Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel. Egyesek nagyon éhesek lehetnek, mert útközben majszolják a szendvicsüket, mások kávéspoharat, üdítősflakont vagy éppen energiaitalos fémdobozt szorongatnak nagy átéléssel, amibe olykor-olykor bele is kortyintanak. Van, aki cigarettát tart az ujjai közt, néhányan elektromos fajtát szívogatnak. Én csak golyóstollnak vagy öngyújtónak hívom ezeket a formájuk miatt. Magamban mindig jókat vidulok, amikor szembejön velem egy golyóstollat vagy öngyújtót szopogató emberpéldány, számomra elég groteszk látvány. A prímet persze a mobiltelefon viszi. Erről eszembe jutnak a régi, szép idők, amikor a mobil betört hazai piacunkra. Volt, akinek nem tellett rá, de hogy mégis trendi legyen ő is, hát a tévé vagy valami más eszköz távirányítójába beszélt. Azóta persze sokat fejlődött a világ. Már mindenkinek van mobilja, lassan a csecsemőknek is. A különböző típusokról már szót se ejtsünk. No de térjünk vissza az utcára. Egyesek fülest használnak, és a telefon nem a kézben, hanem a zsebben lapul, így meg tudják oldani, hogy telefonálás közben az egyik kezükben a cigarettát tartják, a másikban az energiaitalos dobozt. Mások szintén fülest használnak, de a telefon a kezükben van. Megint mások videóhívást kezdeményeznek, és menet közben arcuk elé tartva a készüléket bájcsevegnek, még véletlenül sem figyelve arra, hogy valaki közlekedik rajtuk kívül is azon a szent helyen. És akkor ott vannak még a simán telefonozók, akik olyan hangerővel társalognak a 4 vagy 5G másik végén lévővel, hogy lehetőleg az egész utca élvezze a beszélgetés legapróbb részleteit is. Láttam olyat is, aki csak úgy odaszorította a fülére a telefont, és kifejezéstelen tekintettel lépkedett, csak akkor költözött némi élet a szemébe, amikor meg-megbámult egy-egy kirakatot. Az volt az érzésem, hogy a vonal másik végén senki nincs már, a telefon csak úgy ottfelejtődött az illető fülén. Néha azon gondolkodom, vajon azért van majd mindenkinek a kezében valami, mert egyébként járás közben nem tud mit kezdeni ezzel a testrészével? Pedig nagy a lehetőségek tárháza. Lehet például lóbálni a testünk mellett, vagy be lehet dugni a zsebünkbe, de ha nincs zsebünk, akkor egyszerűen csak lelógatni. Tudom, ma már ez nem trendi. Hogy miért jutottak eszembe ezek a gondolatok? Mert egy nap szembe jött velem az utcán Irma. Na, ő aztán minden képzeletet felülmúlt.
Irma maga volt a nagybetűs trendiség, a huszonegyedik századi nő hús-vér megtestesülése, a férfiak álma, a nők irigységének tárgya. Amikor megláttam, szinte földbe gyökerezett a lábam. Lassan, vontatottan közeledett. Nem csak úgy egyszerűen járt. Ő vonult. Tizenöt centis tűsarkújában kissé imbolygott, mondhatni vonaglott, de ez talán betudható a még nem elég jól begyakorolt csípőringatós járásnak. Szűk, testhez simuló, bőrhatású csípőnadrágja két szárában mintha két fél karikát rejtett volna el valaki, de amikor egymás mellé ért a két fél karika, egyetlen művészi, hosszában kissé nyújtott O betűt formázott. Nem is értettem, hogyhogy nem akadnak össze a lábai. Felül mélyen kivágott, a köldökét szabadon hagyó topot viselt. A csupaszon hagyott hasat a top és a nadrág között egy vaskos hurka képviselte. Vastagon vérvörösre rúzsozott szája fölött az orrát is majdnem teljesen elfedte a műszempillája, bár nem egészen, így azt a látszatot keltette, mintha két legyező hűtötte vagy rejtegette volna folyamatosan az arcából jócskán előreugró szervet. Pislogott is sűrűn az alacsonyan járó nap vakító fényében, de a napszemüvege természetesen nem a szemén, hanem a fején trónolt, ahogy az a modern nőkhöz illik. Elvégre inkább a vakság, mint a középszerűség. Helyenként kék tincsekkel hidrogénszőke, bongyorkás fürtjei minden lépésnél vad táncot jártak a feje körül. A ritmust átvette a füléből a vállára lógó, hatalmas műanyag levelekből összekötözött fülbevaló is. Az ékszer kiválóan utánozta a rumbatök hangját. És akkor jöjjön a lényeg, mert ez még eddig mind semmi! Egyik kezében az elektromos cigarettát szorongatta. Nem azt a golyóstoll formájút, hanem amelyik az öngyújtóra hasonlít. Másik kezében a mobilját szorosan a füléhez nyomva bájcsevegett, néha erősen beleszippantva az e-cigibe, olyannyira, hogy behorpadt mindkét arcfele. Kétség sem fért hozzá, ő volt a sétálóutca sztárja. Mindenki őt bámulta, többen még nevetni is elfelejtettek. Irma pedig megdicsőülten, sikertől szédelegve, meg-megbicsakló bokával, de mindig kihúzva magát, boldogan rótta a belvárosi utcát oda és vissza, és oda és vissza.
