Félhomályban fekszem az ágyban, és hangokat hallok. Mintha gyermekkorom egyik mesüge nótáját kántálná valaki: hol a kincs, remete? Már majdnem válaszolok, hogy nem tudom, tengerész, amikor valaki megrángatja a vállam.
– Ne szarozz, öreg, mondd meg, hová dugtad!
Kinyitom a szemem, egy maszkos figurát látok magam előtt, késsel a kezében. És ekkor beugrik egy másik kép. Fiatalember arca, nemrégiben járt itt, és én nem ismertem meg. Most ugrik be, hogy csak az unokaöcsém lehetett.
Átlátok rajtad, mondom az ördögnek. Erre riadok fel. Az ördög ifjú férfi képben jött ki a szobámból, ahol előtte nagy csetepatét rendezett. Összetört mindent, székek borultak, tányérok repedtek. És hullottak a könyvek a polcokról. Tudtam, hogy bent van. Tudtam, hogy ki fog jönni, előbújik majd ez az undorító féreg a lesötétített szobából. Kidugja a pofáját. És jól fésült úriembernek adja ki magát.
Paranoiás vagyok és kilencvenhat éves. Nem tudom, hogy a Jóisten miért tartott meg ilyen sokáig. Talán a bűneim miatt. Nyilván jó lenne sokáig élni. Örökké. Mert nekem nincsenek bűneim.
Itt volt az előbb az a fiatalember, talán az unokaöcsém. Vagy az unokaöcsém nagynénjének az apósának a keresztfia. Haha. Még tudok ilyeneket. Ilyen vicceseket kigondolni, akárcsak az a román drámaíró, akinek a neve nem jut az eszembe. De tudom, hogy az ő darabjában szerepeltek ilyen vicces dolgok. Hogy a sógornőm térde kalácsának a… De nem gondolkodhatok nyugodtan. Mert… mert… – Tudom, hogy a Krisztus-szoborba rejtetted! Ott voltak a gyémántjaid, a porcelán Jézus belsejében. És most nincsenek sehol!
Ordít és hadonászik a késsel. Lassan összeáll minden. Itt vagyok az öregek otthonában, és már egy jó ideje nem lehet ide bejönni. Azt mondják, a pandémia miatt. Járvány van. Vagy elkövettem valamit? Azért nem mehetek ki?
Az unokaöcsém is a kincset kereste. Vagy az unokám. Tényleg, inkább az unokám. Amikor behoztak ide, még mindenre emlékeztem. Legalábbis így emlékszem. Demencia. Orvos voltam, csak tudom. A bezártság miatt. És elzavartam az unokámat. Mert nem ismertem meg. Aki a sógorom apósának a nagynénje. Vagy a keresztfia.
– Azonnal megmondod, vagy máskülönben… – és a nyakamra teszi a kést.
– Máskülönben? – szólalok meg rekedt hangon és vigyorgok.
– Elvágom azt a kibaszott torkodat!
– Akkor sose tudsz meg tőlem semmit – mondom. Sok ilyen filmet láttam már. Amikor nem szabad engedni a zsarolásnak. Csak egyenesen a szemébe nézni. És akkor felrobban a méregtől.
Nekimentem az autómmal egy kukának. Nem nagyon, éppen csak, valamiképpen parkolás közben, rosszul mértem fel a távolságot, és nekiütköztem. Van ilyen. És akkor látom, hogy nem szemeteskuka az, hanem ember. És kiabál, hogy ne nyomjam, ne tegyek ilyet, ez fáj neki! És hirtelen megpillantom a társait is, ott állnak mellette, ők szintén integetnek, hogy hagyjam abba… Tényleg, milyen szörnyű. Kukáknak néztem az embereket! Tolatok egy kicsit, és kiszállok az autóból, hogy megnézzem mekkora a baj. Ha már ilyen marha vagyok.
