Gyakran fut bele ámuló tekintetem olyan írásokba, blogbejegyzésekbe, bombasztikusnak szánt cikkecskékbe, melyek a nemzetközi népmesekincs egyes meséinek egyes elemeit vizsgálják kritikusan. A szövegek hangvétele, stílusa mögött érezhető szerzői attitűd: na, most aztán jól lerántjuk a leplet az évszázadok óta tartó agymosásról, kriminális, abuzáló magatartásra buzdításról és minden efféle gyalázatról! E cikkek megmagyarázzák nekünk, hogy A kis hableányban minden második szereplő fasiszta briganti, Hófehérke szexrabszolga, a tetszhalott Csipkerózsikát fölébresztő királyfi pedig eredetileg egy nekropedofil szörnyeteg.
A polemizálás vágya messze távol tőlem. Nem kezdeményezek ezúton vitát, csupán óvatosan jelzem, hogy a mindenkori meseirodalomnak létezik egy másmilyen, univerzális, vagyis nem múlandó aktualitásoktól terhelt megközelítése is. A mesék érvényes megközelítését hazánkban jelenleg – legismertebben – Boldizsár Ildikó képviseli. Az ő rálátása a mesékre kellőképpen egyetemes, átfogó, ráadásul a tudományosság szabályainak megtartása mellett abszolút közérthető módon fogalmaz.
Ám nem fogok most sem idézgetni, sem mesetörténeti narratívákba belekontárkodni, csupán egy váratlan eszmélésem osztanám meg olvasómmal, ami a fentiek kapcsán eszembe jutott.
Amikor a királyfi a halott, tetszhalott, vagy százéves álomba merült (lehet válogatni az árnyalatok közt kedvünkre) királylányt megcsókolja, avagy egyenesen megtermékenyíti, az nem holmi XXI. századi, korlátolt aggyal végiggondolt, ravasz perverzió, nekrofil abúzus, rafinált groteszk. Hanem, bármilyen furcsán is hangzik posztmodern tudatunknak, egy megváltástörténet. Ugyanarról mesél, mint Kierkegaard-tól a Félelem és reszketés, csak valamivel egyszerűbben. Sören mester munkája páratlan, egyszerre állítja Ábrahám és Izsák történetét, ezt az archetipikus áldozat- és megváltástörténetet az egyetemes kultúrtörténet különböző összefüggéseibe, és vall közben végtelenül személyesen a szerző útkereséséről. Nehéz olvasmány korunk gyermekének. Meg minden kor minden gyermekének, aki kevésbé bonyolult módon jut érvényes istenképhez, mert kevésbé bonyolult karakter, mint Sören Kierkegaard (lásd például nagymamám, aki sose olvasott ilyen komplikált könyveket, de istenképe – legalábbis cselekedetei fényében – épp annyira stabil volt, mint bármelyik, hivatásos „istenképkutatónak”, aki hosszú évekig stabilizálja azt, amin szintén hosszú évekig gondolkodott).
Még egyetlen apró kitérőt teszek, mielőtt a lényegre térek, hogy az esetlegesen elhallgatott titkoktól ki ne csírázzanak bennünk a kétely hitromboló magvai. A bevezetőmben említett, szenzációhajhász cikkek sok esetben idézik a ma gyermekmesének számító Grimm-mesék korábbi változatait, amelyeket ma már senki nem olvasna gyerekeknek, hisz valóban borzalmas(nak tűnő) dolgok történnek bennük.
Ugyanilyen borzalmakkal van tele az emberiség összes mítosza az egyiptomi istenek cselekedeteitől a görögökéin át a skandináv pantheonig, s persze az Ószövetség is komoly kihívást jelent napjaink hittantanárainak. Múltkor is láttam egy ilyen tanárt, órára igyekezett, volt nála egy nagy zsák, abba tuszkolta bele menet közben a milliónyi hullát, ami kipotyogott a Bibliájából, hogy ne lássák a szegény gyerekek a hullahegyet. Még a végén el talál menni a kedvük az Úristentől.
