Korán felkeltem aznap reggel. A ház előtti lámpa bevilágította a konyhát. Hosszú hetekig dolgoztak a munkások, míg az egész utcában felállították az új oszlopokat. Nem vettem rögtön észre, hogy a lámpák eltűntek egyetlen éjszaka alatt. Helyettük okostelefonok szórták a fényt. Hatalmas képernyőiken üzenetek. Elolvastam a legközelebb lévő szöveget: „Jelezz, ha sikerült elszabadulnod, várlak a szokott helyen.”
Kávét akartam főzni. Vizet engedtem a kotyogósba, telekanalaztam a szűrőt. Nem vettem rögtön észre, hogy nem kávét kanalazok. A doboz még őrizte az illatot, becsapta az orromat. Föld volt. Nedves, ragadós föld. Benne vékony, rózsaszínű földigiliszták tekeregtek. A kávéfőző gépi hangon megszólalt: „Önnek nyolc nemfogadott hívása volt.” Ismeretlen telefonszámokat sorolt.
Rántottát akartam sütni. Megnyitottam a gázt, felütöttem a tojásokat, belefolyattam őket a serpenyőbe. Fakanállal elkevertem a sárgáját a fehérjével. Nem vettem rögtön észre, hogy nem tojásokat kavargatok. Hányás volt a serpenyőben. Savanykás, alkoholos szagú emberi okádék. Néhol átlátszó és folyékony, máshol sötétebb és darabos.
Zuhanyozni akartam. Kibújtam a pizsamámból, beléptem az üvegfal mögé, a vízsugarat a vállamra irányítottam. Nem vettem rögtön észre, hogy nem tiszta víz jön az apró lyukakból. Állott víz volt, rozsdás színű. Termálfürdők kénes szagát hozta. Miután elzártam a csapot, barna hártya ült meg rajtam.
Dolgozni akartam. Elindítottam a szövegszerkesztőt, gépelni kezdtem. Nem vettem rögtön észre, hogy nem billentyűket ütögetek. Fekete bogarak páncélján kopogtak a körmeim. Némelyik bogár hátán minta rajzolódott ki. Férfipecsétgyűrűk, mandzsettagombok mintái. Az egér hosszú, kacskaringós farka a csatlakozóig vezetett. Durva szőrrel borított lapos teste idegesen rángatózott a tenyerem alatt.
Sétálni akartam. Kiléptem a kerti kiskapun, a folyó felé vettem az irányt. Az ösvényen csikorogtak a kavicsok a talpam alatt. Nem vettem rögtön észre, hogy nem kavicsok csikorognak. Üres csigaházak, kagylóhéjak, elhalt koralldarabok, tengeri sünök meszes vázai voltak. Később tollak, apró csontok, madártetemek közt lépkedtem. A csontok egyre nagyobbak lettek. Emlősök, bundák, szemgolyók, véres húscafatok kerültek utamba.
Visszafordultam. A fákon aranylott a lomb, a szél mozgatta ágak zizegtek, hullatták leveleiket. Nem vettem rögtön észre, hogy nem falevelek hullanak. Az izzó hamu, parázsló cigarettacsikkek, szivarvégek megpörkölték a hajamat, belekaptak a ruhámba.
Futásnak eredtem. Lihegve elértem a folyót, hogy felhevült testemet benne lehűtsem. Nem vettem rögtön észre, hogy visszafelé folyik. Nekiiramodott, aztán lelassult, körbe-körbe hömpölygött, ki-kiöntött a partra a roppant, zavaros víztömeg. Tetején farönkök, ágak úsztak. Nem vettem rögtön észre, hogy nem farönkök és ágak lebegnek a vízen. Embereket sodort a folyó, férfiak tetemét, fiatalokat és öregeket, kövéreket és soványakat, ruhátlanokat és felöltözötteket. Némelyiknek ismerős volt az arca, másoknak a bozontos, vörös szakálla, a sarló alakú forradás a vállán, a kígyótetoválás a nyakán. A víz már nem látszott, takarót alkottak rajta a felpüffedt testek. Nekilódultam, és rohantam hazáig.
Otthon olvasni akartam. Kinyitottam a megkezdett könyvet. Nem vettem rögtön észre, hogy a szavak nem értelmes sorrendben követik egymást. A sorok ringásba kezdtek, aztán gyorsult a mozgás, a betűk vad táncban túlszaladtak a papír szélén, felröppentek a levegőbe, cikáztak keresztül-kasul a szobán, szerelmes vallomásokká, üres ígéretekké, hazugságokká, szemrehányásokká álltak össze, belerepültek az arcomba, megszurkáltak, kacagtak sivítva, magas hangon, öblös nevetés lett, röhögésbe csapott át, bömbölő hahotába torzult, végül elfúlt, csak hörgés hallatszott. A szavak sorra lezuhantak a padlóra, ott izegtek-mozogtak tovább, fekete lepelként hullámzottak, betakarták a bútorokat, felkúsztak a falakra és a mennyezetre, az ablakokra és ajtókra, ráborultak a vállamra és inggé, nyakkendővé alakultak, ezerféle kölni és aftershave keverékének émelyítő szagát árasztották.
Aludni akartam. Beléptem a hálószobába, felkapcsoltam az éjjelilámpát. Nem vettem rögtön észre, hogy nem a saját lámpámat kapcsolom. Olcsó szállodák lámpája volt, halványlila fényű, szakadozott ernyőjű. Lefeküdtem. Az ágyban megkerestem a vállad, és ráhajtottam a fejem. Nem vettem rögtön észre, hogy a te oldaladon üres az ágy, nem vagy a helyeden. Elmentél előző este, azt mondtad, nem fogsz visszajönni. Azt is mondtad, nem fogsz velem élni, mert velem nem lehet élni, viszont meghalni még nincs kedved, se velem, se nélkülem. Egyedül feküdtem az ágyban, fejemmel a vállad helyén. Nem vettem rögtön észre, hogy nem ágyban fekszem, hanem sírgödörben.
Meg akartam halni. Lehunytam a szemem és vártam. Nem vettem rögtön észre, hogy már előző este meghaltam, amikor nyugodt léptekkel, egy kisbőrönddel a kezedben kisétáltál az ajtón, és anélkül, hogy visszanéztél volna, azt mondtad halkan: isten veled; én pedig azt válaszoltam: szeretlek, mindig téged szerettelek, csak éppen nem vettem rögtön észre.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.