Nagyapám nem ismerte ugyan a legújabb technikai vívmányokat, és a világirodalom nagyjait sem, de tudta, mikor kell szántani, vetni, aratni, tudta, mikor kell fölkelnie, hogy ellássa az állatokat, ismerte a földet, tudta, mit kell vetni a feketébe és a sápadtba, olvasott az idők jeleiből, tisztelte és együtt élt, lélegzett a természettel. Ha nem így lett volna, ha paraszt nem volna, a városi ember nagy valószínűséggel éhen hal. Nagyapám és nagyanyám kemény munkától kérges kezének repedéseibe szinte kimoshatatlanul beleette magát a föld. Abban terem ugyanis a kényes körmű, finnyás városlakók számára a zöldség meg a gabona. Nem jártak fogtechnikushoz, nem volt nekik arra idejük, hisz napkeltétől napestig dolgoztak. Manikűrös sem látta őket, hisz minek is, amikor másnap újra gyomlálni kellett, azonban sohasem feküdtek ágyba mosakodás nélkül, és ha templomba mentek, mindig a legjobb ruhájukat vették fel, hogy azzal is megtiszteljék a jó Istent.
Nagyanyám kemény asszony volt, de csupa szeretet és őszinteség. Nagyapa a maga csöndes, tartózkodó módján a megtestesült igazságosság. Bárkivel is találkozott az utcán, vagy a földekre menet, mindenkit illendően köszöntött. Olyankor megemelte a sapkáját vagy kalapját, és ha a templomba lépett be, tisztelettudóan levette a fejéről. Amikor a nap felbukkant a horizonton, ő is kikelt ágyából, és nyugovóra is a nappal együtt tért.
Kicsi koromtól kezdve, évente legalább egyszer, két-három hetet nagyszüleimnél töltöttem a felvidéki határon, a Felső-Tarnai-dombságban meghúzódó kicsiny, palóc faluban. Sosem felejtek el egy meleg nyári reggelt, amikor kapálni mentünk nagyanyámmal a kukoricaföldre. Barnára sült erős lábszárát figyeltem, ahogy ütemesen lépkedett előttem. Vállán a két kapát vitte, hátán a nyakába kötött batyut. Mezítláb volt, mégsem kapkodta talpát a felforrósodott, porral borított úton. Bezzeg én! Nagyokat szökdécseltem, közben sivalkodtam mint az újévi malac, főként amikor egy-egy kavics is került a lábam alá.
– Jajjajjaj! Éget, éget! – meg – Szúr! Szúr!
Hátra sem nézett, úgy mondta:
– Né lépj áz útrá! Á szélén gyéré, á fűbén!
Nem volt mit tenni, szót fogadtam, és az út menti fűben, az árok szélén gyalogoltam tovább. Duzzogtam. Szívesebben maradtam volna otthon a kiskacsákkal, de nagyanyám valamilyen számomra rejtélyes okból elképzelhetetlennek tartotta nélkülem a kukoricakapálást. Gyakran előfordult, hogy kettőnk akarata nem találkozott, de mindig ő bizonyult erősebbnek, és nem csak azért, mert ő felnőtt volt én meg nyolcéves. Még nem értük el a falu határát, amikor újból megkíséreltem jobb belátásra bírni. Innen még hamar hazajuthattam volna. Mármint haza, a nagyanyámék házába, mert az én igazi otthonom messze volt, nagyon messze, egy városban.
– Nagymama!
– Mit ákársz mó mégin? – Megállt, hátrafordult, és szigorúan a szemembe nézett.
– Hagy menjek vissza!
– Hogyisné! Má is elténnél láb álól néhóny kiskácsót? Ném vót élég áz á hórom, áméket ténnáp ágyonüttél lá?
A kiskacsón kívül egyetlen ismerős szót sem véltem fölfedezni nagyanyám szóáradatában, de annak meg nem volt semmi értelme, így hát megpróbáltam kicsikarni a sajnálatát.
– Fáj a lábam, megszúrta valami. – A lehető legszenvedőbb arckifejezést öltöttem fel, de hiába, az ő éles szeme átlátott a szitán.
– No mutássád csák!
Letette a földre a kapákat, a batyut, aztán engem is leültetett. – Mélik lóbád fój?
Csak két napja kezdődött a nyaralásom, nem szoktam még meg a furcsa beszédét. Igazság szerint legtöbbször egy kukkot sem értettem abból, amit mondott. Így volt ez minden évben. Mire a hazautazásra került a sor, már magam is olyan palócosan beszéltem, mint bárki a faluban, de az első napokban úgy éreztem magam, mintha egy másik országban lennék. Most is, jó lett volna tudni, mit kérdezett, de nem szívesen árultam el, hogy nem értem, mert olyankor úgy nézett rám, mint egy csodabogárra. Én őt nem értettem, ő meg engem.
Mialatt azon törtem a fejem, mit is válaszoljak, mindkét lábamat megfogta, és újra megkérdezte: – Mélik lóbád fój?
