2021. november 14., 09:29
Álmomban visszaadnám a nyolcezer éve kölcsönkapott könyvet, de azt mondja, megtarthatom. Óriási termekben járok, fölravatalozott, olcsó testek között. Egykori gazdáik hajdanvolt vágyai gyertyákba öntve meredeznek és égnek el: mily didaktikus tanulság! Én még életemben megteszem – fogadkozom, és ezt a következő álmomban is meg fogom fogadni. Persze jobb volna fölébredni, és ébren vágyni rá, hogy inkább adjak, mint égessek. Az adakozáshoz jó rejtőszín kell: dióbarna, mint a régi, becsületes koporsóké. Aki túl hamar lesz áttetsző, azon keresztülmennek. Azon át- meg átjárnak, ahelyett, hogy kérdezgetnék: miképpen legyek magam is ilyen? Gépi implantátumokkal berhelt ösztönlények tusakodnak egymással, vájnak a Föld húsába, sűrítik a vizet, nehezítik a levegőt: úgy könnyebb ráülni. Közben kellemetlen rigmusokat harsognak:
– Bérelhető hipertér, minden atom hitelt ér!
Ilyeneken már a lemúriai és atlantiszi gyermekneveldékben is csak azok nevettek, akik nagyon fáradtak voltak. Az efféle, történelem előtti pedagógiai központok mai szemmel kissé radikális beavatási gyakorlataitól hamar és joggal el lehetett fáradni, mielőtt a kezdő elsajátította a közvetlen energiafölvételt a fényből vagy a vízből. De annyi hülyeséget így sem beszéltek, mint manapság egy átlagos óvodában, amiről nem lehet eldönteni, hogy a gyermek, a szülő vagy az óvodapedagógus jár oda nevelődni.
Amit most, a Káli Yugában pedagógia címszó alatt összeerőlködnek, az az Aranykorban többnyire méhen belül vagy már a születés előtt lezajlott, csak jóval hatékonyabban. Úgy könnyű, persze, hogy még a Föld kérge sem szilárd, nemhogy a testünk. De ki az a sokszorszületett, aki ma emlékszik erre? Legtöbben csak arra emlékszünk, ami legutóbb történt a Kronoszban: a különböző minőségű és hatékonyságú, központosított falanszterek gyermektömeg-idomító beton nevelőtáboraira. A szocialista és posztszocialista bölcsődék és óvodák húgyszagú csempékkel és sercegő neonokkal bélelt, hullafényű vizesblokkjaira. A vágóhídi maradékból és nehézipari hulladékból főzött mérgekre a menzán, amiktől megtanultunk optimális időzítéssel, tapintatosan és némán okádni. Biorobot-nemzedékeink impozáns sokasága nőtt föl anélkül, hogy ízlelt volna életből lett ételt. Gyengék vagyunk, igen. Nem éheztünk és nem fáztunk, mint az előttünk járók. Nem ettünk patkány- és lótetemet. Legalábbis nem úgy, hogy láttuk volna, mi is az. Mi már úgy ettük, ahogy a konyhás néni tálalta: fölismerhetetlenül. Köszönjük szépen, viszont kívánjuk. – Nincs viszont! – javították ilyenkor mindig a piszkosfehér gyászköpenyes betonnevelők, akik az iparilag fölfokozottabb ízvilágú zsigereket kapták, és nem szerették volna, ha megkeseredik a szájukban, mikor megérzik összehúzódó auránkat.
Többségünk lelke már az óvodában vagy az általános iskolában meghalt, és azóta születik újra és újra, ugyanabban a testben. Már amelyikünk teste még megvan. Ez az úgynevezett gyorsított karmájú benső inkarnáció, amiről a hagyomány nem beszél, hisz a hagyomány idejében ez még nem létezett. Ez csak azóta létezik, mióta a látható világban az építők és a lebontók rendszeresen összekeverik magukkal egymást.
Semmit nem tanultunk az iskolában. Nem tanultuk meg, hogyan köszöntsük a hajnalt, nem tanultuk meg, melyik növény melyik része mikor ehető, melyik fából mit lehet készíteni, hogyan kell nemes-, és nyíltszívűnek lenni, hogyan kell hajlékot teremteni. Hogyan kell gyöngédséggel erőt és hatalmat fölmutatni. Vagy hogyan kell úgy elviselni úgy a többi betonneveltet, hogy ne akarjuk őket agyonütni, és hogy ebbéli igyekezetünkben ne váljanak cseppfolyóssá a belső szerveink a visszafojtott feszültségtől.
– Nem abból lesz a jó közgazdász, aki már az óvodában kettős könyvelést tanul. Sikeres felnőtt abból válik, akit minél tovább hagynak gyermeknek lenni – mondta dr. Vekerdy Tamás.
– Miért kellene bárkinek is közgazdásznak és sikeres felnőttnek lenni? – kérdezte Drukpa Künli, Francois Villon, Petőfi Sándor, Hamvas Béla, és Francesco fráter Assisiből.
– Hát hogy ne vegyétek észre olyan hamar a pofámat, mikor véletlenül nincs nálatok kecskeduda – válaszolt vigyorogva az ördög.
– Én kérek elnézést – mondta dr. Vekerdy Tamás, és gyorsan újjászületett egy bölcs kőrisfa képében. A kőrisfára aztán minden Kárpát-medencei gyermek fölmászhatott, hogy tizenkét hónap alatt megtanulja a magyar rovásjelek titkát.
Álmomban ezt már előre tudom. Álmomban eleve medvék és szarvasok között nevelem a Föld minden gyermekét, gyümölcsöket és ízletes bogyókat gyűjtünk a bozótban, és csillagközi kristálypillangókként röpülünk át a sötétség szakadékai fölött.
Ébredéskor tudomásul veszem, hogy az összes fátyolt én magam szőttem. Isten soha nem akart előlünk titkolni semmit. Mikor fölkelek, elviszem a családot oda, ahol a gyermekek sebes vizekkel, sűrű iszappal, éles kövekkel, tüskés faágakkal és szilajul lobogó tűzzel játszanak. Nem bízom teljesen az emlékeimben, de mintha a Krisztus utáni időkben az új őskort az új aranykor követte volna. Vagy volt még előtte valami?
