Gyuri szomszédnál vettem észre a különleges sakkfigurákat. Látszólag abszurd és életszerűtlen (bár lehetne akár valami magasztos mellékzöngéje is, de most nincsen): fehérek a fehérek ellen. Jobban belegondolva: a legreálisabb sakktábla, amit életemben láttam. Különösen, ami a királynőket illeti. Királynőből élőben még nem is láttam feketét, csak a történelemkönyvek és a valamivel okosabb történelmi regények lapjain. Fekete királlyal dugig vagyunk, nézd, most is jön mögötted egy az autópályán, fekete hintója ellenségei koponyájával ékesítve. A fekete királyokkal nincsen semmi baj, hisz már messziről feketéllik egyértelmű üzenetük: eltiporlak, földarabollak, a bankkártyám élével heréllek ki, ha az utamba állsz! Semmi fakszni, semmi trükk: ők a fekete királyok.
Bezzeg a királynők! A fehér királynők! Égi ragyogásban, vakító fehérben! Andalító, matt tejfehérben! Hullámtajtékos, bodros habfehérben! Libbenő-lobbanó, áttetsző fehérben!
Megszüli gyermekét, de csak azért, hogy mint csónakon az áradat elől, meneküljön rajta saját átkos életéből. Mondom: királynőm, öltözz feketébe! Nem, hisz ő ártatlan, neki fehér ruha jár, ő fehér királynő.
Gyűrűt kér, gyereket, házat, és hűséget, aztán kiderül, hogy csak hódolókat akar, és semmilyen fordulat meg nem változtatja, csak imádott önmagát akarja csodálni. Mondom: királynőm, öltözz feketébe! Nem, hisz ő áldozat, rá fehér ruhát kell adni, ő fehér királynő.
A király nyakába ül, a király vállára áll, s ott feni ki nagy herélőkését: ha elvérzett majd az ökörré tett férfi, jön a következő. Mondom: királynőm, öltözz feketébe! Nem, hisz ő tiszta lény, fehérbe öltözik, ő fehér királynő.
Megmentőért könyörög, hálakönnyeket hullatva ugrik nyakába, s győzelmi lobogóként hordozza körbe: itt a hősöm, lovagom, férjem! Aztán ha eléggé meg lett mentve, és úgy érzi, hogy a saját egója nem fér el a hőséétől, inkább elmarja a nagy hőst, és visszaoson ahhoz a nyomorulthoz, akitől megmentették, hiszen annak nem kell hálásnak lennie. Mondom: királynőm, öltözz feketébe! Nem, hisz ő csak egy kislány, fehér ruhácskában, ő fehér királynő.
Királynők, királynők, szép fehér királynők! Rangotokhoz nem méltó ostoba pórok otromba hazugsága, nem illő hozzátok talpnyaló udvaroncok körmönfont cselvetése, tolvaj bankárok számító alattomossága, aljas törvényhozók igazságot elkendőző csűrés-csavarása!
Királynők, királynők, szép fehér királynők, öltözzetek végre talpig feketébe! Szőjétek káoszfekete ruhátok örök éjjelébe sötét ékkövekként halálfélelmetek, életundorotok! Karcsú derekatokon feketéllő díszes öveteken csilingeljenek büszkén volt szeretőitek lőcsei és koponyái! Fekete címereteken és fekete zászlótokon viseljétek büszkén saját fekete szíveteket, imádatotok egyetlen tárgyát!
Királynők, öltözzetek bátran feketébe! Feketén lobogjon hajatok, feketén lángoljon szemetek, feketén folyjon a méreg ajkatokról, fekete füst szálljon öletekből, gyújtsatok messze lobogó, fekete tüzeket! Királynők, legyetek büszkén, szabadon feketék!
Hadd dönthessük el már tisztes távolságból, hogy be akarunk-e menni országotokba.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.
Közben leépülünk. Bundás kutyakölyköt álmodtunk a kertbe, színes tulipánokat a ház elé és tejeskávé illatú, meztelen reggelt a teraszon. De nincs ráérős reggel, meztelenkedés pláne. Be se süt a nap a teraszra az öreg fenyő miatt. Talán csak ez a baj. Ha végre kivágnánk, lehet, hogy a napsugarakkal együtt visszacsalogatnánk az intimitást is. Kár, hogy a favágó részeges. Még rádöntené a fát a most beüzemelt elektromos kapura.
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó.
A következő napokban újra és újra elképzeltem Mayát. És arra gondoltam, mennyire szerethette apát, ha ilyen körülmények között is megszülte a gyermekét. Anyára pedig haragudtam. Ha leköltözött volna apával, akkor nem történik meg mindez. Azon gondolkoztam, ismerek-e valakit arról a településről. És beugrott, hogy igen, egy volt tanítványom ott él. Írtam neki egy közösségi oldalon, találkozót kértem tőle, de nem mondtam meg, miért.
Szigetek vagyunk mi egy hatalmas tengeren. Jól sarjadó füvet növesztünk magunkon, lovak, tehenek és bárányok legelésznek rajtunk. Virágainkat méhek zsongják körbe, erdőink állatok otthona. Partjainkra halványszín homokot pergettünk az évek során, szabad perceinkben. Ha valaki csak úgy, találomra a térképre bökne, nagyon kicsi lenne annak az esélye, hogy ujjal épp miránk mutasson, bár a tudós földrajzi társaságok számon tartanak minket.