Juhász Kristóf: A hegye

2023. március 11., 08:10
Vajna László K.: A katona (akril, vászon, 80 × 80 cm, 2017)

Tél volt, és a lefagyasztott gulyás a végét járta. Szerettem ezt a gulyást, mert Sándor testvér adta a hegyről, egy hete ettem, és még mindig finom volt. Volt benne zöldség, meg hús, ami a télen az életben maradáshoz és nagyjából munkaképes kedélyhez kell. Nagymamám mondogatta régen: az éhes embernél nincs rosszabb. Csak felnőttként jöttem rá, hogy ezt ilyenformán csak tőle hallottam: nem azt mondta ugye, hogy nincs rosszabb az éhezésnél, hanem nincs rosszabb az éhes embernél, mármint a többi ember számára. Többi történetéből tudom, hogy állítását a ’45-ben zabráló szovjet katonákra alapozta, akik emlékei szerint a havat is megették, mondogatva: finom, finom. Nagymamámat nem érték akkor olyan borzalmak, mint sok magyar nőt. Elbeszéléseiben az oroszok félelmetesek voltak ugyan, mert el kellett bújni előlük, de afféle viccesen szerencsétlen figurákként is láttatta őket, akik nemcsak a havat ették, hanem nagymamám kölnivizét is megitták, és arra is azt mondták: finom, finom.

Ez persze még nem az a kategória, aminél nincs rosszabb. Ahhoz a kategóriához, úgy emlékszem, nem társult semmilyen történet.

Azt hiszem, teljesen más az, ha az ember a hazájában éhes, vagy idegen országban, ahová fogolyként vagy megszállóként érkezik. Utóbbi két esetben az ember nem szégyelli magát. Jön, megy, túlél, nem tartozik senkinek. Ilyen állapotban valóban kellemetlen lehet embertársai számára, akiket adott esetben nem is tekint annak, legföljebb, mikor ráébred, hogy ugyanolyan éhesek, mint ő. De a ráébredést megelőzheti az alapvető szükségletek kielégítése, s mire az lezajlik, megesik, hogy a másik már halott.

Nem hiszem, hogy találnánk élő magyar embert, aki tudná, milyen megszállónak lenni egy idegen országban, hisz legtöbben még saját hazánkat sem hódítottuk meg. De legalább otthon vagyunk éhesek, és önnön földijeink előtt mégiscsak szégyellünk olyan randán viselkedni, hogy azt mondják ránk: ennél nincs rosszabb. Meg Istennek hála vannak barátaink, mint Sándor testvér, aki ad finom gulyást a hegyről.

A fagyott gulyást a fagyasztóban, műanyag vödörben tároljuk, azért vödörben, mert így volt legkönnyebb lehozni a hegyről. Előkészítésére a leghatékonyabbnak eleinte azt tűnt, ha addig döfködöm a tetejét a legnagyobb konyhakéssel, míg a fagyott darabkákat a lábosba tudom önteni, ahol aztán sűrű kavargatás mellett ehető állagúra forralom, jó étvágyat.

A döfködés a munkafolyamat legidegesítőbb része: ha konyhán késsel dolgozik az ember, akkor precíz (vagy annak hitt) mozdulatokkal szúr, vág, fűrészel, hámoz. Ilyen lefelé sújtó, kaotikus szurkálódást csak hülye horrorfilmekben csinálnak közepes színészek, miközben alig látnak az izzadságtól, ami az ijesztő maszk alatt a szemükbe csorog, és minden mozdulatukon érződik, hogy ez a meló igazából sose fogja kifizetni nekik magát. Meg is csömörödtem a popkulturális áthallásoktól, pláne, mikor a finomság már a végét járta, és az utolsó gulyásvacsorát méltóbb hangulatban akartam megünnepelni. Eltettem hát a kést, és fogtam a rosszabbik fajta akkumulátoros fúrócsavarozót (a jobbikat sajnáltam összegulyásozni), beletettem a leghosszabb fafúró szárat, és nekiálltam szakszerűen föllazítani a jégmenüt. Hosszú furatokat kell ilyenkor csinálni, és a fúrószárat kavarva is mozgatni, a jég pedig a nyomástól a furatoktól elágazva, valamint az összeérő furatoknál is repedni kezd, majd a végén elegáns, lábosba zúdítható darabokra válik szét. Jó esetben. Talán mégis inkább a beton- vagy a fémfúró szárat kellett volna használni? Mindenesetre a hosszú fafúró szárral olyan eredményesen dolgoztam, hogy a műanyag vödröt is több ponton átfúrtam. Mire észrevettem, hogy szorgos kezem alól fagyott szaft gurul szerteszét, a vödör meg tiszta luk, a már-már jégkásaállagú gulyásba több műanyagdarabka is keveredett. Pedig milyen helyes vödör volt, igazán fölvihettem volna még a hegyre, hogy Sándor testvér megint telemerje nekem valami hasonlóval. Bár az ilyesmi szerencsémre nem a vödrön szokott múlni.

