Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.
Vele szemben a lévárti konyhaszekrény, mellette az alig kilenc éve lecserélt tornaljai. Valaki azt hinné, hogy gyűjtögetők vagyunk, csak a hasonszőrűek tudják, mennyire nehéz megválni egy-egy tárgytól, amely valaha életünk része volt, gyermekkorunkat idézi. A miénk, hozzánk tartozik, és nagy valószínűséggel szétesne, ha megmozdítanánk. De ugyan miért is mozdítanánk meg? Épp elég teher elviselni, hogy régi gazdáik a csillagok közül néznek ránk.
– Majd becentizem – mondta a nővérem tűnődve, évekkel ezelőtt. Ezzel végérvényesen el lett döntve, inkább télvíz idején is kint parkoltatja a kocsiját, de a konyhaszekrények maradnak.
A százéves konyhaszekrény felső, üvegberakásos ajtaja mögött két polc húzódik, rajtuk cukros pléhdobozban édesapám csavarjai. Buszsofőr volt, sötétszürke szolgálati kabátját – ez még a régi egyenruhája volt – gyerekként alig bírtam megtartani.
– Pistu! Muszáj neked minden csavart felszedni az utcán? Alig győzöm bevarrni a zsebed! – vonta kérdőre néhanapján édesanyám. Apu csak nevetett, azzal a csengő, mély hangú nevetésén, amit annyira szerettem.
– Időd is van, tűd is, cérnád is. Nézd csak, ilyen anyát ritkán találni, alig van kikopva a menete – tartott a fény felé egy anyacsavart.
Nézték. Én meg őket. 1978 előtt lehetett, mert még működött a lévárti iskola, csak később kezdték Harkácsra fuvarozni a gyerekeket. És nyár. Nyaranta, iskolaszünet lévén, apunak reggelit vittünk. Nem jött haza, nem mászta meg a kőlépcsőt, a hatalmas, lapos kövekből kirakott templomdombra vezető utat, mert ugye: „Alig érek haza, fordulhatok is...”, nagy becsben tartott buszában reggelizett, a gömbölyű tetejűben. Én addig a kormánykereket tekergettem, s ahogy illett, brüngtem is hozzá. A képzeletbeli kanyarnál másképp: „Aaaáááá”.
Szerettem a buszt, miatta voltam annyira kapós a dereski óvodában.
– Szépen ministrálsz Robikám, pap is lehetne belőled – mondta a kedves emlékű Mics Imre plébános úr Viczén Robi ovodista társamnak.
– Nem lehet, tisztelendő úr. Akkor hogy veszem el Eszát? Pistu bácsi azt ígérte, vele adja a buszt is.
Édesapám víg kedélyű ember volt, folyton tréfálkozott kicsikkel-nagyokkal. A nagyanyám konyhaszekrénye melletti szögön máig ott lóg sofőrsapkája, az már a kék egyenruhás korszakából való. Néha lepókhálózzuk, aztán visszatesszük, hiszen ott van a helye. Addig legalább is, amíg mi élünk. Sokszor láttam matatni a zöld konyhaszekrényben. Néha megkérdeztem, mit keres.
– Csak pakolgatok – felelte felhős szemmel.
Most értem meg igazán. Emlékezett, ahogy mi is emlékezünk, ragaszkodunk. Szekrényhez, házhoz, földhöz, nagyapám katonaládájához, amely százévesnél is öregebb lehet, mert az első háborúban megjárta vele az olasz és, elmondások szerint, az orosz frontot is. Nagyanyám gombos dobozához, a lepattogzott festékű, helyenként rozsdafoltos, négyszögletű cukros dobozhoz, benne nadrágcsatok, férfigombok és egynéhány ágyhajra való cérnagomb lapul.
Időtlen tárgyak. Valaha azokat szolgálták, akik már csak emlékeinkben élnek. Ránk hagyták, s mi féltve őrizzük a múlt darabkáit. Másképp nem lehet, vagyis lehet, csak nem érdemes élni. A tekenőt még nem is említettem, a zsíros bödönöket, a disznóölésnél használt nagy fazekat a pince mélyén.
Kevesebbek lennénk nélkülük.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
Hiszek a köznapokról szóló történetek fontosságában. Abban, hogy maradjon valami az újrakezdések, emlékidézések szereplőinek viselt dolgairól.
Mert általuk népesül be a nagybetűs élet. Ők azok, akik impériumváltáskor diadalkaput ácsoltak, megjárták a frontokat, vagy éppen a precedniket várták…
A nyolcadik napon Ráhel levetette a megszaggatott ruhát, megfésülködött és megfürdött. A ház mögül, ahol kiöntötte a vizet, a Koponyahegyre látott: a kopár hegyoldal derekán két göcsörtös olajfa kapaszkodott az égbe, s a vesztőhelyen, ahol pár napja még a keresztek álltak, néhány távoli alak lépdelt lassan.
Ez egy hivatal. A belváros szívében van a központja, de egyébként minden kisebb városban vagy faluban, sőt minden erdő szélén, a legkietlenebb helyeken is van ilyen akkor, ha annak közelében laknak emberek. Maga is tudja, hogy az ember társas lény, szóval érdemes ellátogatnia erre a helyre, hogyha szerelemre vágyik. De ez nem olyan szerelem, amire most maga gondol, hogy csak komolytalan, buja vágyakat kielégítő szerelmet közvetítenek ott.
Toldi Miklós, pontosabban az alig négyesztendős, és igazából Bende névre hallgató unokám, már egész sorokat (mit sorokat?! versszakokat!) tud Arany János művéből, köszönhetően elsősorban a nagymamájának, mivel életem párja kezdett neki először mesélni a nagy erejű hős csodás tetteiről. Nyilvánvalóan közrejátszottak a Toldi iránti rajongásban azok a nagyjából arasznyi méretű műanyag lovagok, amiket az iskolákba szoktam elvinni, bemutatni a nebulóknak, miképpen harcoltak talpig páncélban őseink.
Kertész leszek, fát nevelek, kertész leszek, fát nevelek, dúdolsz magadban, mantrázod, mintha ősi rigmus lenne, közben észbe kapsz, oly nagyon ősi nem lehet, hiszen az oly nagyon ősemberek nem készültek tudatosan a kertészkedésre, nőttek a fák, istentől vagy a természettől vagy mindkettőtől kapott erejükből, az ember legfeljebb lerázta, begyűjtötte a termést, ha kedvére való volt és gyomrára jótékony hatással bírt, ha pedig a jótékony hatás elmaradt, legfeljebb belepusztult, ugyan ki tartotta azt számon.
A nagy ügyekkel foglalkozó, nagy-nagy segítő és mentőakciókat rendszerint lelki sérültek vagy gazemberek szervezik. Az átlagember a saját életével foglalkozik, ami kisszerű, de az a természetes. Ha valaki a világbékével, a kiszáradt folyókkal, meg az állatok jogával, az mindig az illető egójáról szól.
Anélkül, hogy szemét levette volna a telefonról, a kanalat lassan visszaengedte a tányérba. Elengedte, s kezével a telefonért nyúlt. Nem vette kézbe. Nem nyitotta meg az üzenetet. Egyetlen ujjal arrébb pöccintette az üzenetet, s eltűnt a képernyőről. Furcsán volt sűrű a babfőzelék.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.