Már Milánóban gyaníthattam volna, hogy egy anyával kettesben kirándulni nem hétköznapi dolog. Igaz ez különösképpen arra az esetre, ha én kirándulok anyámmal. A mit sem sejtő külső szemlélő számára a képlet egyszerű: adva van egy anya meg a lánya, sétálgatnak, üldögélnek, halkan beszélgetnek, sokat mosolyognak. Lepkeszárnyon repked közöttük az egyetértés. Néha kézenfogva láthatók, bizalmas barátnők vagy lánytestvérek módjára. Hja, csakhogy a mit sem sejtő külső szemlélő kiváltságos helyzetben van: éppen mert kívülálló, nem hallja a beszélgetés foszlányait, nem tárul fel előtte a mosolyok leple alatt pattogó, cikázó mondatok tartalma, elképzelése sincs a kapcsolat mélyebb rétegeiről, finom rezdüléseiről, árny(alt)oldalairól.
Az északolasz városban anyám még viszonylag jámboran tűrte, hogy összeállítsam a programot, vigyem a térképet és a társalgásban a prímet. Angolul jól beszéltem, olaszul nem tudtam, de úgy csináltam, mintha tudnék. Megérdeklődtem egy úrtól az utcán, merre van a buszmegálló. Pedig eszünk ágában sem volt busszal menni. Anyámnak ez megtetszett, próbált felzárkózni. Megérdeklődte az utcai árusoknál, mennyibe kerül a hamutartó. Pedig eszünk ágában sem volt hamutartót venni. Többnyire nagy hahota lett ezekből. A szállodában viszont a hahotázhatnékja lecsökkent, mert a reggelihez nem szolgáltak fel sajtot. Szóvá is tette a pincérnek, angolul, mire hatalmas tálcán ujjnyi vastag sajtszeletek lettek eléje lelökve. A padlót is hidegnek találta a szobában, de ezt már nem merte szóvá tenni, okult a sajtos esetből.
Anyám kiválóan tud belekötni a normális szállodákban is minden elképzelhetőbe. Érkezés után köröz a szobában, döngicsél, csápjaival tapogatózik, s közben sorolja. Hangosan zúg a szagelszívó. Nincs szagelszívó. Van, de nem működik. Nincs erkély. Van erkély, de kicsi. Nincs rajta szék. Van szék, ám a tájolás nem megfelelő. A medencére lehet rálátni, ahol nagy a zsivaj. Az erdőre lehet rálátni, ahol nagy a csend és a sűrűség. Nem süt be az ablakon a nap. Nem a megfelelő időben süt be a nap. Nincs szőnyeg. Van, de túl sötét a szőnyeg. Ronda a szőnyeg („Hogy tudtak ennyi pénzért ilyen ronda szőnyeget idetenni?”). Nem jó irányba tekeredik a vécépapír a tartón. Nincs az ágy fölött lámpa. Van lámpa, de túl erős a fénye. Nem a kellő szögben világít. Az ágyról, a matrac keménységéről és puhaságáról, a párna méretéről, alakjáról, a takaró súlyáról a kifogásoknak végeláthatatlan kombinációját tudja felsorolni.
Reggelihez leülni többnyire füldugóra vagy nyugtatóra van szükségem. Vagy mindkettőre. Hogy nincs elég széles választék, még csak a kezdet. Fehér a kenyér. Biztos, ami biztos, felpakol belőle három szeletet a tányérjára. Talán abban a reményben, hogy egy napsütötte asztalhoz ülve majd megbarnulnak. (A végén a háromból két szelet megmarad. A pincér tétova tekintettel mustrálja a tányért, nem meri elvinni, hiszen nem látszik a reggelin a befejezettség.) Hideg a rántotta. Nem baj, azért jó lesz. Mellé pár szem aszalt szilva. És paradicsomkarikák. Iparkodik a színek harmóniáját megtalálni. Zsíros a szalonna („Félek, hogy megárt, de olyan finom!”). A teáscsésze túl kicsi. Legalább kettő kell, különböző filterekkel. Miért nincs igazi kávé. Mondom, ez igazi, frissen darálja a gép. Nem, az az igazi, amit a pincér hoz, és nem gépből kell nyomni. Azért nyomja. De rossz gombot választ. Vagy rossz csészét. Cappuccino nem fér a parányi mokkásba, csorog mellé a felesleg. Gyorsan cseréli, tesz a kifolyócső alá egy nagyobbat. Abba már csak pár csepp jut. Na, ha már úgyis összepiszkolt egy másodikat, akkor nyom bele még egy kávét. Igaz, ez egy kicsit sok lesz, mert magas a vérnyomása. „Majd te megiszod, Csillagom!” Majd én meg. Mindennek a levét. Nincs apelláta.
Az ifjúi lelkesedés és tettvágy mindazonáltal buzgott bennem, s minden vélt vagy valós nehézség ellenére rendületlenül utaztam, kirándultam anyámmal, határon innen és túl, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül.