Alázatosan kiszedegettem a műanyagot a gulyáskásából, megtisztítottam a fúrót és a fúrószárat, mert már elegem lett belőlük, és megint kést fogtam, hogy a fináléra visszatérjek a hagyományos módszerhez. A gulyás alja persze a vödör aljához volt fagyva, idegesítően erőszakos mozdulatokkal lehetett csak elválasztani e két, holtában is összetartozni vágyó anyagot. Végül is azon kívül, hogy csak az egyiket tudom megenni, ők érezhetik úgy, hogy összeillenek. Miért kéne egy gulyásnak és egy vödörnek az én táplálkozási szempontjaim szerint építeni párkapcsolatukat? Nászuknak így is, úgy is brutális véget vetek. Azért remélem, eddig boldogok voltak.

Fáradt voltam, türelmetlen, és éhes, egyre unottabb figyelmetlenséggel szurkáltam a gulyás legalját. Tekintetem elhomályosult: tán mediterrán réteken kóboroltam, bukolikus pásztorok idilli rétjein, hol messziről illatozik a bográcsban a vígan rotyogó bármi, ami sose volt megfagyva…

Megesik, hogy az ember csak akkor nyeri vissza valótlátását, ha valami szokatlan látvány keletkezik a valóban. Például hirtelen eltűnik a késnek a hegye. Pedig mikor az egészet kezdtem, még a helyén volt. Ez bizony beletörött a gulyásba! Keresem a késhegyet, kavarom az anyagot fakanállal, evőkanállal, puszta kézzel turkálok benne, de sehogy se találom. Most mi lesz? Az biztos, hogy éhen nem maradok, és ha a jéggulyásban nem került elő a hegy, a főttben még kerülhet, így, mivel máskülönben forraláskész az anyag, megy is a lábosba. Kavargatás közben körbetapogatom a konyhát, hátha mégis elröpült valahová az a hegy, de sehol semmi – vagy ha mégis, önvédelmileg akkor is jobb, ha úgy készülök, hogy ott van a gulyásban. Tehát forralás és kavargatás közben tovább túrom az anyagot, minden megcsillanó darabkát megvizsgálok, és bizony egy fövő gulyás csupa gusztusos, fényes, zsírtól csillogó darabka, így ezzel megint el lehet lenni egy ideig optikailag. Közben átgondolom a további lehetőségeket: beleeresztek a gulyásba egy erős mágnest, ami magához vonzza a hegyet. De nincs erős mágnesem. Fémkereső detektorom sincs. Vagy míg ehető lesz az étel, elvégzek online egy kardnyelő tanfolyamot, és egyszerűen lenyelem a hegyet, aztán pedig… De a kardnyelők úgy szokták lenyelni a kardot, hogy vissza is tudják húzni. Apró fémdarabot nem nyelnek, hisz azt nem látják a hátsó sorból. És hiába van már olyan technika, hogy a kardnyelő gyomrába belőnek egy nanodrónt, ami óriáskivetítőn mutatja, ahogy a művész gyomorsavja föloldja a nanoszálas mikrofémet, a cirkusz dafke hagyománytisztelő műfaj. S olyan kardnyelésről még nem hallottam, hogy máshol megy ki a vas, mint ahol bement. Az nem kardnyelés, az valami egészen más, olyat jól nevelt ember nem csinál...

És erről a japánok jutottak eszembe, akiknek van valami úri szokásuk a tofuval, vagy fuguval, vagy miféle tengeri herkentyűvel. Mégis fugu lesz az, mert tofut már ettem itthon, és mások is ettek, és nem volt benne semmi különös. Szóval ez egy hal, amiből vagy ki tudja operálni a mérges szervet a szakács, vagy nem. Elmennek a bátorságpróbát tévő szamurájok, a hatalomvágytól kiégett sógunok, a romantikus halálvágytól fűtött költők, meg a végső bölcsességtől közönyössé vált szerzetesek az étterembe, és rendelnek egy ilyen kopoltyús jószágot. Azért gondolom, hogy ők mennek, mert a paraszt, a kézműves, a háziasszony, meg a vidám udvari énekmondó nem csinál ilyen fennkölt hülyeséget. A résztvevők a rituálé jellegénél fogva előre fizetnek. Szertartásosan elköltik a fugut, és mikor jóllaktak, és még mindig élnek, akkor megveregetik egymás vállát: vagány gyerekek vagyunk, együtt néztünk farkasszemet a halállal. Ráadásul akkora figurák vagyunk, hogy nemcsak akkor nézünk farkasszemet vele, ha muszáj, hanem békés körülmények között, terített asztal mellett is. Jódolgunkban sem feledkezünk meg az élet kegyetlenségéről, a sors kiszámíthatatlanságáról, a kockázatvállalás és a büszke helytállás szükségességéről. Ilyen magasztos gondolatok forognak a fejükben, miközben megrendelik a levezető szakét és kikészítik a borravalót. Ha viszont valaki meghal, akkor a szakácsnak is szeppukut, miszerint harakirit kell elkövetnie. Vagy csak a fejét vágják le, vagy meg kell ennie a maradékot, nem emlékszem pontosan. Kérdés persze, hogy nézett ez ki a gyakorlatban. Ha az egész asztaltársaság meghalt, ki hajtotta végre az ítéletet? Vagy jöttek a szolgáik is, akik direkt csak napi menüt kértek? Vagy a felszolgálónak kellett elintéznie a szakácsot? Vagy a szakács elment a helyi elöljáróságra, azt mondta, hogy fugu, kitöltötte a formanyomtatványt, és ment a földszinti szeppuku-irodába? Nyilván nem az emeleten volt, rendes hivatalban nem hullázzák össze a lépcsőházat.

