Gyermekkoromban a Jézuska hozta a karácsonyfát. Mi, gyerekek, abban az időben a templomban voltunk édesapánkkal, énekeltünk, szavaltunk és fáztunk, mert a templomban volt a leghidegebb. Főleg akkor, amikor teli voltunk izgalommal, jók voltunk-e, kapunk-e fát, mert a rosszaknak nem jár, na meg, ha sokan voltak jók, nehogy a Jézuska elfeledkezzen rólunk. Szegénynek ilyenkor nagyon sok a dolga, mi meg imádkoztunk, így kellett neki segíteni. Bevallom, én azért is szoktam imádkozni, hogy a lelkész bácsi mihamarabb ossza ki az isteni áldást, és mehessünk már haza. Persze az imám ezen része soha nem talált meghallgatásra. Értettem, Jézuskának kellett az idő.
Végre hazaérkeztünk. Édesanyánk a konyhában várt minket. Levetkőztünk, kezet mostunk, asztalhoz ültünk, asztali áldást mondtunk, jó étvágyat kívántunk és ettünk. Én folyton a szobaajtót figyeltem, hátha annak a kis üvegablakocskáin keresztül meglátok valamit. A fényt. Lencseleves volt, rántott hal és ecetes krumplisaláta. A hal nagyon szálkás volt, csupán azért, hogy tovább tartson az evés. Így Jézuskának nem kellett kapkodni a díszítéssel. Halvány gyertyafényben, csendben dolgozott, hogy aztán ámulatba ejtsen minket. Miután mindenki befejezte az evést, köszönetet mondtunk a vacsoráért, sorba álltunk a szobaajtó előtt, és vártuk a bebocsájtást. Édesanyánk bement, az ajtó visszacsukódott. Mi egyre türelmetlenebbül vártunk. Harangszó jelezte, ha Jézuska elment, ekkor léphettünk a szobába. És persze ámulatba estünk: az egész szoba csillogott, a gyertyák lángnyelvei sok-sok apró csodát villantottak fel, diót, mogyorót, habcsókot, csengőt, kakast, báránykát, angyalkát, Krisztust. Sírtam. Összekulcsolt kézzel elmondtuk a Miatyánkot, elénekeltük a magyar himnuszt, majd a karácsonyi dalok közül a „Pásztorok, pásztorok örvendezve sietnek Jézushoz Betlehembe” kezdetűt. A csoda megtörtént, jöhettek az ajándékok, sál, sapka, zokni, pizsama, pulóver és könyv. Jézuskától megkaptam életem első könyvét, Az aranyecset címűt, benne egy keleti kisfiúval, aki egy olyan aranyecsetet kap, amivel, amit lefest, rögvest életre kel. Keresztbe rakott lábakkal ültem a karácsonyfa előtt. Én voltam a legszerencsésebb e világon. Nemes Nagy Ágnes Szádelije lett a barátom, tőle tanultam életre kelteni a való és kigondolt világot, miközben egy tündér a szoba ablakára gyönyörű jégvirágot festett. Ahogy néztem a karácsonyfát, egyszer csak a ráaggatott összes angyal életre kelt. Táncoltak, miközben felejthetetlen boldogságot sugároztak magukból a szoba minden sarka felé.
Így volt. Így kezdődött az egész. Azóta mi mindent kellett életre kelteni…
Sokáig kerestem gyermekkorom karácsonyát, most már tudom, ott van a szeretetben, a fenyőfa ágai közt, a kisgyermekek kivillanó fogacskáin, a hópihén ül, minden mosolyban ott van. Ahogy minden születésnél, rügyfakadásnál, csóknál és ölelésnél. A karácsony ott van a hitben, a féltésben, az aggódásban és reményben, ott van a szépben, az álomban, a vágyban, a tenni akarásban, minden alkotásban.
A Jézuska előtt nem kell kinyitni az ablakot. Ha akarja, a csukott ablakon keresztül is szobádba viszi az ámulatba ejtő karácsonyfát.
A karácsony bennem van, mindent együtt teszünk. Nem tudjuk másként, együtt fekszünk s kelünk, együtt futunk, olvasunk, írunk és együtt keltjük életre a Szádelitől tanultak alapján aranyecsettel vagy anélkül, újra meg újra, megunhatatlanul a bennünk rejlő, néha fájdalmasan keserű, Istentől való világot. A karácsony az enyém, mint a belélegzett levegő, amely életben tart. Az enyém, s ha akarod, s szívedet megtöltöd alázattal és szeretettel, lehet a Tiéd is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
Azóta hazafias kötelességemnek tartom úgy írni, hogy a szippantós bácsi is elsőre értse. Legalább néha. De most már nem kerül több Helyőrség gyújtós mellé, macska alá, nem csomagolnak bele zsírszalonnát fejkendős nénikék, hogy legalább néha megakadjon szemük egy-egy versen vagy képen.
