A minap belekukkantottam egy szokásos, véleménynek álcázott, fogyasztást serkentő hirdetésbe (vagyis megint a földi pokolban szabadidőztem, a macska csípje meg): gyönyörű, professzionális fényképet láttam. Teljesen mindegy, mit ábrázolt a kép, most csak az a lényeg, hogy tényleg gyönyörű volt és tényleg professzionális. Az analóg korszak alkonyán magam is kacérkodtam a fotózással, laborálni is megtanultam, sőt valójában a laborálás jobban érdekelt, mint a fényképezés. Fürdőszobából berhelt sötétkamra, piros és zöld fények, a hívó és a fixírsó bőrborzoló szaga, az állítgatás az ősöreg nagyítógépen, az ezer éve lejárt szavatosságú (emellett kiállítható minőségű képet adó!) Forte papírok lögybölgetése… Alkímia volt ez, buja merítkezés fény, árnyék és kontraszt titkaiban. Akkoriban volt kedvenc nótám a Depeche Mode-tól a Photographic pictures. Szóval lelkes műkedvelőként lett némi fogalmam a fotográfiáról, amit azóta ugyan csak szemlélődésre használok, de talán majd még egyszer…
Ahhoz a bizonyos képhez pedig, amiről szó van, a következő korszerű gondolatmenetet mellékelte a fogyasztást serkenteni szándékozó bérdroid: ilyen szépet nemrég még csak profi fotóállvánnyal, a megfelelő objektívval bíró tükörreflexes géppel és kellően hosszú expozíciós idővel lehetett csinálni, és lám, ez a kép most csak egy kattintás az ilyen-olyan, simogatós okosketyerével (pardon, a nevét sem akarom leírni ezeknek a vackoknak). Lám-lám: amihez eddig tudás és tehetség kellett, az már csak egy kis kitt-katt, pikk-pakk és fripli-frapli. Már legalábbis annak, aki megvásárolja azt a bizonyos ketyerét. És ha elég sokan megvásárolják, akkor ebből lesz a semmi. Úgy is mondhatjuk, hogy így lesz semmi a valamiből.
Mert már csak úgy van, mióta világ a világ, hogy amit bárki meg tud csinálni, az nem ér semmit. Amihez nem kell különleges ész, tehetség, szorgalom, elhivatottság, az semmi. Ami figyelmünkre, csodálatunkra méltó, az épp az, amit mi nem tudunk. Ha a különlegességet sorozatgyártani lehet, az nem különleges többé, hanem átlagos, azaz közömbös. Ki figyel ma már föl egy villódzó fényreklámra? Kit érdekel ma egy autó, ami tud 220-al menni? Onnantól fogva, hogy valami tömeggyártott, tömeges, az már nem valami. Az már csak semmi, egy jó, nagy, büdös semmi.
Pár év múlva egy ma még jórészt ismeretlen, nagy töprengő, gondolkodó és bölcs, bizonyos Füvellői Bátor Boldizsár a következő történetet meséli majd erről az érdekes jelenségről:
Történt egyszer, hogy mindenki képes volt már tökéletes képeket készíteni a tömegméretekben gyártott, digitális szórakoztatóelektronikai cikkével, okostelefonjával, okosórájával, okosszemüvegével. Az ételfotót okostányérral, az italfotót okospohárral, a természetfotót okosfával készítették, a portrét és aktot meg okostükörrel. Ha valaki a saját belsőségeit akarta fotózni, hipp-hopp, lenyelt egy C-vitaminos okos nanokamerát. Ezt mondjuk kicsit kínos volt megkeresni, mikor kijött, de aztán készültek ebből is olcsó, egyszer használatos változatok, és azok is éppolyan gazdag felbontású bélfotókat készítettek, mint a korábbi modellek. Így aztán senkinek a szép, nagyszerű, gyönyörű, hatásos vagy épp elborzasztó képei nem érdekeltek már senkit, mert mindenki tudott csinálni ugyanolyat, sőt még olyanabbat, de az is ugyanolyan volt vagy legalábbis egy csomó ugyanolyan akadt belőle. Nyomkodták egy darabig az emberek az okosizéket, nyomkodták, exponáltak, élvezkedtek a sok képen, hogy milyen ügyesek. De mikor már mindenki lefotózta magát születése előtt, meg halála után is, meg vulkán torkában, meg tizenhárom aggyal, meg fejjel lefelé a Szíriuszon, meg százvalahány micsodával, és mégis mindenki ugyanazt csinálta, valahogy megunták ezt is. Nem volt mit csodálni, nem volt miben gyönyörködni, bármit látott az ember, csak legyintett: hát ilyet én is tudok. Jaj, de unatkoztak a sok tökéletes kép között a szerencsétlen emberek!
Egész addig, míg föl nem fedezték újra a tökéletlenséget. Egyesek a homokba karcoltak jeleket. Mások elszenesedett faágakkal firkáltak a kőre. És faragtak, véstek mindenbe, rajzoltak és festettek mindenre, amit értek. És megint elkezdtek különbözni egymástól, mert kinek ügyesebb volt a keze, kinek sutább. No, ez már érdekes volt! Mert sokszor ki kellett találni, ugye, hogy egyáltalán mit is akar ábrázolni a másik. Újra megszületettek olyan, örökre kihaltnak hitt dolgok, mint technika és anyagismeret. És megint kíváncsian nézegették az emberek, amit a másik csinált. És megint lehetett tanulni, sőt, lopni is a másiktól, de nem számított, mert úgyse lett ugyanolyan.
Hát így bukott el a tömeges tökéletesség, és lett újra a semmiből valami.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.