Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette:
– Az atmoszférikus post-black metal lényege, hogy rendesen kijöjjön a basszus meg a kétlábgép a torzított gitár masszája alatt, ezzel a béna hangfallal meg tiszta kása az egész, az ének például ugyanazon a regiszteren szól, mint a cintányér.
– Ha fikázod a béna hangfalamat, ezt fogjuk hallgatni – felelte Flóra, és irgalmatlanul rávágott a krumplinyomóval a piros fazékra, amitől az arrébb lökte a serpenyő fedelét, az meg lecsúszott a széléről, mert nem volt teljesen passzentos, és megbillentette a mozsarat, amitől az fölborult, és rágurult Júlia bal lábára. Azaz csak rágurult volna, de Júlia résen volt, és csinált egy dinamikus ászanapasszt, a mozsár meg beröpült a tátott szájú mosogatógépbe, amiben volt egy fehér fazék, és ezek megkondultak, elgurultak, és gurulva kongtak tovább.
– Ez tényleg jól szólt! – mosolyogtak össze megbékélve az asszonyok. Így már lehetett a férjekről beszélgetni.
– Télen mindig összecsúszik az intimitásra meg az ünnepi készülődésre szánt idő, a múltkor se tudtam például rendesen végignézni Sanyival a Láncfűrészes zombikat. Elkezdte kritizálni, hogy szakszerűtlenül használják a gépeket, telemegy a levegőszűrő húscafatokkal, a csonton kimegy az éle, karbantartás semmi, és úgy füstöl, hogy biztos a keverékarány se jó. Aztán jött az a jelenet, amikor az asztali gérvágókkal dobálják a jófiút az operában, és végképp kiakadt, hogy bezzeg neki nem telik ilyenre, és duzzogva lecsattogott a pincébe manuálisan gért vágni, jól bele is vágott a hüvelykujjába, és akkor sajnálnom kellett, és tiszta gér volt az egész ház – panaszkodott Júlia.
– Szerintem nálatok is az a baj, hogy általában nem ugyanakkor akartok nemi életet élni – felelt lelkesen Flóra, majd ábrándosan folytatta: – Azt hiszem, nekünk hasonló a Holdban az ovulációs kulminációnk, mi egyszerre méhünk ünnepe és gyásza. Életnek és halálnak ez az ölelkezése pedig nem egy pontba sűrűsödik, hanem mindig máskor bukkan föl az időben, és ettől teljesen kiszámíthatatlan, mikor akarunk inkább filmet nézni meg olvasni az emberünkkel a valódi földi és égi gyönyörök buja és fennkölt megélése helyett. Bizony, magam is gyakran így teszek. Szegény Lajos.
– Igen, ami bennünk lejátszódik, az egy in utero metafizikai horror, igazából ezt is nézegethetnénk a Sanyival, csak az az érzésem, hogy fárasztó lenne ezt még kifelé projektálni – vélte Júlia.
– Igen, amilyen látványos ez a csinnadratta, éppúgy ki is idegel. Elég most ezt bensőleg átélni. Annyit csak képesek vagyunk érzékeltetni nemes szenvedésünkből, hogy ezek a drága férfiak megértsék, nem? – kérdezte sírással küszködve Flóra.
– De igen, de igen – erősítette meg Júlia, és barátnője nyakába borult, hogy a másik iránti féltés diadalának könnyeivel együtt fűszerezzék a krumplilevest. Ezek után már lehetett vicceket mesélni.
– És azt ismered, hogy össze akar házasodni a többgyerekes, elvált róka, meg a másfél gyerekes, pszichopata sündisznó? Akkora erotikája van a sündisznónak, hogy simán behúzza a rókát a látszólag megoldó, de valójában áldozatpapucs szerepbe. Szívatja vagy két évig, aztán mikor rájön, hogy a róka vörös, lompos farkába mindig beleakad az egész hátulja, mikor ki akar menni az odúból, aszondja neki: – Menj innen most már, mert ez nekem kényelmetlen. Így felel erre a róka: – Persze, bébi, már léptem is. Csak majd figyelj, hogy mikor nem akadsz bele a farkam szőrébe az odú kijáratánál, és véletlenül túl nagy lendületet veszel kifelé menet, nehogy pofára essél.
– Ez volt a vicc? – kérdezte Flóra.
– Ez – felelte Júlia elszontyolodva, hisz lelke mélyén ő is tudta, hogy ez egyáltalán nem vicces. De azért nevettek. És nemsokára hazaértek a férfiak is.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.
Közben leépülünk. Bundás kutyakölyköt álmodtunk a kertbe, színes tulipánokat a ház elé és tejeskávé illatú, meztelen reggelt a teraszon. De nincs ráérős reggel, meztelenkedés pláne. Be se süt a nap a teraszra az öreg fenyő miatt. Talán csak ez a baj. Ha végre kivágnánk, lehet, hogy a napsugarakkal együtt visszacsalogatnánk az intimitást is. Kár, hogy a favágó részeges. Még rádöntené a fát a most beüzemelt elektromos kapura.
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó.
A következő napokban újra és újra elképzeltem Mayát. És arra gondoltam, mennyire szerethette apát, ha ilyen körülmények között is megszülte a gyermekét. Anyára pedig haragudtam. Ha leköltözött volna apával, akkor nem történik meg mindez. Azon gondolkoztam, ismerek-e valakit arról a településről. És beugrott, hogy igen, egy volt tanítványom ott él. Írtam neki egy közösségi oldalon, találkozót kértem tőle, de nem mondtam meg, miért.
Szigetek vagyunk mi egy hatalmas tengeren. Jól sarjadó füvet növesztünk magunkon, lovak, tehenek és bárányok legelésznek rajtunk. Virágainkat méhek zsongják körbe, erdőink állatok otthona. Partjainkra halványszín homokot pergettünk az évek során, szabad perceinkben. Ha valaki csak úgy, találomra a térképre bökne, nagyon kicsi lenne annak az esélye, hogy ujjal épp miránk mutasson, bár a tudós földrajzi társaságok számon tartanak minket.