Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra. Lázcsillapító, babáknak kell, ha még nem is covidos. A második tagmondatot már nem anyám mondta. Csak az új Emlékláz. Nem tudtam kislányként, mi az, mert apám koszorúér-koszorúját ötévesen az ágyam falvédőjének szögein szaporodni láttam, aztán néma volt, nem nevelt, szívébe, agyába szorult erek közé a szó. Anyám, bátyám mosott, főzött, takarított, fát vágott, én csak apám galambjait véltem körülöttük totyogni, pedig mind elszállt három év múlva a temetése napján. Bátyám a galambházban pár hónap múlva a farkánál fogva egy rózsaszín egeret dobott felém. Nevetett, nevettem. Lelkemben még nem voltak kártevők. Pár hónap múlva a temetőben apa sírjánál az ő szemére is madeirát hímzett a fagy. Egyszer a templomban a szenteltvíztartó előtt négykézlábra ereszkedtem, ő kérte, és hamarosan hallottam a csurgást. Tiszta víz partot mos! Egyszerre mondtuk. Apa, szólás-, közmondás-, közhelygyáros volt, mellette gyógyszerész és galambász. Tavasszal a fejemen kis kalap billegett, kezemben léggömb. Éljen május 1. A virsli lóhúsból van, a mustár kőolajból, mint anya harisnyái, csípte meg a combom bátyám. Micsoda? Erre már egyikünk se emlékszik. Én se, aki apámnak Borsószem királykisasszonya is voltam. Legyél papagáj, tedd a fejedre, jól áll! Hallottam bátyám, pedig lehet, nem is mondta. Hogy nézel ki, Vakvarjú? Apának se tetszenél, malacpofa röf-röf, így kipimpillászkodva, nyúlt két év múlva a szemem felé a suliba menet. Mehetsz panaszkodni, vágott hátba szavaival. Magamban ordítottam, lófejű, lófejű. Anyám pedig hallgatott mindig. Neki a fájdalomgemkapocs tűzhette össze a száját.
Meghalt a férje, mégis milyen beképzelt!, söpörte össze kapunk elé sokszor a szél a kisváros hangját. Délelőttönként ekkor már rajzolgattam, másoltam a Nők Lapjából csinos manökeneket. Az egyik lapszámból több képet kivágtam. Profi voltam az égetésben. Szürke ruhás őszi délután, az ég sorompóját a csillagok előtt még nem nyitotta fel. A kórházban ágyamnál anya és bátyám is sírt. A kezemhez se mertek érni. Hónapokig. Abban olvadt el a gumibabám papírkoporsóban. Aztán nyáron a lépcsőn ülve, mint egy költő galamb, az apafutórózsákról csipegettem le az elszáradt szirmokat. Hamm, lógatott a számhoz egy hernyót bátyám hirtelen, én meg rákiáltottam, elvihetnének már az angyalok végre téged is, nem sírnék utánad véletlen se! Figyelj, most lefényképezem Istent, fordította felém másnap új Zorki fényképezőgépét. Masina, masina! Nem tudod a nevem, Marianna vagyok, nagyokos. Nevettünk? Nem tudom. Vannak porrá vált emlékeim. A 66 éves töltöttkáposzta-nőnek
Igen, aztán sorakoztak az évek és a férfiak katonásan, mint a villanyoszlopok. Egyik azt hitte, szerelmes vagyok Bródyba, ezért növesztette meg szülei tiltása ellenére a haját. Tényleg szerettem hermafroditám hosszú tincseivel anyacsavarosdit játszani. Vérrúzs-pecsét, tették egymás után számra kezüket ketten egyszerre szerelmesen, és a Marosba dobták a piros ötcsillagos pléhlapot, a KISZ-jelvényüket, a csakakkorcsókolózomveletek parancsomra. Az életörvények elsodorták őket is mellőlem. A következőt, az egyetlent pedig tömegsíros kishalálos nők közé temettem. Anyám halála után fél évvel rám is várt a halál, de nem kapott meg. Csak négy napig voltam kómában. Három hét után már koptattam ismét az utcákat és az agyam, de az egyéniségemet is. Pár hónap kellett és más emberré változtam. Kinevettem magamból a múltat. Talán. Vagy mégsem?
A Metán találkoztam egy férfival. Randik. Remekeltünk egy darabig. Az outfitje megfelelt, és az inputja is, sznobságomnak végképp, de ő félt tőlem, és két félelem jobb, ha nem egyesül? Ezért döntöttem. Kerestem segítséget előtte a neten, megkérdeztem barátnőimet, mit tegyek.
(Árnyalak az élet, megy a maga útján
kiszámíthatatlan.)
Hetekig otthon maradtam a lemondott tali után, majd a vírusos utcán csak néztem a repedezett járdát. Lámpaoszlopok árnya követett. Behúzódtam egy kapualjba. A félelem letörölte a könnyem, de hamarosan menekülni kezdtem. Otthon elolvastam egy novellát. Végleg elhatároztam, én is gyilkos leszek. Nemhogy bírósági, rendőrségi ügy se lett belőle, de mindenki, aki tud róla, elismer és átölel. Lélekvámpír lettem, nem öngyilkos.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.