes lakótelepi házba a kertünk hátsó kiskapuján át közlekedtem. A macskák okozta szívszélhűdést elkerülendő, kifejlesztettem azt a szokást, hogy a kiskapun belépve hangos „sicc-kacc” kiáltásokat hallattam, karjaimmal csápoltam, lábammal toppantottam. Ily módon éreztem biztosítva magam a lesből esetleg rám támadni szándékozó fenevadak ellen.
Kutyának egyébiránt éppen elég volt a mellettünk lakó Tigris. Nagymama kommunális háznak nevezte a közvetlen szomszédságunkban elterülő ingatlant, amelynek rendetlen, poros udvarának mindkét oldaláról két-két lakás nyílt. A nagykapun belépve jobbra Mellinger Potya bácsi lakott a feleségével. Egyetlenegyszer láttam őket, s gyerekszememben olyan öregnek tűntek, mint akik már csak tévedésből sétafikálnak az élők között. Lakásuk hátsó ablaka a mi udvarunkra nézett, házunk utcafronti lakrészének bejáratára, ezért, különösen nyár időben, nyitott ablakok esetén, engem a tőlem megszokott harsány beszédben minduntalan csitítottak a felnőttek, ne zavarjam Potya bácsiékat. Velük szemközt, a kapu után balra Mimike néni lakott, nagymamának barátnője. Olykor átjártak egymáshoz, máskor telefonon értekeztek hosszasan az élet apró és cseprő dolgairól. Ezekben a csevegésekben nemigen találtam különös érdekességet, így nem is alkalmaztam a néha bizony bevetett lehallgatás módszerét: míg nagymama a hátsó szoba telefonján beszélt, én az utcai szobában felvettem a másik készülék kagylóját és füleltem. A jobbik eset volt, ha csak füleltem. Csakhogy elvetemültebb pillanataimban szuszogtam, köhécseltem is a telefonba vagy egyenesen belekotyogtam, kommentáltam a hallottakat, a társalgást így rendre megakasztva. Mimike néni apró, törékeny asszony volt. Eredetileg talán sötétbarna hajszínét festékkel igyekezett visszavarázsolni, ám három-négy centis ősz lenövés mindig volt a feje tetején. Ráadásul a haja erős ritkulásnak indult, mondhatni egyszerűbben: Mimike néni kopaszodott, szánalmas-komikus látványt nyújtva a sötétre festett, fülig érő hajból tonzúraszerűen kivilágló fejtetővel. Más társasága nem lévén, két apró tacskót és számos macskát tartott. Egyszer jártam nála, nagymama kísérőjeként, utána soha többet nem vágytam a szegényes, piszkos, rossz szagú konyhájába. Ennek persze Tigris is oka volt.
A kommunális udvar hátsó részét a mi oldalunkon Liza néni, egy öreg hucul nő foglalta el. Egyik szeme sérült volt, félig csukva, lefelé fittyedt, ami nemcsak szokatlan, de némiképp félelmetes látványt kölcsönzött az arcának. Lenocska nevű unokájával nagy hangon, általunk sokszor érthetetlen keveréknyelven beszélt, orosz, ukrán, magyar (vagy arra hasonlító) szavakat fűzve mondattá. Később láttam Liza néni sírját a pravoszláv temetőben: a szürke márványba vésett arcon a kőfaragó mester remekül visszaadta a sérült szem jellegzetes ívét és az arc ebből fakadó torzulását. Az udvar bal oldalán Misu élt, a féleszű ukrán nagyfiú, akit nyurga alakjáról és dülöngélő járásáról messziről felismertem az utcán. Hozzá tartozott Tigris, s én a valóban tigris méretű kutyától akkor is féltem, ha a házuk előtt elhaladtomban a nyitott kapun át belestem az udvarukba. A kutya, két-három magyar vizslát kitevő termetével, hatalmas fejével és öblös hangjával vívott ki tekintélyt magának. Hogy valaha bárkit bántott volna, nincs emlékem róla.
Ugyancsak erősen tartottam ezidőtájt a lovaktól és tehenektől. A patások mérete keltett bennem páni félelmet, ha a közelembe kerültek – vagy én az övékbe, habár erre önszántamból aligha vállalkoztam. Különös valakiknek tartottam ismerőseimet, akik bátran fejték a tehenet, nyergelték a lovat. Még a birkákat is valahogyan veszélyesnek éreztem, főként, ha autóval keveredtünk egy úttesten áthaladó nyáj kellős közepébe. Az egymás hegyén-hátán tolakodó, bégető jószág csöppet sem volt, úgymond, szimpatikus, a kosok szarva pedig kifejezetten ijesztett. Magyarországra költözésünk után aztán nem kis meglepetéssel hallottam, hogy egyik osztálytársam édesapja juhász. Hogy valamikor majd faluban élek, természetes közelségben a kicsi korban megismert állatokkal, s hogy lányomnak éppen a lovaglás lesz a szenvedélye, meg sem fordult a fejemben. Még kevésbé gondoltam pedig arra, hogy mindemellett egy kölyökkutya pesztrájának szerepében tündökölhetek. Már amennyiben a sötét, esős reggeleken való sétáltatás, a megrágcsálással fenyegetett berendezési tárgyak foggal-körömmel való védelme, és a véletlenül (?) házon belül végzett szükség nyomainak feltakarítása tündöklésnek tekinthető.
