Hegyi Damján Domokos: Zuhanó repülőgép

2022. február 05., 07:40
Katona György: Az öreg tölgy látogatása (50 × 40 cm)

Az ágy felett kakukkos órák töltötték meg a falat. Szinte egyik sem járt, egyedül valamelyik alsó jelezte ütemes kattogásával működését. Nagyapám valójában gyűjtési szenvedélyét élte ki ezeken a kissé giccses, ám némileg szuggesztív dísztárgyakon. Azért készítették őket, hogy folyamatosan mozgásban legyenek, életük nagy részében mégis mozdulatlanul álltak, várva, hogy a nagyapám gyönyörködjön bennük.

Pumpált az ágytakaró. Csöndben ültünk székeinken, apám az ablakon keresztül nézte a felhőtlen kék téli eget, anyám összekulcsolt kezén merengett. Én az egyszerű, de színes geometriai vonalakkal díszített pamutszőnyeget bámultam üres tekintettel. Nagyapámon gondolkoztam, azon, hogy valaha nagydarab autószerelő volt, akinek izmos testét mindenki megbámulta az utcán. Nagyapámon, aki arra termett, hogy továbbörökített génjével gazdagítsa a világot, mára azonban nem több ágyban vergődő, mozgó organikus tömegnél. Levontam a konklúziót: én is valami hasonló ívet fogok leírni ebben az egyébként rendkívül nyomorúságos valamiben, amit az élet körforgásának neveznek. Már ha körforgás, és nem csak egy félkör. Ez rémisztett meg akkor, nem a haldoklás. Hogy nincs máshova. Belecsapódsz a földbe, mint egy repülőgép, és nem jössz a felszínre egy másik helyen, hanem csak ott maradsz, magatehetetlenül. Mert nincs hely ott, ahol várnád, hogy majd lesz. A nagyapám mindjárt belecsapódik a földbe, és ott marad, nem megy sehova, a húsa lassan elmállik, eltűnik, az emlékek is megfakulnak, később mi is meghalunk, és már sem a test, sem az emlékek nem fognak létezni, egyedül a csontok maradnak.

Az utóbbi időben úgy tűnt, mintha nagyapám is hasonló dolgokon gondolkodna. Beszélni képtelen arcára a gyengeség mellé az enerváltság és a mélységes mély félelem költözött.

Vártuk az orvost, aki, bár nagyapám állapota hirtelen romlott, most tudott legkorábban jönni. Beláttuk tehetetlenségét, csak afféle megnyugtatásként kellett, inkább nekünk, mint nagyapámnak. Fülében fonendoszkóppal, orrán vastag szemüveggel játszotta a vizsgálat nevű színjátékot, sajnos nem, mondta, ezen már nem segíthet, maximum még több fájdalomcsillapítót tud felírni. Fontoskodva megtörölte a kezét, aztán kirakott egy negyedik üvegcsét az éjjeliszekrényen álló három másik mellé. Már a kezét bújtatta a kabátja ujjába, amikor alig hallható nyögdécselés hallatszott a takaró alól. Egészen váratlan fordulat, egy pillanatra megállt a levegő. Aztán a csendbe lassan belopakodva még egy nyögés.

Az orvos egyből az ágy mellett termett, hárman körbeálltuk kettejüket. Nagyapám minden erejét összeszedve megemelte kezét, és az éjjeliszekrény felé mutatott. Az orvos kihúzta a fiókot, kutakodott egy keveset, és egy dobozka akadt a kezébe, melyet egyből nem lehetett észrevenni, beljebb volt csúsztatva. Mindenki előtt felnyitotta, kis, karcos fiola volt benne, melyre papírfecnit ragasztottak „INJEKCIÓVAL HALÁNTÉKBA” felirattal.

