Eltelt még egy nap,
eltelt még egy hét,
eltelt még egy hét,
szinte mindennap volt trivoga [1],
viszonylag hamar megszabadult a páromtól a kórház,
a kezdeti kedvesség, amit mutattak irányába,
mert katona,
mert a hazát védte,
mert majdnem az életét adta,
mindez már kevés volt,
mert csak majdnem adta az életét,
most meg a nyakukon van, pont csúcsidőben, amikor
amúgy is rengeteg a beteg,
nem mondták, de alig várták,
mikor megy el,
mikor nem kell már többé körbeugrálni,
mikor szakad le ez a pluszteher róluk,
én meg nem értettem, honnan ez az utálat, később megértettem,
mert ebből nem láttak pluszpénzt,
mert a párom felettese megkerestette a kórházat az első héten,
személyesen, ugye, nem tudott eljönni, hiszen épp
a harcok kellős közepén volt,
de nem felejtette el azt a kölyköt, ahogy nevezte,
aki majdnem meghalt,
maga helyett mást küldött,
egy olyan ember járt el, akinek
nem kellett asztalt csapkodni,
csak egyszer mondta el, hogy
csak egyszer merjenek a katonától és bárkitől, aki hozzá tartozik
(tehát tőlem is)
egy árva vasat elvenni,
az egész osztály mehet a frontra,
és ő egy olyan ember volt, akinek
nem kellett asztalt csapkodni,
csak egyszer mondta el,
és minden úgy volt, ahogy megmondta,
emiatt örültek annak, hogy a kolonc beteg lekerül a vállukról,
nem mondták, de éreztük, hogy alig várják,
gyorsan költöztették ki az osztályról,
már-már túlbuzgón dolgoztak azon, hogy alig másfél óra alatt a kórház környékét is elhagyjuk,
a párom felettese mindent rendezett a távolból,
mert ő egy olyan ember volt, akinek
nem kellett soha asztalt csapkodni,
ha valamit a fejébe vett, az úgy is volt,
tehát ha ő úgy döntött, hogy a páromnak rendes ellátást kell kapnia a kórházon kívül is,
akkor a páromnak rendes ellátást kellett kapnia,
heti három terápiás kezelés,
heti egyszer az orvos házhoz jött,
megegyeztünk abban, hogy nálam marad, mert
közelebb volt a kórház hozzám, ami ilyen helyzetben még jól jöhet nekünk,
amikor kiköltöztünk,
egész nap hallgatott,
este is, amikor már végre
nem az egyszemélyes kórházi ágyon nyomorogtunk, hanem a kényelmes francián,
az első éjjel egyedül,
olyan csendes volt,
mintha csak a takaró feküdne mellettünk,
hátat fordított nekem, már amennyire tudott,
végighúztam az ujjam hegyét a hátán, semmi reakció,
megöleltem, semmi reakció,
belefúrtam az arcomat a hátába, semmi reakció,
én is megfordultam,
aludni próbáltunk,
én nem tudtam,
nagyon mélyen aludhatott, horkolt,
kimentem a konyhába,
reggelit csináltam
éjjel háromkor,
tört krumplit,
és akkor kitört belőlem,
hogy mindez miért velünk történt,
nem sóhajtottam nagyokat,
nem zokogtam teátrálisan,
a fazékban főtt a krumpli,
én az asztalnál ültem,
és csorogtak le a könnyeim,
elmosódott a gázspór, a fazék, benne a krumpli,
ráborultam az asztalra, és csorogtak tovább a könnyeim,
akkor hagytam abba, amikor láttam, hogy kész a reggeli egyik fele, vagyis a krumpli,
a többit reggelre hagytam,
nem mentem vissza a szobába,
nem tudtam volna aludni sem a horkolás, sem pedig az idegenség érzete miatt,
a teraszon a napozóágyra feküdtem, csak egy takarót vittem magammal,