Az ördög jó régen nem jelentkezett. Utoljára gyermekkoromban, van már talán nyolcvan éve, vagy még több is. Kilencven… Akkoriban gyakori vendég volt nálam. Az én ördögöm.
Alig csapom be az kocsim ajtaját, az egyik ipse rugós kést ránt elő. Hatalmas bicska, nemkülönben az embernek a marka, amiben tartja. Lélekszakadva ugrok vissza a volán mögé, és lenyomom a gombot, hogy ne tudja feltépni az ajtót.
Erre ébredtem fel, hogy hangosan mondom: átlátok rajtad! Hiába próbálsz elbújni, hiába álcázod magad! Tudom, hogy megnőttél bennem, nem értem jöttél, mint abban a hülye Faust-mesében. Nem kell értem jönni. Én magam vagyok, bennem bujkál. Bennem bujkálsz, nem érted?! De én átlátok rajtad!
El tudtam hajtani. Elszáguldottam, de erre is felébredek. Akárcsak az ördögre másnap.
Fekete öltönyben voltak mind, és körben álltak. Valami szörnyű gyilkosságot követtek el, vagy rablást. Vagy mindkettőt. És mindenki tartott a főnöktől, és én azon töprengtem, hogyan tudnék kiszállni. Ha feljelentem őket, és csak néhány évet kapnak, akkor, ha szabadulnak, biztosan megtalálnak majd. Csak egy nő volt közöttük, sötét, karikás szemmel. De fehér ruhában. Ki lehetett? A többi mind férfi volt.
Csak egy pillanatra hunytam le a szemem. Az ipse még mindig itt van, pedig mennyi minden történt azóta! Még vezettem is. Szóval nem ismerem meg a rokonomat. És ez itt vajon kicsoda? Látom, hogy összeszűkül a szeme, a maszk alatt is észreveszem, hogyan torzul el a szája. Nem, nem lehetek demens. A járvány előtt még mindenkit megismertem… magasra emeli a kést. És ekkor…
– Várj csak – mondom neki. – Szereted a találós kérdéseket?
– Micsoda? – megáll a kezében a kés. Erre nem számított.
Dörrenés, majd csönd. És az ablak tükrében megcsillan egy fehér szárny. Egy angyal szárnya.
– Álljanak fel, csak maga maradjon ülve – hallom a hangot. A maga az én vagyok. Tárgyalóterem, az ablakokon besüt a nap. És valaki azt mondja, hogy az elmeállapotomra hivatkozva mentenek fel. Mert öreg vagyok és demens. Kedves, hogy nem nevez hülyének. Hogy vége lett a járványnak, mondja, és én akkor beültem az autómba, és elhajtottam az unokaöcsémhez. Vagy az unokámhoz. És bementem az ajtón és lelőttem a pisztolyommal őt is meg a feleségét is. Azzal a szolgálati stukkerrel, amit nem adtam le, és a fiókomban rejtegettem. Nevetséges. Az öregek otthonában egy elrejtett pisztoly, és nem találja meg senki éveken át. Nevetséges. Ezzel vádolnak. Ennyire hülye nem vagyok. Ennyire. És embereket sem lőttem le soha. Pláne rokonokat… De a gyémántokat nem adom vissza… Hehe… Azokat csak elhoztam a lakásukból, a porcelán Krisztus szobor hasából. Mert a szobor is az enyém volt egykor. Tőlem örökölték, mikor bevittek az öregek otthonába. Erre még tisztán emlékszem.
Az angyal ölte meg az ördögöket. Először a jobb oldalit, aztán a másikat. Erre csak egy angyal képes. A jó végül mindig győzedelmeskedik.
Hogy mit csinálok a gyémántokkal? Csak este veszem elő őket, amikor már mindenki alszik. És nem gyújtom fel a lámpát, de nem ám! Hogyne, még bejönnek, és meglátják! Így is az a veszély, hogy… be szoktak jönni. Ellenőrzik, élek-e még. Ezek a nővérek itt. Ezért hát csak a paplan alatt merem elővenni őket. És akkor arra gondolok, hogy mi lenne, ha lenyelném a gyémántokat, mind. Krisztussá válnék én is? Mert a szobor, az a férfialak, az csak azért lett Megváltó, mert a hasában voltak a kövek. A briliánsok. Másképpen nem lehetett.