Némi tanakodás után úgy döntöttünk, teljesítjük a címkén olvasható kérést. Az orvos lehúzta a takarót, nagyapám falszínű fején a mosoly egészen halovány árnyéka jelent meg. Hosszú ősz szemöldöke és ráncos füle között átszúrta bőrét, a mélyzöld folyadék néhány másodperc alatt eltűnt a fecskendőből. Nagyapám felemelkedett, arca rövid időre visszanyert valamit hajdanvolt pirosságából élettel teli, ám teljesen érzéketlen ember benyomását keltve, aztán visszahanyatlott a párnára és befordult a fal felé. Nyöszörgött egy keveset, vélhetően köszönetet mondott, aztán anélkül, hogy meghalt volna, elnyomta az álom.

Attól kezdve a halálfélelem eltűnt nagyapám arcáról. Helyét néhol a közöny, ám különös módon néhol valamiféle mosolygás vette át. Visszanyert életenergia, esetleg jobbulás továbbra sem volt tapasztalható, ám ez immár nem zavarta nagyapámat.

Két hét múlva anyám arra lett figyelmes, hogy nem pumpál az ágytakaró. Amikor az orvos megvizsgálta a holttestet, nagyapám arcán az utóbbi időben megjelenő mosoly látszott. Akkor még nem értettem ezt a mosolyt.

Pár hónappal később egyik délután az Egyiptomról szóló könyvet kerestem. A könyvespolcainkon csupán elvétve fordult elő humán tudományokkal foglalkozó kötet. Felkutattam a ház összes könyvtárolásra alkalmas pontját, zseblámpával körbejártam a pincét, még a padlást is végigbotorkáltam, sehol semmi. Tanácstalanságomban már a polcok, pultok, szekrények mögötti réseket vizsgáltam, benéztem az összes bútor alá. A nappaliban aztán az egyik neobarokk komód alatt a kezembe akadt valami poros papírfecni. Besárgult, centivastag por volt rajta, szélei összegyűrődtek. Kihajtogattam. Apró betűk tömkelege fogadott, nagyítót kellett ragadnom.

Hosszú kémiai egyenletek népes csoportja sorakozott rajta. Apám matematika-, anyám fizikatanár, mégsem hasonlított egyikük írására sem. Megmutattam mindkettejüknek, és anyám felismerte nagyapám keze írását. Némi gondolkodás után kezdtem sejteni, minek a receptje volt az. Felcsaptam a nyolcadikos kémiatankönyvemet, végigfutottam a periódusos rendszeren, egy nagyobb lapra kiírtam az összes kémiai anyag nevét, ezután éjszakába nyúló internetes keresések hosszú sora következett. Körülbelül a tizedik napon egy cikkben ráakadtam egy tizennyolcadik századi alkimista könyvre, amiben egy recepthez, másféle jelöléssel ugyan, de ugyanezeket az anyagokat használták. Online nem fértem hozzá, buszoztam egyet, és a városi könyvtár egy félreeső zugában meg is találtam. Ezernyolcszáznyolcvanas kiadás, de így is merő penész.

„Halhatatlan szellem”, ez volt a folyadék neve. Amikor az ember meghal, abbamarad a véráramlás, a légzőszervrendszer leáll, a pupilla nem reagál a fényre, a bőrön szederjes foltok jelennek meg, a test elkezd a szoba hőmérsékletéhez idomulni. Ennek a folyadéknak a segítségével azonban az agy továbbműködik, energiaigénye a nullára redukálódik, önfenntartóvá alakul. A neuronok tovább áramoltatják az ingereket. A prefrontális cortex pedig a legaktívabb területté lesz. Mintha álmodna az ember. Egy örökké tartó álom.

Nagyapám nem csapódott zuhanó repülőgépként a földbe, ám nem is nézte meg a kör másik felét. Helyette megállt a bukkanón, s úgy fest, koporsójában három méterrel a föld alatt pihenve, örökké a két világ közti senkiföldjén fog (egy olyan világban, mely soha nem létezett) élni.