Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette:
– Az atmoszférikus post-black metal lényege, hogy rendesen kijöjjön a basszus meg a kétlábgép a torzított gitár masszája alatt, ezzel a béna hangfallal meg tiszta kása az egész, az ének például ugyanazon a regiszteren szól, mint a cintányér.
– Ha fikázod a béna hangfalamat, ezt fogjuk hallgatni – felelte Flóra, és irgalmatlanul rávágott a krumplinyomóval a piros fazékra, amitől az arrébb lökte a serpenyő fedelét, az meg lecsúszott a széléről, mert nem volt teljesen passzentos, és megbillentette a mozsarat, amitől az fölborult, és rágurult Júlia bal lábára. Azaz csak rágurult volna, de Júlia résen volt, és csinált egy dinamikus ászanapasszt, a mozsár meg beröpült a tátott szájú mosogatógépbe, amiben volt egy fehér fazék, és ezek megkondultak, elgurultak, és gurulva kongtak tovább.
– Ez tényleg jól szólt! – mosolyogtak össze megbékélve az asszonyok. Így már lehetett a férjekről beszélgetni.
– Télen mindig összecsúszik az intimitásra meg az ünnepi készülődésre szánt idő, a múltkor se tudtam például rendesen végignézni Sanyival a Láncfűrészes zombikat. Elkezdte kritizálni, hogy szakszerűtlenül használják a gépeket, telemegy a levegőszűrő húscafatokkal, a csonton kimegy az éle, karbantartás semmi, és úgy füstöl, hogy biztos a keverékarány se jó. Aztán jött az a jelenet, amikor az asztali gérvágókkal dobálják a jófiút az operában, és végképp kiakadt, hogy bezzeg neki nem telik ilyenre, és duzzogva lecsattogott a pincébe manuálisan gért vágni, jól bele is vágott a hüvelykujjába, és akkor sajnálnom kellett, és tiszta gér volt az egész ház – panaszkodott Júlia.
– Szerintem nálatok is az a baj, hogy általában nem ugyanakkor akartok nemi életet élni – felelt lelkesen Flóra, majd ábrándosan folytatta: – Azt hiszem, nekünk hasonló a Holdban az ovulációs kulminációnk, mi egyszerre méhünk ünnepe és gyásza. Életnek és halálnak ez az ölelkezése pedig nem egy pontba sűrűsödik, hanem mindig máskor bukkan föl az időben, és ettől teljesen kiszámíthatatlan, mikor akarunk inkább filmet nézni meg olvasni az emberünkkel a valódi földi és égi gyönyörök buja és fennkölt megélése helyett. Bizony, magam is gyakran így teszek. Szegény Lajos.
– Igen, ami bennünk lejátszódik, az egy in utero metafizikai horror, igazából ezt is nézegethetnénk a Sanyival, csak az az érzésem, hogy fárasztó lenne ezt még kifelé projektálni – vélte Júlia.
– Igen, amilyen látványos ez a csinnadratta, éppúgy ki is idegel. Elég most ezt bensőleg átélni. Annyit csak képesek vagyunk érzékeltetni nemes szenvedésünkből, hogy ezek a drága férfiak megértsék, nem? – kérdezte sírással küszködve Flóra.
– De igen, de igen – erősítette meg Júlia, és barátnője nyakába borult, hogy a másik iránti féltés diadalának könnyeivel együtt fűszerezzék a krumplilevest. Ezek után már lehetett vicceket mesélni.
– És azt ismered, hogy össze akar házasodni a többgyerekes, elvált róka, meg a másfél gyerekes, pszichopata sündisznó? Akkora erotikája van a sündisznónak, hogy simán behúzza a rókát a látszólag megoldó, de valójában áldozatpapucs szerepbe. Szívatja vagy két évig, aztán mikor rájön, hogy a róka vörös, lompos farkába mindig beleakad az egész hátulja, mikor ki akar menni az odúból, aszondja neki: – Menj innen most már, mert ez nekem kényelmetlen. Így felel erre a róka: – Persze, bébi, már léptem is. Csak majd figyelj, hogy mikor nem akadsz bele a farkam szőrébe az odú kijáratánál, és véletlenül túl nagy lendületet veszel kifelé menet, nehogy pofára essél.
– Ez volt a vicc? – kérdezte Flóra.
– Ez – felelte Júlia elszontyolodva, hisz lelke mélyén ő is tudta, hogy ez egyáltalán nem vicces. De azért nevettek. És nemsokára hazaértek a férfiak is.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.