Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette:
– Az atmoszférikus post-black metal lényege, hogy rendesen kijöjjön a basszus meg a kétlábgép a torzított gitár masszája alatt, ezzel a béna hangfallal meg tiszta kása az egész, az ének például ugyanazon a regiszteren szól, mint a cintányér.
– Ha fikázod a béna hangfalamat, ezt fogjuk hallgatni – felelte Flóra, és irgalmatlanul rávágott a krumplinyomóval a piros fazékra, amitől az arrébb lökte a serpenyő fedelét, az meg lecsúszott a széléről, mert nem volt teljesen passzentos, és megbillentette a mozsarat, amitől az fölborult, és rágurult Júlia bal lábára. Azaz csak rágurult volna, de Júlia résen volt, és csinált egy dinamikus ászanapasszt, a mozsár meg beröpült a tátott szájú mosogatógépbe, amiben volt egy fehér fazék, és ezek megkondultak, elgurultak, és gurulva kongtak tovább.
– Ez tényleg jól szólt! – mosolyogtak össze megbékélve az asszonyok. Így már lehetett a férjekről beszélgetni.
– Télen mindig összecsúszik az intimitásra meg az ünnepi készülődésre szánt idő, a múltkor se tudtam például rendesen végignézni Sanyival a Láncfűrészes zombikat. Elkezdte kritizálni, hogy szakszerűtlenül használják a gépeket, telemegy a levegőszűrő húscafatokkal, a csonton kimegy az éle, karbantartás semmi, és úgy füstöl, hogy biztos a keverékarány se jó. Aztán jött az a jelenet, amikor az asztali gérvágókkal dobálják a jófiút az operában, és végképp kiakadt, hogy bezzeg neki nem telik ilyenre, és duzzogva lecsattogott a pincébe manuálisan gért vágni, jól bele is vágott a hüvelykujjába, és akkor sajnálnom kellett, és tiszta gér volt az egész ház – panaszkodott Júlia.
– Szerintem nálatok is az a baj, hogy általában nem ugyanakkor akartok nemi életet élni – felelt lelkesen Flóra, majd ábrándosan folytatta: – Azt hiszem, nekünk hasonló a Holdban az ovulációs kulminációnk, mi egyszerre méhünk ünnepe és gyásza. Életnek és halálnak ez az ölelkezése pedig nem egy pontba sűrűsödik, hanem mindig máskor bukkan föl az időben, és ettől teljesen kiszámíthatatlan, mikor akarunk inkább filmet nézni meg olvasni az emberünkkel a valódi földi és égi gyönyörök buja és fennkölt megélése helyett. Bizony, magam is gyakran így teszek. Szegény Lajos.
– Igen, ami bennünk lejátszódik, az egy in utero metafizikai horror, igazából ezt is nézegethetnénk a Sanyival, csak az az érzésem, hogy fárasztó lenne ezt még kifelé projektálni – vélte Júlia.
– Igen, amilyen látványos ez a csinnadratta, éppúgy ki is idegel. Elég most ezt bensőleg átélni. Annyit csak képesek vagyunk érzékeltetni nemes szenvedésünkből, hogy ezek a drága férfiak megértsék, nem? – kérdezte sírással küszködve Flóra.
– De igen, de igen – erősítette meg Júlia, és barátnője nyakába borult, hogy a másik iránti féltés diadalának könnyeivel együtt fűszerezzék a krumplilevest. Ezek után már lehetett vicceket mesélni.
– És azt ismered, hogy össze akar házasodni a többgyerekes, elvált róka, meg a másfél gyerekes, pszichopata sündisznó? Akkora erotikája van a sündisznónak, hogy simán behúzza a rókát a látszólag megoldó, de valójában áldozatpapucs szerepbe. Szívatja vagy két évig, aztán mikor rájön, hogy a róka vörös, lompos farkába mindig beleakad az egész hátulja, mikor ki akar menni az odúból, aszondja neki: – Menj innen most már, mert ez nekem kényelmetlen. Így felel erre a róka: – Persze, bébi, már léptem is. Csak majd figyelj, hogy mikor nem akadsz bele a farkam szőrébe az odú kijáratánál, és véletlenül túl nagy lendületet veszel kifelé menet, nehogy pofára essél.
– Ez volt a vicc? – kérdezte Flóra.
– Ez – felelte Júlia elszontyolodva, hisz lelke mélyén ő is tudta, hogy ez egyáltalán nem vicces. De azért nevettek. És nemsokára hazaértek a férfiak is.
