Gerzsenyi Gabriella: Hullámok

2023. június 10., 08:52
Fülöp Tibor: Tenger keretben

Kislány koromban kétszer láttam a tengert. Először öt-, majd hétévesen fordultam meg a Krím félszigeten, a fekete-tengeri nyaralóhelyen. Jó volt a homokban játszani, kagylókat gyűjteni és főtt garnélát enni papírzacskóból. A legszórakoztatóbb, megunhatatlan és abbahagyhatatlan elfoglaltságom mégis a hullámokban ugrálás lett. A strandra érkezéskor kezdtem, s folytattam kis megszakításokkal egészen addig a pillanatig, míg a hazatérés többé nem volt elodázható. Nem féltem a hullámoktól, figyeltem hosszan őket, felvettem a ritmusukat, csaknem barátságot kötöttem velük. A kis hullámokban aprókat szökdécseltem, a nagyokat gondos előkészület után, erőt gyűjtve ugrottam át.

A napok egyforma pergésébe két esemény hozott izgalmat. Az egyik izgalom kellemes bizsergés formájában jelentkezett, mellkas tájékon. „Ócseregy, ócseregy, gyágyá prijéhál!”, hangzott a kiáltás, hogy álljanak az emberek sorba, mert megjött a bácsi. A fényképész kiáltozott a víz szélén haladva, várva, hogy szép summákért megörökíthesse a strandolókat. Én pedig remegtem a boldogságtól, hogy igazi, színes fénykép készülhet rólunk, amit mindjárt meg is lehet tekinteni. A másik izgalom a gyomromban érződött, fájó szorításként. Amikor anyám úszni ment, a parton álltam, és torkom szakadtából ordítottam, hogy „Anya, anya, gyere vissza!” Anyám nem a parthoz közel bolondozott-kergetőzött a hullámokkal, hanem belevetette magát a mély vízbe, s csak a feje látszott ki, távolról pedig már az sem. Azok a hullámok mégiscsak félelmetesek voltak.

Felnőttként újra láttam a tengert. Újra játszottam a homokban, újra gyűjtöttem kagylókat, s újra ugráltam a hullámokban. Ám ezeket a hullámokat nem lehetett átugrani, sem kiismerni a ritmusukat, vagy velük barátságot kötni. Magasak voltak, vadak, talán gonoszak is. Úgy hittem, könnyebben megbirkózom velük, ha a sekélyben maradok, lábamat megvetem, és hagyom, hogy kedvükre csapkodjanak fölöttem, körülöttem. Jött is az első, irdatlan erővel. Lecsapott, s engem mint garnéláktól megfosztott papírzacskót döntött le lábamról, sodort magával. Kapaszkodót kerestem, markoltam a homokot, a kagylótörmeléket, a hínárt, mialatt a következő hullám megdobálta a testemet. A harmadiknál már orromon, fülemen, számon fújtam-prüszköltem a sós vizet, a negyediknél térdeim véresre horzsolódtak, szemeim égtek, izmaim fáradni kezdtek.

Akkor két oldalról megmarkolták a karjaimat, és kihúztak a partra. A só- és könnyfátyolon keresztül két fiatalembert láttam. Mosolyogva nyújtottak kezet. „Cristiano”, mondta az egyik. „Ronaldo”, mutatkozott be a másik. Mosolyogni igyekeztem én is, és elhaló hangon suttogtam: „Obrigada”. Erőm elhagyott, szemem lecsukódott, távolról hallottam csak a két fiú hangját. „Apa, miért beszél anya portugálul?”, kérdezte mutáló kamaszhangon az egyik. S felelt rá rekedt férfihangon a másik: „Talán túl erősen csapta meg a hullám. Menj és vegyél neki a bejárat melletti büfében egy pastéis-t.”