Senkik szigete
Amióta a hatéves M. és édesanyja felköltözött a fővárosba, minden héten egyszer elsétálnak a Margit-szigetre. Az utóbbi időben M. a padon fekvő közép- és időskorú emberekre lett figyelmes, de tudta, hogy errefelé nem szabad érdeklődni kilétükről. Minden sétával egyre több emberarc árulkodott a Titokról. M. egy nap úgy döntött, hogy bátorkodik megkérdezni édesanyjától, kik ezek az emberek. – Senkik, szívem. M. tovább kíváncsiskodott: – De anya, hol laknak ezek a senkik? – Itt – mutatott körbe az anya. – De hát, anya, akkor ez az ő szigetük! És mi sose kérdeztük meg, hogy sétálhatunk-e itt.
A nagy Kék
Kis Pál már egy éve dolgozott a budapesti Szatyorboltban, ahol egzotikus fűszereket árult. A kisbolt félórányi sétára volt otthonától. Pál ezt az utat mindig gyalog tette meg. Eszét sem tudja már, mikor ült buszra vagy villamosra. Nyomasztotta az emberek közelsége, de a bennrekedt szagokat gyűlölte a legjobban. Egy szerda reggel elaludt. Sosem fordult elő vele még ilyesmi. Csupán tíz perce volt beérni a boltba. Tudta, ha egy percet is késik, kirúgják. Meglátta az első buszt, és ahogy felszállt, Jónásra hasonlított, elnyelte a nagy Kékség.
A vadászat
Ildi fiatalabb korában szerette a nőiségéből fakadó szenvedélyes kalandokat. Gyakran járt ki a Deák téri szórakozóhelyekre ismerkedni. Most harmincöt éves, egy újságosbódéban dolgozik, szabadideje alig akad, és a múltra is ritkán gondol. Hétfőn a rádió a Kispál Etetés című dalát játszotta. Ildi elmélázott a dalt hallgatva: az Akváriumban tombolt az alternatív rock, az alkoholtól bűzlő fiatalok kétpercenként gyártották a cigarettacsikkeket. Látta magát szőkített fürtjeivel, ahogy kacéran odadörgölőzött az őt kaján mosollyal méregető férfiakhoz. Minden vágya volt, hogy levadásszák, szétszedjék és elvigyék… Könnyes szemmel tátogta ő is az énekessel, de van, aki a testből kipiszkálja a lelket.
Dakó Géza mestersége
Dakó Géza évek óta sorozatgyilkosnak készült. Ennek apropóján költözött fel Budapestre, hogy kitanulja a mesterséget. A négyeshatos útvonalán egy nevesincs gyrosos mellett egy Pál Csaba nevezetű öregember elvállalta, hogy kiképezi őt, ha cserébe tesz egy szívességet. A vén kujon már évek óta az utcán élt, belefáradt a szélsőséges oldalak vetélkedéseibe. Géza gyorsan tanult, először rovarokkal gyakorolt, majd elkóborolt négylábúakkal. Itt az idő, mondta Dakó Géza, kell egy ember. A tanítómester a megbeszélt szívességet hozta szóba. A tanuló szabadkozni kezdett, de lebénult, amikor kiderült, tanítója saját életét szánta Géza első áldozatának.
Álmában halottal
Cecil néni tavaly nyáron veszítette el élete szerelmét. Férje egy építkezésen dolgozott, ahol egy gerenda okozta halálát. A magányos asszony hónapok óta először álmodott a férfival. Nem volt semmi álomszerű a történetben, lementek a Duna-partra, kavicsokat dobáltak a vízbe, a pesti oldalról csodálták a budai részt. Cecil olyannyira boldog volt, hogy elfelejtette, a férje halott. Csupán akkor kapott észbe, amikor a férfi egy fotóba akarta sűríteni az élményeket. Szomorú ráeszmélés ébresztette fel az özvegyet, ilyenkor még képeket is hiába készít az ember, sosem marad nyoma, hogy álmában egy halottal, kézen fogva járta be a várost.
Bakancsban
L. Péter évek óta egy kopott barna bakanccsal járta a budapesti utcákat. Valamikor a 2010-es években vette – ekkor még egy számítástechnikai kiskereskedelem aligazgatója volt. Három nap sűrű történései apropóján Péter élete a fordulatok fordulóját is kifordította: csalásra hivatkozva kirúgták a cégtől, elveszítette feleségét és házát. Szó mi szó: utcára került. 2010. szeptember 5-én a barna bakancsával, egy kis apróval a zsebében több tucat utca lakosává vált. Azóta szakállt növesztett és száraz kenyéren él. Mindig megvetette az újságírókat, akik oldalakat gépeltek róla, a fotósokat, akik a sajnálatuk gyanánt még kattintottak néhány fényképet a címoldalra. Hosszas tanakodás után döntött úgy, hogy belepréseli magát barna bakancsába, ahol örökre eltűnhet a kíváncsiskodók elől.
Napjainkban a szárnyas idő hótalan januári táj felett repül. A régi telek mégis havas emlékekkel telítődtek. Csupa olyan dologgal, ami sok esetben sorsfordító volt százhetvenöt, száz vagy éppen nyolcvan esztendeje. A személyes kötődést pedig azok a beszámolók jelentik, melyeknek ekkor-akkor fültanúja lehettem. Azt is mondhatnám, hogy családunk férfi tagjai mindig a nagy háborúk árnyékában éltek. Elmentek, mert behívták őket, mert vitték őket virágos-pántlikás vonatokon, mert azt tanulták otthon és iskolában, hogy a haza mindenekelőtt.
Sanyi csökönyösen hallgatott. Már a piacról tartottak hazafelé, de még mindig nem szólt semmit.
– Miért csinálod ezt velem? – motyogta Balogh Sándorné, vagy ahogyan a faluban mindenki hívta, Icuka. Erősen szuszogott, sovány karján kidagadtak az inak, miközben erejét megfeszítve tolta a kerékpárt a rajta himbálózó tömött bevásárlókossárral. A vállán csíkos polipropilén szatyrot egyensúlyozott, a táska füle mély barázdát vágott csontos vállába.
A délután nagy részében az óvó nénik kiültek egy üvegablakos szobába, ahonnan ránk láttak, de nem törődtek velünk. Csak cigarettáztak, és néha bekopogtak, ha nagyon zajongtunk. Olyannak láttam őket, akiket semmi más nem érdekelt, mint a cigaretta. Mintha füstkarikákba burkolózott volna a világ, és a füstfelhők mögül acsarkodott volna a két óvónő.
Kitti aztán másik általános iskolába ment, néha láttam a lakótelepen. Más barátnői lettek, ahogyan nekem is. Hat évvel később egy nap csengettek. Kitti apukája állt az ajtóban.
A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.