Nem, én nem lőttem le senkit. Én maga vagyok az ártatlanság. Egy ma született bárány. És most szépen lenyelem a köveket, egyiket a másik után. És akkor hiába jön be a nővér. Aki jónak mondja magát. Pedig én tudom, hogy ő a halál angyala. Én tudom. Mert én vagyok itt a legokosabb. Mind hülyék ezek itt. És ha lenyelem a gyémántokat, és Jézussá válok magam is, akkor sem váltom meg őket, mert nem érdemlik meg. Csak a halált, ahogy Bruce Willis mondta egy régi filmjében. Hogy mind megérdemelték a halált. Csak én nem. És én nem is fogok meghalni, mert a gyémántok életben tartanak majd. Örök életben.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.
Hiszek a köznapokról szóló történetek fontosságában. Abban, hogy maradjon valami az újrakezdések, emlékidézések szereplőinek viselt dolgairól.
Mert általuk népesül be a nagybetűs élet. Ők azok, akik impériumváltáskor diadalkaput ácsoltak, megjárták a frontokat, vagy éppen a precedniket várták…
A nyolcadik napon Ráhel levetette a megszaggatott ruhát, megfésülködött és megfürdött. A ház mögül, ahol kiöntötte a vizet, a Koponyahegyre látott: a kopár hegyoldal derekán két göcsörtös olajfa kapaszkodott az égbe, s a vesztőhelyen, ahol pár napja még a keresztek álltak, néhány távoli alak lépdelt lassan.
Ez egy hivatal. A belváros szívében van a központja, de egyébként minden kisebb városban vagy faluban, sőt minden erdő szélén, a legkietlenebb helyeken is van ilyen akkor, ha annak közelében laknak emberek. Maga is tudja, hogy az ember társas lény, szóval érdemes ellátogatnia erre a helyre, hogyha szerelemre vágyik. De ez nem olyan szerelem, amire most maga gondol, hogy csak komolytalan, buja vágyakat kielégítő szerelmet közvetítenek ott.
Toldi Miklós, pontosabban az alig négyesztendős, és igazából Bende névre hallgató unokám, már egész sorokat (mit sorokat?! versszakokat!) tud Arany János művéből, köszönhetően elsősorban a nagymamájának, mivel életem párja kezdett neki először mesélni a nagy erejű hős csodás tetteiről. Nyilvánvalóan közrejátszottak a Toldi iránti rajongásban azok a nagyjából arasznyi méretű műanyag lovagok, amiket az iskolákba szoktam elvinni, bemutatni a nebulóknak, miképpen harcoltak talpig páncélban őseink.
Kertész leszek, fát nevelek, kertész leszek, fát nevelek, dúdolsz magadban, mantrázod, mintha ősi rigmus lenne, közben észbe kapsz, oly nagyon ősi nem lehet, hiszen az oly nagyon ősemberek nem készültek tudatosan a kertészkedésre, nőttek a fák, istentől vagy a természettől vagy mindkettőtől kapott erejükből, az ember legfeljebb lerázta, begyűjtötte a termést, ha kedvére való volt és gyomrára jótékony hatással bírt, ha pedig a jótékony hatás elmaradt, legfeljebb belepusztult, ugyan ki tartotta azt számon.
A nagy ügyekkel foglalkozó, nagy-nagy segítő és mentőakciókat rendszerint lelki sérültek vagy gazemberek szervezik. Az átlagember a saját életével foglalkozik, ami kisszerű, de az a természetes. Ha valaki a világbékével, a kiszáradt folyókkal, meg az állatok jogával, az mindig az illető egójáról szól.