és aludtam pár órát,
semmit sem álmodtam, vagy csak nem emlékeztem,
majdnem minden nap így telt jó ideig,
hétfőn, szerdán és szombaton délben jött a terapeuta,
ehhez igazítottam a mindennapjaimat, a fotózásokat,
én kiköltöztem a konyhába,
minden nap ugyanúgy telt,
főztem, elláttam őt,
mostam, elláttam őt,
dolgoztam, elláttam őt,
kitakarítottam, elláttam őt,
dolgoztam tovább, elláttam őt,
magamra csak akkor maradt idő, amikor már aludt,
közben rengeteget fotóztam őt, a felépülésének folyamatát, megengedte,
azt mondta, olyan részleteket látok meg benne, amit ő sohasem fedezett fel,
idővel enyhült,
elmondta, hogy szégyelli ezt a helyzetet,
szégyelli, hogy ő, aki azelőtt a Holdat a hátán hozta volna el, most a wc-re se tudna kimenni önerőből,
idővel a konyhából visszaköltöztem a hálószobába,
az első közös éjjelen
már nem fordított hátat,
már erősebb volt,
már volt egy kis ereje,
és mindezt arra fordította, hogy szeressen,
nem mondtam ki soha,
de tudta, hogy nekem ő az az ő,
tolószékkel, mankóval, gyógytornával,
és a reménnyel, hogy valaha talpra áll,
ha meg mégse, akkor is ő marad az az ő,
megtanultunk örülni mindennek,
annak, hogy nem szakadt le a keze, a lába vagy a feje, csupán sérült,
megtanultunk várni,
mert tudtuk, hogy a teste lassan, de helyrehozható,
megtanultunk őszinték lenni,
és ő elmondta, mi kínos neki,
én pedig ezt tiszteletben tartottam,
terápiák alatt soha nem mentem be emiatt, soha nem fotóztam ilyenkor,
csak akkor vittem kamerát és magamat, amikor magunk voltunk,
és nem fotózhattam le egyben az egész testét, mert szégyellte,
én pedig ezt tiszteletben tartottam,
és én is elmondtam, hogy a horkolását igen, de az állandó morgását
nem bírom elviselni, idegesít, felbosszant, úgy érzem, velem elégedetlen,
megpróbált kevesebbet morgolódni, csak akkor dünnyög az orra alatt, amikor
a konyhában vagyok, és nem hallom, hogy mit, csak hallom, hogy valamit mormog,
Morgó,
ez lett a beceneve,
Fitifuti
lett az enyém,
ezt már a terapeuta is tudta,
és már ő is így hívott minket, nem csak mi magunkat,
egyszer, amikor kikísértem, megkérdezte, hogy
miért vagyok egy ilyen nyomorékkal, aki talán soha nem áll lábra?
és neki is elmondtam, hogy nekem ő kell
tolószékkel, mankóval, gyógytornával,
azt mondta, sokan ilyenkor szétmennek, vagy megromlik a kapcsolatuk,
furcsa, hogy a miénket meg ez erősítette meg,
bár a fejlődés nem jött olyan gyorsan, mint szerette volna,
ő azt hitte, egy hónap, és már futkosni fog,
de a rehabilitáció nem így működik,
de már nem szégyellte annyira magát,
mert mutatkozni az emberek előtt,
sokszor mentünk sétálni,
a szomszédok segítettek levinni és felhozni,
mi lettünk a slágertéma,
először mindenki minket nézett, mintha ufók lennénk,
aztán őt sajnálták,
aztán engem sajnáltak,
aztán arról beszéltek, hogy terhes vagyok,
aztán arról, hogy a páromnak szeretője van,
aztán arról, hogy szakítófélben vagyunk,
aztán arról, hogy a kapcsolatunkat mentjük,
aztán arról, hogy én fotós vagyok, biztos kurva, mert az nem rendes szakma,
aztán arról, hogy amikor a párom katona volt, biztos nőket erőszakolt meg,