Leültem egy padra. Éppen volt időm, és kíváncsi voltam, hány kört tud így megtenni. Amikor negyedszer közeledett felém, láttam, hogy az arca fájdalmas fintorba húzódik. Itt a vége, gondoltam, és igazam lett. Lerogyott mellém a padra, és lerúgta a cipőjét. Míg sziszegve masszírozta fájó bokáját, észrevettem, hogy fekete csík folyik végig az arcán. Sírt. Feltámadt bennem a részvét. Papír zsebkendőt nyújtottam felé, mire kitört belőle a zokogás. Nincs is benne kártya, meg amúgy sem működik, bőgte hangosan, és földhöz vágta az ájfónt. És ez, kérdeztem a még mindig a kezében szorongatott tárgyra nézve, mert az is csak egy e-cigarettának álcázott golyóstoll volt. Szipogva megvonta a vállát. Mire az utolsó zsebkendőmet is elhasználta, megismerhettem a történetét.
Irma saját maga szerint is már a születése óta egy két lábon járó szerencsétlenség volt. Apja állítólag akkor lépett le végleg, amikor meglátta az újszülött kislányát. Anyja bosszúból adta neki ezt a nevet, amikor megtudta, hogy férje már egy ideje csalja egy Irma nevű nővel. Így aztán minden alkalommal, amikor eszébe jutott a csalás, Irmán, mint a csábító megtestesítőjén állt bosszút, és alaposan elverte. Szóval nehéz volt az indulás, de a folytatás sem volt idillibb. Már az óvodában sem barátkoztak vele, mert mindig mélabúsan lógatta az orrát. De hisz nem is csoda, hiszen anyjától mindig azt hallotta, hogy „Tiszta apád vagy”! És azt, valahogy már akkor is érezte, hogy nem dicséretképpen mondogatta. A kitaszítottság, mint egy szappanopera, folytatódott az általános és a középiskolában is. Vele egy fiú sem állt szóba, a lányok csak kiröhögték. Magányosan teltek az évek. Így hát minden erejét a tanulásba vetette, abban legalább voltak sikerélményei is. Tanárai biztatták, hogy jelentkezzen az egyetemre. Hajlott volna rá, mert vágyott az állatorvosira. Hogy is ne vágyott volna, hiszen egyedül az állatok nem közösítették ki, nem gúnyolták. A macskája volt az egyetlen lény, aki olyannak szerette, amilyen. Viszont az is megszökött, ki tudja, miért? Csakhogy hamar le is tett az egyetemről, mert az osztály szépe, Viktória is ugyanoda jelentkezett. Nem akart ő lenni a szépség mellett a szörnyeteg. Elege volt az állandó összehasonlítgatásból, a háta mögötti összesugdosásból. Ahányszor tükörbe nézett, annyiszor szeretett volna meghalni. Nem elég, hogy a haja ritkás, gyenge, egyenes szálú és fakó, ahol domborúnak kellene lennie, ott lapos, a lábai majdnem „o” betűt formáznak, a feje túl kicsi, az orra meg túl nagy. Plasztikára meg ugyan kinek van pénze, kiáltott fel keserűen, és bőszen kirántotta a melltartójából a kebeldúsítás céljából odahelyezett zoknikat. Na és kit hívnak manapság Irmának? Ez a név is olyan ósdi, nagymamás. Biztos volt benne, hogy a neve miatt olyan, amilyen, ez a név végzetként tapadt hozzá. Nem is tudta ezt a skandalumot megbocsátani az anyjának. Bánatát édességfalásba fojtotta, és naphosszat csak heverészett a tévé előtt, így aztán hamarosan kis röcögős háj nőtt a hasán és a combján. Emiatt rengeteget sírt, és nagyon sajnálta magát, hiszen kinek kell egy ilyen elfuserált banya? Egy idő után ebből is elege lett, no meg anyja is ösztökélte a maga brutális módján, hogy ne élősködjön tovább a nyakán. Egy vállalatnál végül adatrögzítői munkát kapott, ahol bedugták egy félreeső kis irodának nevezett lyukba. A főnök a gondolattól is infarktusközeli állapotba került, hogy valaki megláthatja. Még csak az hiányzik, hogy az összes ügyfél elmeneküljön máshová! Kudarc után kudarc jött, de Irma nem adta fel. Azt akarta, hogy másképp nézzenek rá. A tévéből elég jól kiokosodott, mire buknak a pasik, milyen ma egy igazi nő. Kiszőkíttette, beszínezte és bedaueroltatta a haját, beszerezte a trendi kellékeket, és most itt van. Ez a mai nap volt a debütálása.