A remény szerintem északi jelenség.
Nem csodálkozom, hogy az a világhit, mely tényként fogadja el a megváltást, a Földközi-tengertől északra tudott igazán gyökeret ereszteni és meglombosodni. A megváltás csak ott lehetséges, ahol van reá belső igény. Ahol mélyen átélték már, hogy milyen a megváltatlan világ, ott erős a remény és ennek testvére, a várakozás.
Múlt este arról beszélgettünk néhányan, hogy a mesterséges intelligencia miként fog beszüremkedni az irodalomba, és ha már beszüremkedik, kinek és mire lesz ez jó. A beszélgetésen egy szerkesztőségi ötletelést gondoltunk tovább, amelynek az volt a kiindulópontja, hogy az interneten fellelhetők olyan programok, amelyek – kellő beállításokat követően – képesek különböző híres költők stílusát is imitálva verset írni.
A lényeg az, hogy a román nép nagyobbik fele (alacsony Hargita és Kovászna megyei részvétellel) ma „csont nélkül” újraválasztaná Ceauşescut vezetőjének. Az Európai Unióban pedig kétségkívül a legprogresszívebb politikusok közé tartozna. Nézzük csak a programját!
Azzal, hogy az élelmiszerek árusítását ismét „racionalizálná”, azaz csak jegyre lehetne kapni (napi 30 deka kenyér, havi 1 kg cukor, 1 liter olaj, fél vaj, 1 csirke/ család), határozottan fellépne az elhízás, az egyre többeket érintő cukorbetegség, továbbá az élelemkidobás és pazarlás ellen. Ma már nem kellene „tudományos étkezésnek”
Mindezek után érzem, méghozzá vallom, hogy két, sőt egy boszorkánymester létezik. Balgaság lenne végletekben gondolkodni, mert ahogy megkülönböztetünk fényt a sötétségtől, úgy tér el egymástól jó és rossz, és olyan vékony a határ egyik-másik között, mint ahogy a jó szándék képes a kételyt bűnné formálni, hiszen ugyanabban az univerzumban létezik.
Tudni kell mindenekelőtt: két-, sőt háromféle boszorkányok vannak, s közöttük igen nagyok a különbségek – s ahogyan az emberek között megkülönböztetjük a nemeslelkűt és a pokolra születettet, éppúgy a boszorkányokról is dőreség lenne egy s ugyanazon-féleképpen beszélni. Mert ámbátor hasonlatosak egymáshoz, úgy aspektusok mint természetök szerént, cselekvéseikben és szándékokban, mégiscsak egy családnak különféle ivadékai.
– Inceu elvtárs, nekem Nyugaton semmiféle rokonom nincs.
Ő hímez, én meg hámozom az ügyemet. Zavartan, sietve elmondja, megkapom a szerkesztői fizetésemet a Megyei Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottságnál, ahová átpakolnak…
– Hogyne, kedves Czegő elvtárs, magának Izraelben van a testvére és a család…
– De Inceu elvtárs, Izrael nem nyugaton, hanem délkeleten van!
Akinek van testvére, az tudja legjobban, milyen volt igazságosan elosztani az egyetlenegy megmaradt túrórudit. Mert nem lehetett úgy kettétörni, hogy az mindkettőtöknek jó legyen: így valamelyikőtök mindig a kisebbik részét kapta. Te pedig könnyes szemmel, remegő kézzel adtad át a nagyobbik felét a kistesódnak, mert anyukád parázs tekintettel bámult rád, elég jóságos vagy-e a véreddel.
Én elég szerencsétlen körülmények között születtem. Egy budapesti kórházban, télen. Nem volt elég hely, Anya egy átjáróban feküdt, összetört szemüvegét napokig a markában szorongatva, a plafonról omlott rá a vakolat. Látogatni nem lehetett, mert influenzajárvány volt. Engem meg a többi újszülöttet minden nap „etetésidőben” kis kocsira pakoltak, sorban, mint a kenyereket, betoltak az anyákhoz, majd evést követően visszavittek.
A kisgyerek, amikor az adventi reggeleken kilépett a templomajtón, azt látta, hogy a szertartás idején kialudtak a csillagok, világosság fogadta, meg utcán járó emberek. Akár büszke is lehetett magára, hogy míg mások semmitmondó hétköznapra ébredtek, ő már egy lépéssel közelebb került a nagy ünnephez. Ahhoz az ünnephez, amelynek éjszakáján rejtelmes körülmények között karácsonyfát hoz a Jézuska, ő pedig a türelmetlenül várt virradatkor gyönyörködhet a csillogásban.