Párizsban két ízben fordultunk meg kettesben. Volt gombóc a torkomban, görcs a gyomrom tájékán. Mert a párizsi szállodák nem normálisak, annyira picik. Két embernek egymás mellett végigmenni a folyosón bajos. Ketten beszállni a liftbe, csomagokkal, úgyszintén. A falak oly vékonyak, a szomszéd szobák lakói oly közel vannak, mintha csak ugyanazt a helyiséget vettük volna ki mindahányan. Hab a tortán a vécé lehúzása. Úgy értve, hogy a szomszédé. Zúdul a Niagara az ember fejére. A reggeli pedig friss narancslé, croissant, kávé. Se sajt, se rántotta, se aszalt gyümölcs.
Az önálló szervezést és anyámnak különböző utakra csábítását valamikor abban az időben adtam fel, amikor az ötnapos barcelonai kiruccanás helyett egy félnapos szentkúti zarándoklaton találtam magam. Tetszett nekem erősen a katalán főváros, anyám kedvéért harmadszor is visszatértem volna. Gondosan tervezgettem, színvonalas szálláshelyek között válogatva. A látnivalókat kényelmesen több napra osztottam be, hagyva némi szabadidőt is. Fontolgatta anyám a dolgot, majd Mariazellre szavazott. Az mégiscsak közelebb van. Továbbá, felfoghatjuk zarándoklatnak, és így két legyet ütünk egycsapásra. Minő agyafúrt gondolat. Mikor végül Szentkútról tartottunk hazafelé a kora délutáni napsütésben, egy szabadtéri misét követően, az anyám autójában, amit ő vezetett, akkor a felbuzogni vágyó ifjúi lelkesedésnek és tettvágynak határozott mozdulattal kusst intettem.
Az események ilyetén, mondhatni oldalvágányra terelődése folytán jutottunk el nemrégiben Visegrádra. Az anyám autójában, amit ő vezetett. A szállodába, amit ő foglalt le. Az ifjúi lelkesedés és tettvágy próbált mocorogni bennem, de kordában lettek tartva. Majd olvasgatok, írogatok, jól megleszünk. A wellnessrészlegen kezdődtek a bajok. „Jaj, de lepusztult minden. Amikor utoljára itt jártam, nem ilyen volt.” A gőzben túl kevés volt a gőz. Amikorra megjött a kellő sűrűségű gőz, addigra megszaporodtak a vendégek, nem volt hova ülni. A pihenőben hideg volt. Később befűtöttek, akkor kibírhatatlan füstszag terjengett. A finn kabinban ülve túlságosan hamar jött el a záróra.
A vacsorára felszolgált hal hideg volt. Mind a négy szelet. A zongorista nem jó darabot játszott. Odasétált és elvette előle a kottát. Bámultam a Dunát a panorámaablakon át, s hogy eltereljem a figyelmét a kellemetlenségekről, a folyóról kezdtem beszélni. A történet csakhamar elakadt. Tisztázni kellett, merre folyik a víz. Negyedórányi kitartó, de teljességgel eredménytelen magyarázat, szalvétára rajzolás, példálódzás végén közveszélyesnek bélyegeztem anyámat. A szomszéd asztaltól megrökönyödve pislogtak ránk.
Anyám másnap délutánra időzítette a visszavágót. Csak menjek nyugodtan, ő a fájós térdeivel inkább megvár a parkoló autóban. Elindultam, nyugodtan. Tizenöt perces sétautat jelzett egyik irányba a túrázók számára felállított tábla. Az én tempómban nem lesz az több tíznél, oda-vissza húsz alatt megjárom. Szemerkélt ugyan az eső, de a mozgás és a friss levegő adta öröm kárpótolt. Körülbelül tizenhét perc elteltével szólalt meg a telefonom. Nem fogok-e megázni ebben az esőben. És nem támadott-e meg valaki. Már láttam az autót. Anyám nem szállt ki belőle, így nem is láthatta, hogy közeledem.
Elalvás előtt Esterházy Pétert olvastam. „…Édesapám nem engedte meg, hogy klónozzák…” Jajédesjóistenem, motyogta anyám, mialatt belebújt hálóingébe, bekrémezte a térdeit, és igyekezett az ágyon elhelyezkedni. „…Híres vitéz, jeles hadvezér volt az én édesapám, párviadalban, hadvezetésben nem akadt párja…” További sóhajtások következtek anyám oldaláról, az ágyneműre, a matracra, a párnára tett megjegyzésektől kísérve. „…Édesapám Purcell egy kis táncát játszotta…” Anyám elcsendesedett, megtalálta a számára ideális testhelyzetet, jó éjszakát kívántunk egymásnak, és jóéjtpuszit váltottunk. Becsuktam a könyvet, az éjjeliszekrényre tettem, és leoltottam a lámpát. Kisvártatva anyám suttogása – ámbár meglehet, EP édesapja volt – kanyarított ki egy szeletet a szoba sarkaiból előgomolygó csendből: „Nahát, mennyire fáj a nyakam. Fennhangon kattog.”