A mesékben szereplő alakok és maguk a mesék: archetipikusak és allegorikusak. A bennük lévő borzalmak nem öncélúak, mint a mai horrorfilmek és játékok (miközben persze minden ismert kor embere vágyott olykor a borzongásra, és mesélt a tűz mellett kísértethistóriákat, de erről majd máskor). Azok a mesék, amelyekről itt szó van, útmutatással szolgálhatnak, és fölkészíthetnek bennünket a valódi életben ránk váró megpróbáltatásokra. Születésünk és halálunk is véres és borzalmas. Ma az emberiség egy jelentős része nem kíván jelen lenni sem a gyereke születésénél, sem a szülei halálánál, de még a sajátját is kihagyná, és helyette inkább horrorfilmet nézne, mert annak nincsen szaga. És erre a tényre senkinek nincs oka büszkének lenni, változtatni rajta ellenben nemcsak érdemes, hanem kell is, mert minél messzebb van a temető a lakóteleptől, a lakótelep az erdőtől és az erdő a templomtól, annál kevésbé vagyunk valódi emberek.
Mi történik tehát, mikor a királyfi megcsókolja a halott királylányt? Hercegünk előtte a történet szerint kutatómunkát végez, megtudja, merre van az áthatolhatatlan, számtalan hőst elemésztő tüskebozóttal körülvett, elátkozott kastély. Elszántan odamegy, karddal neki a bozótnak, mire az magától szétnyílik előtte. Hercegünk nem akad fönn a bozótban szarvaival, mint a kos, akit Ábrahám történetében végül föl kellett áldozni. A herceg, abból az alaposságból ítélve, ahogy az egész mentőakcióra készült, feltehetően utolsó csepp véréig harcolna bozóttal vagy bármilyen szörnyeteggel, hogy fölébressze százesztendős álmából a királylányt, akit csak legendákból ismer. A végsőkig elszánta magát, hogy teljesíti küldetését, amivel kizárólag ő bízta meg saját magát. És mit ád Isten, pont akkor telik le a százéves átok, amikor ő odamegy bozótharcolni. Ez a történet őt várta. Ez a hely, ez az idő, ez a cselekmény ezt a szereplőt hívta. Talán mindannyian éreztük már: mintha nem is volnánk odaillő szereplők a saját történetünkben. Szoktuk is mondani: helyemen vagyok. Vagy: nem vagyok a helyemen. Hát ez a királyfi a helyén van. És odamegy, és megcsókolja a királylányt, aki száz éve fekszik ott. Azt nem mondja a mese, hogy úgy szaglott, mint Lázár a föltámasztása előtt, nem, a mese nyilvánvalóvá teszi, hogy még a szigorúan biológiai értelemben vett halálról sincs szó, „csak” a százéves álom fekete mágiájáról. Még azt is megemlíti a mese, hogy a királylány szép volt. De aki száz éve fekszik mozdulatlanul, mégis inkább hajaz holtra, mint élőre, ha szép, ha rút. Azt por lepi be és por kavarog körötte. Szép, hogyne, de bízhatunk szépségében? Bízhatunk a viszonzott csókban? Mi van, ha nem történik semmi, és csakugyan egy halottat csókolunk? Aztán halljuk, hogy kint röhög rajtunk a magától szétnyílt bozót: bocs, haver, csak vicceltem, jól átvertelek, mi?
Vagy mi van, ha a legendák elhallgatták az átok egy titkos záradékát, és csókunktól a királylány borzalmas szörnnyé változik, és leharapja a nyelvünket (egyéb leharaphatókról nem is beszélve)?
De a királyfi tudatában vagy nem merülnek föl ezek a tragikus finálélehetőségek, vagy rájuk se ránt. Odamegy, megcsókolja a királylányt, aki fölébred, és vele fölébred az egész elátkozott királyság, a szerelmesek egymáséi lesznek, minden jó, ha a vége jó.
A föltámadás azért történt meg, mert a királyfi hitt a föltámadásban. Lehetett volna jó időben jó helyen, lehetett volna szerencséje, varázskardja, repülő szőnyege, atombombája, bármije – ha nem hisz abban, hogy a tetszhalott, elátkozott álmodó fölébred a csóktól, akkor az egész hacacárét nem csinálja végig. Mert akkor minek? A hecc kedvéért? Elátkozott helyeken nem turistáskodik az ember. Ha már odamegy, azért megy, hogy föloldja az átkot. És áldást hozzon helyébe. Ez a királyfi hitt a föltámadásban. És ez a királylány föltámadt. És föltámadt vele az egész királyság, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Erről szól ez a mese.