aztán arról, hogy ahhoz képest, milyen a párom, milyen ügyes vagyok és fitt,
aztán mi lettünk az álompár,
mi pedig minden séta után
pukkadoztunk otthon a röhögéstől,
hogy mennyi unatkozó és hülye ember él körülöttünk,
keresték a helyi újságok,
nem akart senkinek semmit se mondani,
de mégis írtak róla pár cikket,
a születésnapján felköszöntötte a helyi újságban a területi hadkiegészítő vezetősége,
jöttek ajándékkal, és egy olyan fotóssal, aki nem tudott egy rendes képet se csinálni róla,
úgyhogy én csináltam párat, és azt adták közre,
közben jött a strandszezon,
nehéz volt egy kicsit számára,
a mélyvízi úszás volt az egyik hobbija,
most viszont
csak a part szélén ült, míg én fürödtem,
pedig azt mondtam, ne menjünk a strandra, nem akarom kínozni ezzel,
pedig én is imádok úszni,
de hallani sem akart erről,
és azt mondta, amikor jó az idő, és nem dolgozom, menjünk,
mert ehhez ragaszkodott,
azt mondta, nekem helyette is kell pancsolnom,
valahányszor kijöttem a vízből,
ő úgy nézett rám, mintha a legszebb nőt látná,
azt mondta, én vagyok az ő csodálatos vízitündére,
és ez olyan jólesett,
a kedvessége töltötte vissza belém az életerőt, amit a napi sok ugrálás kivett belőlem,
mert megfáradtam néha,
egy éjszaka, amikor az éjjel-nappaliban bevásároltam,
egy katonát láttam a zöldségesrészlegnél,
olyan volt, mint a párom,
és egy pillanatra meg is zavarodtam emiatt,
a katona észrevette ezt, és vásárlás után megvárt,
megszólított, azt kérdezte, hogy
katona-e a párom?
mondtam, igen, de itthon van, mert majdnem meghalt,
és most hol van? kérdezte,
otthon, tolószékben, válaszoltam,
bólintott,
megkérdeztem, van-e valakije?,
azt mondta, igen, egy éve menyasszonya,
megkérdeztem, ha netán az történne vele, mint a párommal, a lány mellette maradna-e?,
gondolkodott,
és azt mondta, hogy nem tudja,
zavarba hoztam,
sok sikert kívántam, és hazamentem,
csodára vártam,
arra, hogy hazamegyek,
kinyitja az ajtót,
eltűnik a kerekesszék,
eltűnik a szégyenérzete,
eltűnnek a gyógyszerei,
eltűnik minden, ami katonaságra és kórházra emlékeztetne,
eltűnnek a terheim,
eltűnnek a fotóim,
eltűnik minden, ami nem rá emlékeztet,
kinyitotta az ajtót,
ott ül a székben,
a szemében a szégyen, hogy nem tud felkapni,
a sarokban a gyógyszerei,
a számlák, a levelek a hűtőn,
lepakoltam és kimentem a teraszra rágyújtani,
a napágyon akartam aludni,
sírni kezdtem,
ő kigurult, és megölelt hátulról,
és eltűntek a terheim,
aznap éjjel nem szólt a sziréna,
azelőtt sem szólt már két napja,
bementünk, ő lefeküdt,
én elmentem letusolni,
és bebújtam mellé, éppen elaludt,
felébresztettelek? kérdeztem,
aham, de nem baj, válaszolt,
a takarónkat magamra húztam,
hé, mondta, nekem is kell,
nem kell, mondtam, és elrántottam,
a holdfényben vigyorogtam, ő is,
belement a játékba,
ledobta a takarót rólunk
(nem nagyon erőlködtem tartani, pillekönnyű volt),
és a hasamat kezdte harapdálni,
csiklandozott, nevettem,
becsuktam a szememet,
nyitva volt az ablak,
befújt a szél, végigfutott a hátunkon,
és meg akartam állítani az időt,
eltelt még egy nap,
eltelt még egy hét,
eltelt még egy hét,
kevesebb trivoga volt,