És vajon hogy jöttek rá ezek a ravasz japánok, hogy ezzel a hallal ezt lehet csinálni? Halásztak, halásztak, kifogta az egyik a halat, megsütötte, megette, meghalt. Látta a másik: hú, ez nem jó hal, de hátha csak egy picike dolog nem jó benne, a többi meg igen! És próbálta: megette az egyik felét, a másikat meghagyta. Ő is meghalt. Látta a harmadik, ennek több esze volt: szétszedte az egész halat apró darabokra, és az apró darabokat odaadta, mittudomén, egy szerencsétlen kóbor kutyának. És figyelte, álló nap figyelte, hogy melyiktől döglik meg, és melyiktől nem. És amikor végre kifigyelte, akkor magán is kipróbálta, és rájött, és túlélte, és örömében fölkiáltott: fugu! És hagyta a halászatot a fenébe, és rohant éttermet alapítani rituális öngyilkosjelölteknek.

De így is kérdés, hogy minek ez a hal? Kifogsz, megeszel, és lehet, hogy megdöglesz? De miért jó ez nekem? Kérdi a jámbor uszonyos. Ha azelőtt öllek meg, hogy megennél, az valami. Ha becsületes küzdelemben mindketten meghalunk, az is valami. De hogy megdögölve megöllek, és  nézem a halmennyországból, hogy te is megdöglöttél, abban mi a móka?

Vagy volt a teremtés kezdetén egy groteszk fantáziájú halálangyal az alsóbb szférákból, aki arra bazírozott, hogy ha ő kibulizza a felsőbb szféráknál, hogy teremthessen egy ilyen halat, akkor évmilliókkal később majd egy magasabb rangú kollégája megteremti a japán néplélek groteszk elhajlásait, amitől kialakul ott egy szűk társadalmi réteg, aminek pont kapóra jön ez a hal?

Mire ezek a kérdések válasz nélkül maradtak, elkészült a finom ebéd. Hívogatón gőzölgött, illatozott, én pedig olyan éhes voltam, mint már régen. Nekiláttam hát. Helyzeti előnyömre gondoltam a rituális japánokkal szemben: pontosan tudom, mekkora az ellenfél, hogy néz ki, és mit kell tennem, hogy elkerüljem. Ráadásul meghalni se akartam.

Olyan lassú, alázatos türelemmel még nem ettem. Azt nem mondom, hogy olyan szépen se, hisz minden falatot aprólékosan megvizsgáltam, mielőtt a számba tettem: a húst rostról rostra, a krumplit darabról darabra. Minden falatot szétszálaztam, széttunkoltam, nem elégedtem meg a kézi munkával, a számban is addig forgattam, amíg biztos nem voltam benne, hogy nincs közte a késhegy. Életem legmagasztosabb, legmeghatóbb táplálkozása volt ez. Még valami dicső hangvételű komolyzenét is beraktam közben, hogy a pillanat erősen elnyújtott ünnepélyessége ne váljon túl unalmassá, hisz ilyenkor unatkozni és unalmamban kapkodni végzetes lett volna.

Mondanom se kell, hogy asztali áldásom is hitelesebb volt a rutinosnál, és igazából nem is ért véget az evés kezdetekor, sőt…

Egészen addig tartott, míg óvatos nyelvemmel ki nem tapogattam a fogam mögé rejtőző, hideg fémet. Olyan tisztelettel emeltem ki ujjaimmal nyelvem hegyéről, ahogy a japán mesterszakács metszhette ki a halból a halálos belsőséget.

Aztán félretettem a késhegyet, fenékig mertem a lábost, tisztára nyaltam a tányért, és hálát adtam az Úrnak, amiért úgy élhetek, hogy nem döglök bele. Illetve hogy elég erőt és alázatot ad nekem ahhoz, hogy azokat a problémákat is megoldjam, amik nélkülem nem léteznének.

A hegyet a szegényes karácsonyfa alá raktam, mondván: ez is megölhetett volna. Mert karácsony táján volt ez, óév és újév között, születés és halál fordulóján, az újjászületés ígéretében.

A pórul járt késnek meg mondtam: ne idegeskedjen, őt se fogom kidobni, ha már egyszer ott van a fa alatt a hegye.

Legfrissebb hírek
2024. április 21., 09:11
2024. április 20., 10:01
2024. április 20., 09:53
Legnézettebb
2024. április 20., 09:53