Juhász Kristóf: A tökéletes képek bukása, avagy hogyan lett megint a semmiből valami

2021. március 14., 04:19
Sipos Sándor: Cím nélkül (rajz, kollázs papíron, 50 × 70 cm, 1997)

A minap belekukkantottam egy szokásos, véleménynek álcázott, fogyasztást serkentő hirdetésbe (vagyis megint a földi pokolban szabadidőztem, a macska csípje meg): gyönyörű, professzionális fényképet láttam. Teljesen mindegy, mit ábrázolt a kép, most csak az a lényeg, hogy tényleg gyönyörű volt és tényleg professzionális. Az analóg korszak alkonyán magam is kacérkodtam a fotózással, laborálni is megtanultam, sőt valójában a laborálás jobban érdekelt, mint a fényképezés. Fürdőszobából berhelt sötétkamra, piros és zöld fények, a hívó és a fixírsó bőrborzoló szaga, az állítgatás az ősöreg nagyítógépen, az ezer éve lejárt szavatosságú (emellett kiállítható minőségű képet adó!) Forte papírok lögybölgetése… Alkímia volt ez, buja merítkezés fény, árnyék és kontraszt titkaiban. Akkoriban volt kedvenc nótám a Depeche Mode-tól a Photographic pictures. Szóval lelkes műkedvelőként lett némi fogalmam a fotográfiáról, amit azóta ugyan csak szemlélődésre használok, de talán majd még egyszer…

Ahhoz a bizonyos képhez pedig, amiről szó van, a következő korszerű gondolatmenetet mellékelte a fogyasztást serkenteni szándékozó bérdroid: ilyen szépet nemrég még csak profi fotóállvánnyal, a megfelelő objektívval bíró tükörreflexes géppel és kellően hosszú expozíciós idővel lehetett csinálni, és lám, ez a kép most csak egy kattintás az ilyen-olyan, simogatós okosketyerével (pardon, a nevét sem akarom leírni ezeknek a vackoknak). Lám-lám: amihez eddig tudás és tehetség kellett, az már csak egy kis kitt-katt, pikk-pakk és fripli-frapli. Már legalábbis annak, aki megvásárolja azt a bizonyos ketyerét. És ha elég sokan megvásárolják, akkor ebből lesz a semmi. Úgy is mondhatjuk, hogy így lesz semmi a valamiből.

Mert már csak úgy van, mióta világ a világ, hogy amit bárki meg tud csinálni, az nem ér semmit. Amihez nem kell különleges ész, tehetség, szorgalom, elhivatottság, az semmi. Ami figyelmünkre, csodálatunkra méltó, az épp az, amit mi nem tudunk. Ha a különlegességet sorozatgyártani lehet, az nem különleges többé, hanem átlagos, azaz közömbös. Ki figyel ma már föl egy villódzó fényreklámra? Kit érdekel ma egy autó, ami tud 220-al menni? Onnantól fogva, hogy valami tömeggyártott, tömeges, az már nem valami. Az már csak semmi, egy jó, nagy, büdös semmi.

Pár év múlva egy ma még jórészt ismeretlen, nagy töprengő, gondolkodó és bölcs, bizonyos Füvellői Bátor Boldizsár a következő történetet meséli majd erről az érdekes jelenségről:

 

Történt egyszer, hogy mindenki képes volt már tökéletes képeket készíteni a tömegméretekben gyártott, digitális szórakoztatóelektronikai cikkével, okostelefonjával, okosórájával, okosszemüvegével. Az ételfotót okostányérral, az italfotót okospohárral, a természetfotót okosfával készítették, a portrét és aktot meg okostükörrel. Ha valaki a saját belsőségeit akarta fotózni, hipp-hopp, lenyelt egy C-vitaminos okos nanokamerát. Ezt mondjuk kicsit kínos volt megkeresni, mikor kijött, de aztán készültek ebből is olcsó, egyszer használatos változatok, és azok is éppolyan gazdag felbontású bélfotókat készítettek, mint a korábbi modellek. Így aztán senkinek a szép, nagyszerű, gyönyörű, hatásos vagy épp elborzasztó képei nem érdekeltek már senkit, mert mindenki tudott csinálni ugyanolyat, sőt még olyanabbat, de az is ugyanolyan volt vagy legalábbis egy csomó ugyanolyan akadt belőle. Nyomkodták egy darabig az emberek az okosizéket, nyomkodták, exponáltak, élvezkedtek a sok képen, hogy milyen ügyesek. De mikor már mindenki lefotózta magát születése előtt, meg halála után is, meg vulkán torkában, meg tizenhárom aggyal, meg fejjel lefelé a Szíriuszon, meg százvalahány micsodával, és mégis mindenki ugyanazt csinálta, valahogy megunták ezt is. Nem volt mit csodálni, nem volt miben gyönyörködni, bármit látott az ember, csak legyintett: hát ilyet én is tudok. Jaj, de unatkoztak a sok tökéletes kép között a szerencsétlen emberek!

Egész addig, míg föl nem fedezték újra a tökéletlenséget. Egyesek a homokba karcoltak jeleket. Mások elszenesedett faágakkal firkáltak a kőre. És faragtak, véstek mindenbe, rajzoltak és festettek mindenre, amit értek. És megint elkezdtek különbözni egymástól, mert kinek ügyesebb volt a keze, kinek sutább. No, ez már érdekes volt! Mert sokszor ki kellett találni, ugye, hogy egyáltalán mit is akar ábrázolni a másik. Újra megszületettek olyan, örökre kihaltnak hitt dolgok, mint technika és anyagismeret. És megint kíváncsian nézegették az emberek, amit a másik csinált. És megint lehetett tanulni, sőt, lopni is a másiktól, de nem számított, mert úgyse lett ugyanolyan.

Hát így bukott el a tömeges tökéletesség, és lett újra a semmiből valami.