Ugye, milyen sikerem volt? Mindenki engem nézett. Most végre megláttak engem az emberek, bizonygatta könnyein át, de a hangja nem igazolta a szavait. Mit tehettem volna? Mondjak olyan bölcsességeket, hogy nem a külső a fontos, hanem a belső? Nem mondtam. Minek? Mindenki tudja, hogy ez nem teljesen igaz. Utolsó zsebkendőmmel letöröltem az arcáról a smink nagy részét, a műszempillák amúgy is leestek már. A kevesebb néha több, idéztem mégis, hogy valamit mondjak. És egyébként is, mindenkinek tartogat valakit, valami jobbat a sors. Ezt nem valami nagy meggyőző erővel jelentettem ki, ezért megsimogattam a fejét, és üldögéltem vele a padon, amíg be nem sötétedett.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.
Hiszek a köznapokról szóló történetek fontosságában. Abban, hogy maradjon valami az újrakezdések, emlékidézések szereplőinek viselt dolgairól.
Mert általuk népesül be a nagybetűs élet. Ők azok, akik impériumváltáskor diadalkaput ácsoltak, megjárták a frontokat, vagy éppen a precedniket várták…
A nyolcadik napon Ráhel levetette a megszaggatott ruhát, megfésülködött és megfürdött. A ház mögül, ahol kiöntötte a vizet, a Koponyahegyre látott: a kopár hegyoldal derekán két göcsörtös olajfa kapaszkodott az égbe, s a vesztőhelyen, ahol pár napja még a keresztek álltak, néhány távoli alak lépdelt lassan.
Ez egy hivatal. A belváros szívében van a központja, de egyébként minden kisebb városban vagy faluban, sőt minden erdő szélén, a legkietlenebb helyeken is van ilyen akkor, ha annak közelében laknak emberek. Maga is tudja, hogy az ember társas lény, szóval érdemes ellátogatnia erre a helyre, hogyha szerelemre vágyik. De ez nem olyan szerelem, amire most maga gondol, hogy csak komolytalan, buja vágyakat kielégítő szerelmet közvetítenek ott.
Toldi Miklós, pontosabban az alig négyesztendős, és igazából Bende névre hallgató unokám, már egész sorokat (mit sorokat?! versszakokat!) tud Arany János művéből, köszönhetően elsősorban a nagymamájának, mivel életem párja kezdett neki először mesélni a nagy erejű hős csodás tetteiről. Nyilvánvalóan közrejátszottak a Toldi iránti rajongásban azok a nagyjából arasznyi méretű műanyag lovagok, amiket az iskolákba szoktam elvinni, bemutatni a nebulóknak, miképpen harcoltak talpig páncélban őseink.
Kertész leszek, fát nevelek, kertész leszek, fát nevelek, dúdolsz magadban, mantrázod, mintha ősi rigmus lenne, közben észbe kapsz, oly nagyon ősi nem lehet, hiszen az oly nagyon ősemberek nem készültek tudatosan a kertészkedésre, nőttek a fák, istentől vagy a természettől vagy mindkettőtől kapott erejükből, az ember legfeljebb lerázta, begyűjtötte a termést, ha kedvére való volt és gyomrára jótékony hatással bírt, ha pedig a jótékony hatás elmaradt, legfeljebb belepusztult, ugyan ki tartotta azt számon.