A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról. A fiúnak a telefonfülke irányából kellett felbukkannia. Azt ígérte, uzsonnaidőben érkezik. A polcon álló elemes óra fél négyet mutatott. Ellépett az ablaktól, megnézte magát a falon csüngő hatalmas tükörben. Könnyű blúza valamicskét láttatni engedte a hasát. A szekrényhez ment és kicserélte egy hosszabbra. Begombolás közben nyakának bőréhez ért a keze. Megborzongott. Jéghidegek voltak az ujjai.
Talán meggondolta magát, vagy közbejött valami, töprengett. Még reménykedett. Hetek óta tervezgetik ezt a találkozást, napok óta készül rá immár valóságosan is. Nem viselné el, ha kiderülne: a fiú csak áltatta, s voltaképpen nem fontos a számára. Leült az ágya szélére. Az óra három-harminckilencet mutatott. Lehunyta a szemét, számolni kezdett magában, a másodpercek múlásának hozzávetőleges sebességével. Hatvan után felnézett. Három óra negyvenegy. Felállt, odament az ablak alatt álló asztalkához, megigazította a rajta álló két poharat és a süteménnyel megrakott tányért.
Ugatni kezdett odakint a kutya. Ismét kinézett. Egy csapat hangoskodó gyerek rohant el a házuk előtt. Gyorsan hátrébb húzódott, észre ne vegyék, gúnyt ne űzzenek belőle, ki ne találják, kire vár. Hallotta már így is néhányszor a szerelmespár mivoltukat emlegetni. Ekkor látta meg a fiút. Nem a telefonfülke felől jött, hanem a fasor túlsó oldaláról. Ezek szerint tett egy kis kitérőt. Talán ő is fél, talán ő is bizonytalan. Azt mondta, neki is ez lesz az első. Azt is mondta, hogy egyszer a bátyját megleste, amikor átment a szomszéd lányhoz. Azt is mondta, hogy a barátaival beszélgettek már róla. Persze mondani sok mindent lehet.
Jéghideg kezével igyekezett tüzelő arcát hűteni, szégyellte izgatottságát. A fiú megállt a kapu előtt, de nem csengetett, hanem felnézett az ablakra. Intett neki, hogy jöjjön be bátran. A fiú belépett, becsukta maga után a kaput. Otthonosan mozgott, a kutya farkcsóválva ugrándozott körülötte. Hallotta, amint a fiú belép a házba, köszön, és elindul az emeletre. Mély levegőt vett, és újra számolni kezdte magában a másodperceket. Nyolcig jutott, amikor kopogtak az ajtaján.
Két másodpercet várt, mielőtt kinyitotta volna. A fiú mosolyogni próbált, de zavarát nem tudta leplezni. Elámult a fiú öltözékén, ilyen elegánsnak még sosem látta. Alul farmert és tornacipőt viselt, felül viszont fehér inget, nyakkendőt és zakót. Haját akkurátusan oldalra fésülte. Félreállt az ajtóból, utat engedve a másiknak. Amaz lassan lépett be, és úgy nézett körül a szobában, mintha életében először járna ott. Hirtelenjében minden előre eltervezett és begyakorolt mondat és mozdulat kiszállt a fejéből. Állt tétován, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezve, nyirkos tenyerét a szoknyájába törölgetve. Várta, hogy a fiú törje meg a csendet.
A fiú ismét mosolyogni próbált, ledobta a zakóját az ágyra, meglazította a nyakkendőjét, és egy lépést tett feléje. Ösztönösen hátralépett, egy halk „Várj!” kiáltást hallatva. Mindkettejük poharába töltött, az egyiket a fiú felé nyújtotta, a másikat a saját kezében szorongatta. Kortyolni elfelejtett, mert észrevette, hogy a fiún a zakó takarásából előbukkant farmernadrág furcsán dudorodik. A fiú fenékig kiitta a poharát, újra töltött magának, és egyszerre három aprósüteményt is elvett a tányérról.
Nézte a fiú mozdulatait, a szája kiszáradt, de sem inni, sem enni nem kívánt. Gombóc volt a torkában, nagyokat nyelt, hogy eltüntesse, mindhiába. Hogy mégse álldogáljon tétlenül és a helyzetnek teljesen kiszolgáltatottan, szétnyitotta a haját összefogó csatot, és lazán megrázta a vállára omló zuhatagot. A fiú, mihelyst az újra kiürült poharát visszatette az asztalra, és száját megtörülte egy szalvétába, ismét tett egy lépést feléje, kezével a nadrágjához nyúlva. A dudorodó résznél nyúlva bele.
Érezte, amint a hátán apró patakocska indul, végig a gerince mentén, le a derekán át, be a bugyi alá a két farpofa közti árokba. Csiklandozta bár a bőrét, de nem nevetett. Kezét még mindig hidegnek, arcát forrónak érezte, noha elbizonytalanodott afelől, hogy az eltelt, feszült várakozással teli percek során nem a keze lett-e forró és az arca jéghideg. A pillanat jelentőségteljesnek, egyszersmind hallatlanul ijesztőnek tűnt számára. Soha még nem élte át, amire most készültek, vágyott rá és tartott tőle, szerette volna elodázni, nyújtani az időt, ugyanakkor szeretett volna már túl lenni az egészen.
