Kislány koromban kétszer láttam a tengert. Először öt-, majd hétévesen fordultam meg a Krím félszigeten, a fekete-tengeri nyaralóhelyen. Jó volt a homokban játszani, kagylókat gyűjteni és főtt garnélát enni papírzacskóból. A legszórakoztatóbb, megunhatatlan és abbahagyhatatlan elfoglaltságom mégis a hullámokban ugrálás lett. A strandra érkezéskor kezdtem, s folytattam kis megszakításokkal egészen addig a pillanatig, míg a hazatérés többé nem volt elodázható. Nem féltem a hullámoktól, figyeltem hosszan őket, felvettem a ritmusukat, csaknem barátságot kötöttem velük. A kis hullámokban aprókat szökdécseltem, a nagyokat gondos előkészület után, erőt gyűjtve ugrottam át.
A napok egyforma pergésébe két esemény hozott izgalmat. Az egyik izgalom kellemes bizsergés formájában jelentkezett, mellkas tájékon. „Ócseregy, ócseregy, gyágyá prijéhál!”, hangzott a kiáltás, hogy álljanak az emberek sorba, mert megjött a bácsi. A fényképész kiáltozott a víz szélén haladva, várva, hogy szép summákért megörökíthesse a strandolókat. Én pedig remegtem a boldogságtól, hogy igazi, színes fénykép készülhet rólunk, amit mindjárt meg is lehet tekinteni. A másik izgalom a gyomromban érződött, fájó szorításként. Amikor anyám úszni ment, a parton álltam, és torkom szakadtából ordítottam, hogy „Anya, anya, gyere vissza!” Anyám nem a parthoz közel bolondozott-kergetőzött a hullámokkal, hanem belevetette magát a mély vízbe, s csak a feje látszott ki, távolról pedig már az sem. Azok a hullámok mégiscsak félelmetesek voltak.
Felnőttként újra láttam a tengert. Újra játszottam a homokban, újra gyűjtöttem kagylókat, s újra ugráltam a hullámokban. Ám ezeket a hullámokat nem lehetett átugrani, sem kiismerni a ritmusukat, vagy velük barátságot kötni. Magasak voltak, vadak, talán gonoszak is. Úgy hittem, könnyebben megbirkózom velük, ha a sekélyben maradok, lábamat megvetem, és hagyom, hogy kedvükre csapkodjanak fölöttem, körülöttem. Jött is az első, irdatlan erővel. Lecsapott, s engem mint garnéláktól megfosztott papírzacskót döntött le lábamról, sodort magával. Kapaszkodót kerestem, markoltam a homokot, a kagylótörmeléket, a hínárt, mialatt a következő hullám megdobálta a testemet. A harmadiknál már orromon, fülemen, számon fújtam-prüszköltem a sós vizet, a negyediknél térdeim véresre horzsolódtak, szemeim égtek, izmaim fáradni kezdtek.
Akkor két oldalról megmarkolták a karjaimat, és kihúztak a partra. A só- és könnyfátyolon keresztül két fiatalembert láttam. Mosolyogva nyújtottak kezet. „Cristiano”, mondta az egyik. „Ronaldo”, mutatkozott be a másik. Mosolyogni igyekeztem én is, és elhaló hangon suttogtam: „Obrigada”. Erőm elhagyott, szemem lecsukódott, távolról hallottam csak a két fiú hangját. „Apa, miért beszél anya portugálul?”, kérdezte mutáló kamaszhangon az egyik. S felelt rá rekedt férfihangon a másik: „Talán túl erősen csapta meg a hullám. Menj és vegyél neki a bejárat melletti büfében egy pastéis-t.”
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.