Gyuri szomszédnál vettem észre a különleges sakkfigurákat. Látszólag abszurd és életszerűtlen (bár lehetne akár valami magasztos mellékzöngéje is, de most nincsen): fehérek a fehérek ellen. Jobban belegondolva: a legreálisabb sakktábla, amit életemben láttam. Különösen, ami a királynőket illeti.
Akhilleusz csak mendegél a teknősbéka után, de tudjuk, soha nem éri utol, igazából nem is akarja, nem dicsőség behozni egy teknős előnyét, ő anélkül is Akhilleusz, de a névtelen teknős csak úgy tud bekerülni a történetbe, hogy mindig elöl baktat, ha beleszakad is.
Azt gondolom, hogy mindenkinek van egy saját, történetein keresztül kikerekedő világa, amelyben a múlt felértékelődik, mert személyes, és a családi erőterek rajzolják ki finom részleteit. Olyanokat, amelyek egy vékony vonalú Cigonya-tusrajzon láthatók akár. Dobó Tihamér mesterien tudta a mikrovilág részleteit papírra karcolni. Legyen az a népkerti vigadó vagy éppen egy kérész…
Csak bóklásznak keresztbe a földön, egy közönyös pap, a dél-amerikai vándorkertész és egy megesett leány, csöndesen, az örök ragyogás ege alatt, pórázon cipelve a kísérleti lényt (buta ausztrál tenyészet?) a kupolás épület felé. Noha beszélni úgysem tanulhat meg, habár felágaskodva nyúlszerű módon átöleli bárkinek a térdét, és együtt vonul vele órákon át, gondolják, beilleszkedésre mégsem képtelen, a szakértők majd kiderítik, miféle génmanipuláció vagy idegen bolygó műve.
– Kati nénje – hallottam Tündi hangját a konyhánkból. – Képzelje, mi történt. Az a pincér udvarlóm egy óriás moncsicsit hozott ma nekem a randira.
– És, Tündikém? – kérdezte anya. – Tetszik neked az a fiú? Derék srác lehet, ha pincérkedik.
Én közben elábrándoztam az óriás moncsicsiről. Az tényleg ritka kincsnek számított. Nekem négy moncsicsim volt, kicsik és közepesek, szebbek és csúnyábbak, fröccsöntöttek és dolláros boltból valók. De óriási egy sem.
Tizennégy éves voltam, nyolcadikos, százhetven centis, és bárkit meg tudtam verni. Egyszer egy gimnazistát is lenyomtam, amiért mindenki tisztelt, de a Nyújtó ikrektől tartottam. A két fiú mindenkinél erősebb volt. Nem fizikailag. Tizenhat évesen hatodik osztályba jártak, és elloptak mindent, ami egy általános iskolában fellelhető volt, az ablaküvegtől a zsámolyig mindent vittek és eladtak.
A gulykának nincs receptje. Egyike azoknak a titokzatos gömöri ételeknek, amelyeket szemre készítünk.
– Majd ráérzel! – biztatott édesanyám egykor, mert úgy, ahogy az életre is, amihez szintén nem kapunk receptet, ráérzünk egy idő után. Igaz, ahhoz, hogy ráérezzünk, hibázni kell. Sőt muszáj, különben honnan nyernénk tapasztalatot?
Nagy vágyam megépíteni egy madáretetőt, hogy télen, amikor a hidegben reszketnek, dideregnek és éhesek a madarak, kimenjek hozzájuk, egy hatalmas, vastag törzsű diófához, és egy kevés kis eledelt tehessek majd az etetőjükbe, miközben egy bögre meleg kávét tartok a másik kezemben. Milyen jó célt szolgálnék egy ilyen építménnyel. Remélem, oly kedvesek lesznek velem a madárkák, hogy nyaranta a legszebb hangon fognak csiripelni nekem a diófáról.
Az irodai szkennerünk elképesztően lassú. Ha magára hagyhatnád mindazzal, amit be akarsz szkennelni, és elmennél ebédszünetre, még egy kávé és egy süti is beleférne, és amikor visszaérsz, a szkenner valószínűleg még mindig nem lenne kész. Csakhogy nem hagyhatod magára: a lassúság egyik oka ugyanis az, hogy a konstrukció lényegében kőkorszaki, és neked kell folyamatosan cserélgetned a lapokat.
Ha jobban belegondolok, ez a történet is a képzelet hatalmáról szól. Elég messziről indítok, de azért némi kerülővel el fogunk jutni ide. Vagy oda. Kezdjük ott, hogy gyerekkoromban rajongtam az állatokért, és mindent megfogtam, amit csak lehetett. Jó példa erre, hogy volt egy éti csigám is, amit egy nejlonzacskóban hordoztam magammal mindenhová.