a napok egyformák voltak,
munka, ő, strand,
egyszer, hazafelé menet a fürdőzésről, azt mondta, menjünk el vacsorázni,
előre lebeszélte, mert elénk jöttek, minden lépés előre ki volt találva,
desszert közben azt mondta,
az a júniusi bevetés megölhette volna, és a bénulás tulajdonképpen
nem is a világ legrosszabb dolga, ha olyan ember forgolódik körülötte, mint én,
szerinte az igazi életét hozta el neki ez a baleset,
ami huszonkét társának az utolsó emléke volt a háborúról,
valahogy számítottam arra, hogy most fog megtörténni,
és úgy is lett,
zene, gyűrű, csillogó szempár,
igent mondtam, mert miért is ne,
nem sajnálatból,
tényleg szerettem, mint embert,
ő tudta ezt, és ez elég volt neki,
a családja örömmel fogadta,
az enyém már kevésbé,
anyám napokig veszekedett velem,
mert nem zsidó,
mert katona,
mert szerinte nem teljes ember,
meguntam,
és azt mondtam neki,
hogy ha nem tetszik, nyugodjon meg, nem kell majd néznie, de engem se fog látni,
ismert, tudta, hogy komolyan gondolom,
apám csak annyit mondott, hogy okosan, ne siessem el, fiatal vagyok még,
igazából mindkettőjük viselkedése kiborító volt,
egyik a korlátaival,
másik a semlegességével,
támogatást vártam,
de azt csak a páromtól kaptam,
úgy terveztük, nem húzzuk majd sokáig a jegyességet,
ősszel vagy télen
mindenképpen összeházasodunk,
mert vannak dolgok, amiket felesleges húzni a végtelenségig,
a jegyesség is ilyen,
az én szememben ez csupán várakozás két vonat között,
azt is megbeszéltük, hogy
nyáron semmit se szervezünk még,
kicsi szertartás lesz, minél kisebb, annál jobb,
nem kell felhajtás,
amúgy is, a statisztikák szerint minél nagyobb egy esküvő, annál valószínűbb a válás,
amióta tudtam, hogy elvesz,
boldog voltam, stabilan, és elégedett, ami nem ugyanaz, de mindkettő jó,
nem az a hollywoodi kirakatboldogság,
rózsaszín köd nem volt,
attól mindig is féltem,
mert a rózsaszín köd megtéveszt,
olyannak hiteti a köd mögötti embert, amilyennek a képzelet szeretné,
aztán mikor kitisztul a levegő, jönnek a csalódások és a válások,
közben az orvos egyre biztatóbbakat mondott,
hogy talán télen már csak mankók kellenek majd,
és én annyira örültem ennek, mint más ember a csodának,
nekem már ez is az volt,
mert ez boldoggá tette,
közben bőszen készültem a kiállításra,
úgy döntöttem, a felépülésének folyamataiból készült felvételeket fogom elküldeni,
kikértem erről más fotósok véleményét,
elküldtem a felvételeket,
azt mondták,
ez kell,
ez egy olyan oldala a jelen helyzetnek, ami nem mindennapi, ami igazi,
én is erős fotóknak éreztem ezeket,
persze, közben
fotóztam és fotóztam,
születtek tipikus jó munkaművek, amolyan klasszikus portfólióanyagok,
és emellett egy művészibb oldal, amiben az volt az izgalmas, hogy nem elvárásoknak kellet megfelelnem, hanem követtem az intuíciómat,
munkával teli nappalok,
pezsgő vagy pihentető éjjelek,
hajnalban sokszor futottam,
feltöltődtem a csendben,
talán ez is mókuskerék,
mint mindenki másnak az élete,
de ezt én választottam, nem pedig a gép dobta,
úgy éreztem, hogy
én fejlődök,
ő fejlődik, és
mi is fejlődünk.
[1] légiriadó
