A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról. A fiúnak a telefonfülke irányából kellett felbukkannia. Azt ígérte, uzsonnaidőben érkezik. A polcon álló elemes óra fél négyet mutatott. Ellépett az ablaktól, megnézte magát a falon csüngő hatalmas tükörben. Könnyű blúza valamicskét láttatni engedte a hasát. A szekrényhez ment és kicserélte egy hosszabbra. Begombolás közben nyakának bőréhez ért a keze. Megborzongott. Jéghidegek voltak az ujjai.
Talán meggondolta magát, vagy közbejött valami, töprengett. Még reménykedett. Hetek óta tervezgetik ezt a találkozást, napok óta készül rá immár valóságosan is. Nem viselné el, ha kiderülne: a fiú csak áltatta, s voltaképpen nem fontos a számára. Leült az ágya szélére. Az óra három-harminckilencet mutatott. Lehunyta a szemét, számolni kezdett magában, a másodpercek múlásának hozzávetőleges sebességével. Hatvan után felnézett. Három óra negyvenegy. Felállt, odament az ablak alatt álló asztalkához, megigazította a rajta álló két poharat és a süteménnyel megrakott tányért.
Ugatni kezdett odakint a kutya. Ismét kinézett. Egy csapat hangoskodó gyerek rohant el a házuk előtt. Gyorsan hátrébb húzódott, észre ne vegyék, gúnyt ne űzzenek belőle, ki ne találják, kire vár. Hallotta már így is néhányszor a szerelmespár mivoltukat emlegetni. Ekkor látta meg a fiút. Nem a telefonfülke felől jött, hanem a fasor túlsó oldaláról. Ezek szerint tett egy kis kitérőt. Talán ő is fél, talán ő is bizonytalan. Azt mondta, neki is ez lesz az első. Azt is mondta, hogy egyszer a bátyját megleste, amikor átment a szomszéd lányhoz. Azt is mondta, hogy a barátaival beszélgettek már róla. Persze mondani sok mindent lehet.
Jéghideg kezével igyekezett tüzelő arcát hűteni, szégyellte izgatottságát. A fiú megállt a kapu előtt, de nem csengetett, hanem felnézett az ablakra. Intett neki, hogy jöjjön be bátran. A fiú belépett, becsukta maga után a kaput. Otthonosan mozgott, a kutya farkcsóválva ugrándozott körülötte. Hallotta, amint a fiú belép a házba, köszön, és elindul az emeletre. Mély levegőt vett, és újra számolni kezdte magában a másodperceket. Nyolcig jutott, amikor kopogtak az ajtaján.
Két másodpercet várt, mielőtt kinyitotta volna. A fiú mosolyogni próbált, de zavarát nem tudta leplezni. Elámult a fiú öltözékén, ilyen elegánsnak még sosem látta. Alul farmert és tornacipőt viselt, felül viszont fehér inget, nyakkendőt és zakót. Haját akkurátusan oldalra fésülte. Félreállt az ajtóból, utat engedve a másiknak. Amaz lassan lépett be, és úgy nézett körül a szobában, mintha életében először járna ott. Hirtelenjében minden előre eltervezett és begyakorolt mondat és mozdulat kiszállt a fejéből. Állt tétován, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezve, nyirkos tenyerét a szoknyájába törölgetve. Várta, hogy a fiú törje meg a csendet.
A fiú ismét mosolyogni próbált, ledobta a zakóját az ágyra, meglazította a nyakkendőjét, és egy lépést tett feléje. Ösztönösen hátralépett, egy halk „Várj!” kiáltást hallatva. Mindkettejük poharába töltött, az egyiket a fiú felé nyújtotta, a másikat a saját kezében szorongatta. Kortyolni elfelejtett, mert észrevette, hogy a fiún a zakó takarásából előbukkant farmernadrág furcsán dudorodik. A fiú fenékig kiitta a poharát, újra töltött magának, és egyszerre három aprósüteményt is elvett a tányérról.
Nézte a fiú mozdulatait, a szája kiszáradt, de sem inni, sem enni nem kívánt. Gombóc volt a torkában, nagyokat nyelt, hogy eltüntesse, mindhiába. Hogy mégse álldogáljon tétlenül és a helyzetnek teljesen kiszolgáltatottan, szétnyitotta a haját összefogó csatot, és lazán megrázta a vállára omló zuhatagot. A fiú, mihelyst az újra kiürült poharát visszatette az asztalra, és száját megtörülte egy szalvétába, ismét tett egy lépést feléje, kezével a nadrágjához nyúlva. A dudorodó résznél nyúlva bele.
Érezte, amint a hátán apró patakocska indul, végig a gerince mentén, le a derekán át, be a bugyi alá a két farpofa közti árokba. Csiklandozta bár a bőrét, de nem nevetett. Kezét még mindig hidegnek, arcát forrónak érezte, noha elbizonytalanodott afelől, hogy az eltelt, feszült várakozással teli percek során nem a keze lett-e forró és az arca jéghideg. A pillanat jelentőségteljesnek, egyszersmind hallatlanul ijesztőnek tűnt számára. Soha még nem élte át, amire most készültek, vágyott rá és tartott tőle, szerette volna elodázni, nyújtani az időt, ugyanakkor szeretett volna már túl lenni az egészen.
A fiú végre nem bírt tovább várni. Elszánt mozdulattal kivette zsebéből a parfümös üveget, nyelt egy nagyot, majd hangosan, tagoltan és lassan, ahogyan valamennyi másodikosnak megtanította az osztályfőnök néni, elmondta a verset: „Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam, el akart hervadni, szabad-e locsolni?”
