Izer Janka: A zarándok

2021. január 05., 00:35
Mayer Hella: Átmenet (olaj, vászon, 82 × 82 cm, 2017)

Nádasok, mocsarak mellett haladtam el, kis falucskák között, aztán murvás útra kanyarodott az autó. Kecskék szaladtak félre előlem, fahíd vitt át egy patakon. Jobbra fák, balra a tóvá duzzasztott víz, partján sás, stégek a horgászoknak. Egy kanyar után az erdő átkerült a tó helyére, az erdő helyét learatott búzamező, szalmabálák vették át. „Üdvözöljük Vaspörben!” A tábla felett kézzel festett címer, kicsit csálén.

Előttem a murva az erdőbe futott, a fák közül tisztás zöldje szűrődött át. Ez az, tudtam, bár még messze volt.

Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.

A hídon egy deszka eltörött, éppúgy, mint otthon az ágyamon.

A templom másik oldalán kiszáradt gyógyforrás. A kőmedence partján egy fiatal férfi üldögélt, dohányzott. A mozdulat, ahogy a cigarettát a szájától elemelte és a füstöt kifújta, ismerős volt, egy pillanatra valakinek hittem, de elmúlt. Túl kopasz volt, túl fehér. Amint megérkeztem, biciklire ült és elhajtott. A háta húsos volt, de másképp, mint annak, akire épp gondoltam.

Kis épületek álltak még elszórtan a gyepen a fák között, céljuk ismeretlen.

Lányhangot hallottam, az egyik erdei út felől jött. Egy kislány meg egy fehér hajú asszony bukkant fel, épp köszönésre nyitottam a számat, de gyorsabbak voltak. Ahogy közelebb értek, éreztem, hogy nem állunk meg egy köszönésnél.

– Lejövünk ide az unokámmal, amikor nincs itt senki – vágott a néni egyből a közepébe. – Ő itt Lili, a fiam lánya. Most vele jöttem, innen Velencéről, de a barátnőmmel szoktam. Kicsit énekelni, imádkozni.

– Itt lehet is, gyönyörű.

– Igen, ez egy szent hely. A nagyanyám mesélte, kilencvenkét éves volt szegény, most halt meg tavaly, neki is a nagyanyja mesélte, hogy a hegyre akarták építeni a templomot, el is kezdték, de másnap reggel, mikor mentek a munkások dolgozni, minden kő, tégla le volt hordva ide, a völgybe. És ez még többször megismétlődött, az éjjel mind lehordta valaki a köveket. Így értették meg, hogy a templom helye ide van kijelölve.

– A forrás mellett.

– Igen. De érződik ám! A nyugalom, de még a fák miatt is, soha egy villám nem csapot beléjük, semmilyen vihar nem tépi ki őket. Amott szoktak ülni fiatalok – mutatott az egyik épület bejárata előtti lépcsőre –, múltkor, mikor jöttünk a barátnőmmel énekelni, megköszönték, hogy milyen szép volt.

– Jó lehet itt lakni.

– Hát igen, minden héten legalább egyszer lejövök ide Csatárra, imádkozni egyet, ilyen hely nincs még egy.

Azt szerettem volna, hogy meséljen még. Hátha valahogy úgy terelődik a szó, hogy megtudhatok valamit Imréről, hogy s mint van, egyáltalán, biztosan erre lakik-e még. El is kezdtem, mondván, nekem is egy jó barátom mesélt erről a helyről, azért jöttem ide.

De a néni arcáról lehervadt a mosoly. Hozzá kellett volna tennem, hogy a fiú idevalósi, talán tetszik ismerni, az egyik falu polgármestere volt két évig, és sokat tett azért, hogy felkapott zarándokhely legyen a templom. El akartam mesélni, hogy valójában nem csak jó barátom volt, Imre az első ember, akihez feleségül akartam menni. Meg elmondani, ami történt, a titkokat, a verseket, a szeretet misztériumát és az édesanyja halálát. De ez az elkomorult arc belém fojtotta a szót. Kínos csend állt közénk, majd a néni kijelentette, hogy mennek, imádkoznak egyet a Mária-szobornál. Elnémulva néztem utánuk.

Aztán elindultam az erdei út felé, amerről jöttek. Kettéágazott az ösvény. Ahogy balra néztem, mintha egy alak állt volna távol, a kanyarban. Alig lehetett kivenni a körvonalait, világos foltok mutatták a karját, az arcát. Imre. Nem mertem mozdulni. Az alak is csak állt, szoborként, közben engem nézett. Végre elindultam felé, szaladni kezdtem, futás közben derült ki, hogy csak a fény játéka volt a bokrokon. Délibáb egy erdőben, ilyenről sem hallottam soha ezelőtt. Csak ott lassítottam, ahol előbb az alak állt. Távolabb megint feltűnt. S bár tudtam, megint tévedés, követtem, de már nem futva. Talán ezért tűnt fel körülöttem az erdő túlzott csendje. A növények idegen, zöldes-ezüstös színe, a világosbarna avar mintha mindenütt csapdákat rejtene. Eszembe jutottak a mesék a lidércekről, akik megbabonázzák és a lápba csalják a vándort. Otthon minden róka odvát, minden madár fészkét, minden őz és vaddisznó menedékét ismerem. Ebben az idegen erdőben, egyedül, félni kezdtem.

Visszasietve a tisztásra a fiatalok lépcsőjére ülve elcsitult az ijedelem. Vajon hány szerelem szövődhetett itt a fák alatt, hány pár fonódott össze a közeli bokrok mögött egy falunapon? Hány zarándok lelte meg itt a nyugalmát? És hányan jöttek ide, mint én, lezárni a folytathatatlant, elbúcsúzni az eltávozottól?

A néni visszafelé jött az unokával, odaszólt még, hogy imádkoztak egyet, és vigyázzak magamra. Én egy viszlátot sem tudtam kinyögni. Belém fordult az erdő csendje. Ó, néni, ha tudnád! Itt lett volna az esküvőm.

Egy rigó dalolt valahol, eljött az indulás ideje.

Lenti van még hátra, meg Zalaegerszeg, utána Ölbő és Szombathely. Aztán nemsokára, tiszta lappal, férjhez megyek.

Ebben a pillanatban az autó alatt leszakadt a híd.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 26-i számában.)

Legnézettebb
2021. szeptember 23., 11:20
2021. szeptember 26., 09:32