Senkik szigete
Amióta a hatéves M. és édesanyja felköltözött a fővárosba, minden héten egyszer elsétálnak a Margit-szigetre. Az utóbbi időben M. a padon fekvő közép- és időskorú emberekre lett figyelmes, de tudta, hogy errefelé nem szabad érdeklődni kilétükről. Minden sétával egyre több emberarc árulkodott a Titokról. M. egy nap úgy döntött, hogy bátorkodik megkérdezni édesanyjától, kik ezek az emberek. – Senkik, szívem. M. tovább kíváncsiskodott: – De anya, hol laknak ezek a senkik? – Itt – mutatott körbe az anya. – De hát, anya, akkor ez az ő szigetük! És mi sose kérdeztük meg, hogy sétálhatunk-e itt.
A nagy Kék
Kis Pál már egy éve dolgozott a budapesti Szatyorboltban, ahol egzotikus fűszereket árult. A kisbolt félórányi sétára volt otthonától. Pál ezt az utat mindig gyalog tette meg. Eszét sem tudja már, mikor ült buszra vagy villamosra. Nyomasztotta az emberek közelsége, de a bennrekedt szagokat gyűlölte a legjobban. Egy szerda reggel elaludt. Sosem fordult elő vele még ilyesmi. Csupán tíz perce volt beérni a boltba. Tudta, ha egy percet is késik, kirúgják. Meglátta az első buszt, és ahogy felszállt, Jónásra hasonlított, elnyelte a nagy Kékség.
A vadászat
Ildi fiatalabb korában szerette a nőiségéből fakadó szenvedélyes kalandokat. Gyakran járt ki a Deák téri szórakozóhelyekre ismerkedni. Most harmincöt éves, egy újságosbódéban dolgozik, szabadideje alig akad, és a múltra is ritkán gondol. Hétfőn a rádió a Kispál Etetés című dalát játszotta. Ildi elmélázott a dalt hallgatva: az Akváriumban tombolt az alternatív rock, az alkoholtól bűzlő fiatalok kétpercenként gyártották a cigarettacsikkeket. Látta magát szőkített fürtjeivel, ahogy kacéran odadörgölőzött az őt kaján mosollyal méregető férfiakhoz. Minden vágya volt, hogy levadásszák, szétszedjék és elvigyék… Könnyes szemmel tátogta ő is az énekessel, de van, aki a testből kipiszkálja a lelket.
Dakó Géza mestersége
Dakó Géza évek óta sorozatgyilkosnak készült. Ennek apropóján költözött fel Budapestre, hogy kitanulja a mesterséget. A négyeshatos útvonalán egy nevesincs gyrosos mellett egy Pál Csaba nevezetű öregember elvállalta, hogy kiképezi őt, ha cserébe tesz egy szívességet. A vén kujon már évek óta az utcán élt, belefáradt a szélsőséges oldalak vetélkedéseibe. Géza gyorsan tanult, először rovarokkal gyakorolt, majd elkóborolt négylábúakkal. Itt az idő, mondta Dakó Géza, kell egy ember. A tanítómester a megbeszélt szívességet hozta szóba. A tanuló szabadkozni kezdett, de lebénult, amikor kiderült, tanítója saját életét szánta Géza első áldozatának.
Álmában halottal
Cecil néni tavaly nyáron veszítette el élete szerelmét. Férje egy építkezésen dolgozott, ahol egy gerenda okozta halálát. A magányos asszony hónapok óta először álmodott a férfival. Nem volt semmi álomszerű a történetben, lementek a Duna-partra, kavicsokat dobáltak a vízbe, a pesti oldalról csodálták a budai részt. Cecil olyannyira boldog volt, hogy elfelejtette, a férje halott. Csupán akkor kapott észbe, amikor a férfi egy fotóba akarta sűríteni az élményeket. Szomorú ráeszmélés ébresztette fel az özvegyet, ilyenkor még képeket is hiába készít az ember, sosem marad nyoma, hogy álmában egy halottal, kézen fogva járta be a várost.
Bakancsban
L. Péter évek óta egy kopott barna bakanccsal járta a budapesti utcákat. Valamikor a 2010-es években vette – ekkor még egy számítástechnikai kiskereskedelem aligazgatója volt. Három nap sűrű történései apropóján Péter élete a fordulatok fordulóját is kifordította: csalásra hivatkozva kirúgták a cégtől, elveszítette feleségét és házát. Szó mi szó: utcára került. 2010. szeptember 5-én a barna bakancsával, egy kis apróval a zsebében több tucat utca lakosává vált. Azóta szakállt növesztett és száraz kenyéren él. Mindig megvetette az újságírókat, akik oldalakat gépeltek róla, a fotósokat, akik a sajnálatuk gyanánt még kattintottak néhány fényképet a címoldalra. Hosszas tanakodás után döntött úgy, hogy belepréseli magát barna bakancsába, ahol örökre eltűnhet a kíváncsiskodók elől.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.