Kislány koromban kétszer láttam a tengert. Először öt-, majd hétévesen fordultam meg a Krím félszigeten, a fekete-tengeri nyaralóhelyen. Jó volt a homokban játszani, kagylókat gyűjteni és főtt garnélát enni papírzacskóból. A legszórakoztatóbb, megunhatatlan és abbahagyhatatlan elfoglaltságom mégis a hullámokban ugrálás lett. A strandra érkezéskor kezdtem, s folytattam kis megszakításokkal egészen addig a pillanatig, míg a hazatérés többé nem volt elodázható. Nem féltem a hullámoktól, figyeltem hosszan őket, felvettem a ritmusukat, csaknem barátságot kötöttem velük. A kis hullámokban aprókat szökdécseltem, a nagyokat gondos előkészület után, erőt gyűjtve ugrottam át.
A napok egyforma pergésébe két esemény hozott izgalmat. Az egyik izgalom kellemes bizsergés formájában jelentkezett, mellkas tájékon. „Ócseregy, ócseregy, gyágyá prijéhál!”, hangzott a kiáltás, hogy álljanak az emberek sorba, mert megjött a bácsi. A fényképész kiáltozott a víz szélén haladva, várva, hogy szép summákért megörökíthesse a strandolókat. Én pedig remegtem a boldogságtól, hogy igazi, színes fénykép készülhet rólunk, amit mindjárt meg is lehet tekinteni. A másik izgalom a gyomromban érződött, fájó szorításként. Amikor anyám úszni ment, a parton álltam, és torkom szakadtából ordítottam, hogy „Anya, anya, gyere vissza!” Anyám nem a parthoz közel bolondozott-kergetőzött a hullámokkal, hanem belevetette magát a mély vízbe, s csak a feje látszott ki, távolról pedig már az sem. Azok a hullámok mégiscsak félelmetesek voltak.
Felnőttként újra láttam a tengert. Újra játszottam a homokban, újra gyűjtöttem kagylókat, s újra ugráltam a hullámokban. Ám ezeket a hullámokat nem lehetett átugrani, sem kiismerni a ritmusukat, vagy velük barátságot kötni. Magasak voltak, vadak, talán gonoszak is. Úgy hittem, könnyebben megbirkózom velük, ha a sekélyben maradok, lábamat megvetem, és hagyom, hogy kedvükre csapkodjanak fölöttem, körülöttem. Jött is az első, irdatlan erővel. Lecsapott, s engem mint garnéláktól megfosztott papírzacskót döntött le lábamról, sodort magával. Kapaszkodót kerestem, markoltam a homokot, a kagylótörmeléket, a hínárt, mialatt a következő hullám megdobálta a testemet. A harmadiknál már orromon, fülemen, számon fújtam-prüszköltem a sós vizet, a negyediknél térdeim véresre horzsolódtak, szemeim égtek, izmaim fáradni kezdtek.
Akkor két oldalról megmarkolták a karjaimat, és kihúztak a partra. A só- és könnyfátyolon keresztül két fiatalembert láttam. Mosolyogva nyújtottak kezet. „Cristiano”, mondta az egyik. „Ronaldo”, mutatkozott be a másik. Mosolyogni igyekeztem én is, és elhaló hangon suttogtam: „Obrigada”. Erőm elhagyott, szemem lecsukódott, távolról hallottam csak a két fiú hangját. „Apa, miért beszél anya portugálul?”, kérdezte mutáló kamaszhangon az egyik. S felelt rá rekedt férfihangon a másik: „Talán túl erősen csapta meg a hullám. Menj és vegyél neki a bejárat melletti büfében egy pastéis-t.”
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.
Közben leépülünk. Bundás kutyakölyköt álmodtunk a kertbe, színes tulipánokat a ház elé és tejeskávé illatú, meztelen reggelt a teraszon. De nincs ráérős reggel, meztelenkedés pláne. Be se süt a nap a teraszra az öreg fenyő miatt. Talán csak ez a baj. Ha végre kivágnánk, lehet, hogy a napsugarakkal együtt visszacsalogatnánk az intimitást is. Kár, hogy a favágó részeges. Még rádöntené a fát a most beüzemelt elektromos kapura.
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó.
A következő napokban újra és újra elképzeltem Mayát. És arra gondoltam, mennyire szerethette apát, ha ilyen körülmények között is megszülte a gyermekét. Anyára pedig haragudtam. Ha leköltözött volna apával, akkor nem történik meg mindez. Azon gondolkoztam, ismerek-e valakit arról a településről. És beugrott, hogy igen, egy volt tanítványom ott él. Írtam neki egy közösségi oldalon, találkozót kértem tőle, de nem mondtam meg, miért.
Szigetek vagyunk mi egy hatalmas tengeren. Jól sarjadó füvet növesztünk magunkon, lovak, tehenek és bárányok legelésznek rajtunk. Virágainkat méhek zsongják körbe, erdőink állatok otthona. Partjainkra halványszín homokot pergettünk az évek során, szabad perceinkben. Ha valaki csak úgy, találomra a térképre bökne, nagyon kicsi lenne annak az esélye, hogy ujjal épp miránk mutasson, bár a tudós földrajzi társaságok számon tartanak minket.