A fiú végre nem bírt tovább várni. Elszánt mozdulattal kivette zsebéből a parfümös üveget, nyelt egy nagyot, majd hangosan, tagoltan és lassan, ahogyan valamennyi másodikosnak megtanította az osztályfőnök néni, elmondta a verset: „Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam, el akart hervadni, szabad-e locsolni?”
Gyuri szomszédnál vettem észre a különleges sakkfigurákat. Látszólag abszurd és életszerűtlen (bár lehetne akár valami magasztos mellékzöngéje is, de most nincsen): fehérek a fehérek ellen. Jobban belegondolva: a legreálisabb sakktábla, amit életemben láttam. Különösen, ami a királynőket illeti.
Akhilleusz csak mendegél a teknősbéka után, de tudjuk, soha nem éri utol, igazából nem is akarja, nem dicsőség behozni egy teknős előnyét, ő anélkül is Akhilleusz, de a névtelen teknős csak úgy tud bekerülni a történetbe, hogy mindig elöl baktat, ha beleszakad is.
Azt gondolom, hogy mindenkinek van egy saját, történetein keresztül kikerekedő világa, amelyben a múlt felértékelődik, mert személyes, és a családi erőterek rajzolják ki finom részleteit. Olyanokat, amelyek egy vékony vonalú Cigonya-tusrajzon láthatók akár. Dobó Tihamér mesterien tudta a mikrovilág részleteit papírra karcolni. Legyen az a népkerti vigadó vagy éppen egy kérész…
Csak bóklásznak keresztbe a földön, egy közönyös pap, a dél-amerikai vándorkertész és egy megesett leány, csöndesen, az örök ragyogás ege alatt, pórázon cipelve a kísérleti lényt (buta ausztrál tenyészet?) a kupolás épület felé. Noha beszélni úgysem tanulhat meg, habár felágaskodva nyúlszerű módon átöleli bárkinek a térdét, és együtt vonul vele órákon át, gondolják, beilleszkedésre mégsem képtelen, a szakértők majd kiderítik, miféle génmanipuláció vagy idegen bolygó műve.
– Kati nénje – hallottam Tündi hangját a konyhánkból. – Képzelje, mi történt. Az a pincér udvarlóm egy óriás moncsicsit hozott ma nekem a randira.
– És, Tündikém? – kérdezte anya. – Tetszik neked az a fiú? Derék srác lehet, ha pincérkedik.
Én közben elábrándoztam az óriás moncsicsiről. Az tényleg ritka kincsnek számított. Nekem négy moncsicsim volt, kicsik és közepesek, szebbek és csúnyábbak, fröccsöntöttek és dolláros boltból valók. De óriási egy sem.
Tizennégy éves voltam, nyolcadikos, százhetven centis, és bárkit meg tudtam verni. Egyszer egy gimnazistát is lenyomtam, amiért mindenki tisztelt, de a Nyújtó ikrektől tartottam. A két fiú mindenkinél erősebb volt. Nem fizikailag. Tizenhat évesen hatodik osztályba jártak, és elloptak mindent, ami egy általános iskolában fellelhető volt, az ablaküvegtől a zsámolyig mindent vittek és eladtak.
A gulykának nincs receptje. Egyike azoknak a titokzatos gömöri ételeknek, amelyeket szemre készítünk.
– Majd ráérzel! – biztatott édesanyám egykor, mert úgy, ahogy az életre is, amihez szintén nem kapunk receptet, ráérzünk egy idő után. Igaz, ahhoz, hogy ráérezzünk, hibázni kell. Sőt muszáj, különben honnan nyernénk tapasztalatot?
Nagy vágyam megépíteni egy madáretetőt, hogy télen, amikor a hidegben reszketnek, dideregnek és éhesek a madarak, kimenjek hozzájuk, egy hatalmas, vastag törzsű diófához, és egy kevés kis eledelt tehessek majd az etetőjükbe, miközben egy bögre meleg kávét tartok a másik kezemben. Milyen jó célt szolgálnék egy ilyen építménnyel. Remélem, oly kedvesek lesznek velem a madárkák, hogy nyaranta a legszebb hangon fognak csiripelni nekem a diófáról.
Az irodai szkennerünk elképesztően lassú. Ha magára hagyhatnád mindazzal, amit be akarsz szkennelni, és elmennél ebédszünetre, még egy kávé és egy süti is beleférne, és amikor visszaérsz, a szkenner valószínűleg még mindig nem lenne kész. Csakhogy nem hagyhatod magára: a lassúság egyik oka ugyanis az, hogy a konstrukció lényegében kőkorszaki, és neked kell folyamatosan cserélgetned a lapokat.
Ha jobban belegondolok, ez a történet is a képzelet hatalmáról szól. Elég messziről indítok, de azért némi kerülővel el fogunk jutni ide. Vagy oda. Kezdjük ott, hogy gyerekkoromban rajongtam az állatokért, és mindent megfogtam, amit csak lehetett. Jó példa erre, hogy volt egy éti csigám is, amit egy nejlonzacskóban hordoztam magammal mindenhová.