Szélsebesen járt az agyam. Lóbám, fój? Mi a csuda akar az lenni? Valamit lóbál a folyó?
Tétovázásomat látva mindkét talpamra ráköpött, szerencsére csak úgy tessék-lássék, aztán rám parancsolt: – No, most mó sémmi bájá. Né tesznyélkédjél ott tovóbb, márs, indulónk!
Többé nem mertem ellenkezni. Bár fogalmam sem volt róla, hogy mi az a tesznyélkédés, megköpködött talpamat gyorsan a fűbe dörzsöltem, és megadóan követtem. Szerettem én a mezítlábasdit, de nem ilyen hosszú, forró és főleg nem ennyire göröngyös terepen. Nem lett jobb akkor sem, amikor ráfordultunk a kukoricás felé vezető földútra. A nagy melegtől és szárazságtól széles repedések tátongtak a földön, melyek közé néha becsúszott a lábam. Már nem sipítoztam, csak sziszegtem, ami a jelek szerint – merthogy rám se hederített – nem hatolt el nagyanyám füléig. Meg voltam győződve, hogy hallja, csak örömét leli benne, hogy szenvedek.
Végre megérkeztünk a kukoricáshoz. Ledobta a földre a kapákat és a batyut. Kibontotta az összecsomózott hamvast, elővette a vizes kulacsot, és nagyot kortyolt belőle. Engem is megkínált, de én nem voltam szomjas. Most először voltam a kukoricaföldön, és teljesen lenyűgözött a látvány. Amerre csak a szemem ellátott, mindenfelé kukorica zöldellt. Jó magasra megnőtt, ki sem látszottam belőle. Sehogy se fért a fejembe, honnan tudja, hogy melyik a mi kukoricánk. Amikor megkérdeztem, csak annyit mondott:
– Tudom, oszt kész! Lótszik, hogy ném vágy párászt – mondta nevetve.
– Dé áz vágyok! – jelentettem ki önérzetesen, mert ezt véletlenül megértettem, és nagyon rosszul esett, hogy engem nem tart parasztnak.
Erre még jobban nevetett, és ez fájt. Olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy nem vagyok senki, nem is létezem. Márpedig én léteztem. Nagyon is. Hogy ezt bebizonyítsam, felkaptam a kiskapámat, és nekiláttam a munkának. Rögtön abbahagyta a nevetést.
– Micsinyósz mó té? – kiáltott rám mérgesen. Búzakék szeme csak úgy szórta a szikrákat.
– Nem csinyószok, hanem kapálok – világosítottam fel, de kezdeti magabiztosságom elszállt.
– Déhogy kápólsz, te isténótka, hót ném lótod, hogy kikápóltád á kukoricót á fődbűl?
A szavakat most sem értettem, de a szeme, a gesztusai, na és a földön heverő kukorica minden szónál világosabban beszéltek. Éreztem, ahogy szemem sarkában összegyűlik a könny, aztán kibuggyan és lecsordul az arcomon. Tényleg nem vagyok paraszt, gondoltam elkeseredetten. Pedig semmit sem szerettem volna jobban, mint parasztnak lenni, olyannak lenni mint ő. Csak álltam ott megsemmisülten, összetörten, szívemben egy egész világ fájdalmával. Nagyanyám akkor megint elnevette magát.
– Ná, néhogy mó ríva fákádjól itt nékém! Minyő nápszómos lész így bélőléd? No nézzé még áz émbér, mó áz orrá is folyik. Gyéré, hádd törlöm még! Ném szérétik óm á légényék, há táknyos á lyóny. Még á végén á nyákámon márádsz, ném lész, áki mégkér.
Munkától kérges, agyondolgozott kezével gyengéden megtörölte nedves szememet és orromat, aztán türelmesen megmutatta, hogy is kapál a jó paraszt. Míg ő végigkapálta a hosszú, széles ültetvény egy sorát, én alig három-négy növény tövét kapirgáltam meg, de így is dicséretet kaptam.
Soha olyan jól reggeli nem esett, mint akkor ott, a kukoricaföldön. Nagyanyám kiterítette a batyuba kötött hamvast, és meséset falatoztunk a kis szalonnás, hagymás kenyér-katonákból. Evés után azonnal újra nekiveselkedtünk a munkának, és mielőtt a nap delelőre hágott volna, mi már hazafelé iparkodtunk a forró úton tapiskolva. Nem nyávogtam és nem szipogtam, nem bizony. Büszkén vittem vállamon a kiskapát, és hangosan köszöntem mindenkinek, akivel csak összetalálkoztunk. A falubeliek megálltak, és elismerően bólogattak. Mindenki észrevett, és én éreztem, hogy létezem. Még jobban kihúztam magam, és peckesen vonultam a lábunk nyomán felverődő porban.
Nagymama simogató pillantásánál már csak egy dolog volt jobb: amikor hazaérkezve nagyapám karjaiba vethettem magamat, és boldogan elújságolhattam:
– Nágyápá, most mó én is igázi párászt vágyok!
