A Mennyből az angyalt minden karácsonykor elénekelték, mikor Pityu még kicsi volt. Csillagszóróval a kézben, a karácsonyfa körüli meleg félhomályban, ajándékozás előtt, hisz úgy könnyebb volt összeterelni a gyerekeket. A teljes család persze sohasem volt együtt, mert senkinek nem volt elég nagy a háza. A szentestét követő napokban vándorolták körbe egymást a megyében. A vándorlás dinamikája egyetlen titkos, belső mozgatónak engedelmeskedett: minden találkozási pontban legyen legalább egy öreg. Pityunak még mind a négy nagyszülője élt, és csak ketten váltak el, ezért mintha öten lettek volna. Pityu nem bánta, annyit értett az egészből, hogy így több helyre lehet menni, ami jó.
Az ünnepeket az öregek tartják össze. Csak azzal, hogy vannak. Mire a fiatalok rájönnek erre, az öregek már halottak. És hiába olyan rendesek, hogy nem egyszerre halnak meg, a családtörténetet nehéz normálisan folytatni.
Mikor Pityu felmenői elkezdtek kihalni, a fiú már kamaszodott, így pár évig hol punk volt, hol black metálos, ilyen szubkulturális beágyazottsággal pedig egy magára valamit adó lázadó fiatal mégse énekelhet együtt a kispolgári famíliával. Pityu tehát hallgatott, mialatt a többiek énekeltek, és ajándékozás után kocsmába ment a hozzá hasonlókkal.
Aztán Pityunak is gyereke született egy végzetes éjszaka után, amit kínjában egy elmebeteg nővel töltött, mikor életet keresett a valóságban. De hiába ad a mondás szerint Isten a báránykához kertecskét is, a férfinak a lelkifurdaláson kívül nem lett semmije. Hiába szerette a fiát, menekülnie kellett az elmebeteg nőtől is. Még mindig jobb egy ritkán látott apa, mint egy olyan, akit maga alá temet mások őrülete – mondogatta a kocsmában.
Teltek az évek, és Pityu nem tudott egyenesbe jönni. A nagyszülőkből már csak egyetlen nagymama élt, és ő is egy kórházban haldoklott. Pityu a szentestéket szüleinél töltötte, náluk találkozott cseperedő fiával, mert neki nem volt olyan otthona, ahol büszkén vendégül láthatott volna bárkit is. Rokonokhoz menni szégyellt, hisz velük ellentétben nem vitte semmire. És már az öregek sem vigasztalhatták meg kisunokájukat, akinek a fiát kellett volna megvigasztalnia, amiért egy elmebeteg nőre hagyta. De a fiú nem tudta ezt, hisz belenőtt abba, amitől az apja menekült. Pityu gyermeke születése óta persze újra énekelte a Mennyből az angyalt, és közben arra gondolt, hogy ő az a pásztor, akiről nem ír a Biblia, és akiről nem szól semmilyen ének: a pásztor, aki eltévedt, aki soha nem találta meg az istállót a jászollal, és végül ott maradt a sivatagban, és még a saját fiának sem tudott adni semmit, nemhogy a Kisjézusnak.
Ám hiába érezte magát Pityu tragikus antihősnek, gyermeke, aki ártatlan volt, mint minden újszülött, egy ideig összetartotta a halott és haldokló nagyszülők helyett a szétesőfélben lévő családi karácsonyokat. Mindenki neki díszítette a fát és neki énekelte a Mennyből az angyalt, hiszen számára még csoda volt mindez.
Az ünnepeket az öregek és az újszülöttek tartják össze. Ha jó ritmusban öregszenek és születnek egy családban, valahogy mindig szép a karácsony. Ám az emberöltők múlásának és az idők változásának a családi élet szempontjából igen rossz a ritmusérzéke.
Aztán Pityu nagy nehezen egyenesbe jött, lett háza, kertje és felesége is, aki nem volt elmebeteg. Addigra az utolsó nagymama is meghalt, így már senki nem dicsérhette meg a szorgalmas kisunokát az öregek közül. A család is szétesett az évek során, mindenki máshol lakott, de Pityu bízott benne, hogy jól fognak haladni a felújítással, és hamarosan náluk karácsonyozhat az egész pereputty, és olyan lesz az új házban is, mint régen, amikor az öregek még éltek. Pityu ki is tisztíttatta nagymamája régi szőnyegeit, és szépen leterítette őket az új házban, hogy érzékelhető legyen a folytonosság.
De közben teltek az évek, és a fia is kamaszodott. Nem volt se punk, se black metálos, viszont volt simogatós telefonja, amit az elmebeteg anyja vett neki.
Az ilyen készülékeket pedig más elmebetegek találják ki, hogy a többit is meghülyítsék. Meg is hülyül az összes, hiába jár templomba.
És volt a gyereknek a telefonon kívül sok más baja is, elég ahhoz, hogy ne akarja énekelni a Mennyből az angyalt. Pityu már tudta, hogy ez csak addig tart, amíg neki is gyereke születik, vagy valami mástól nő be a feje lágya. De ettől a tudástól nem lett könnyebb semmi.
Az első karácsonyon az új házban csak Pityu szülei voltak ott, meg a fia. Arra gondoltak, hogy ha jól halad a felújítás, jövőre lehetnek többen is. Pityu szülei hiába voltak nagyszülők, nem tudták összetartani az ünnepet úgy, mint az ő szüleik, mert a világ nem hagyta őket megöregedni.
Régen a fiatalok akartak olyanok lenni, mint az öregek, ma az öregek akarnak olyanok lenni, mint a fiatalok. Aki nem akar, annak meg muszáj. Így aztán a fiataloknak nincs kiről venni a példát, és ettől az egész szaporodásunknak van valami baljóslatú színezete az utóbbi időkben.
Pityunak kellett volna a karácsonyfa köré állítani mindenkit, és elkezdeni a Mennyből az angyalt, de nem ment neki. Hiába volt életében először büszke, karácsonyi házigazda, még nem ért odáig, hogy egymaga kezdje az éneket. És mivel világéletében türelmetlen volt, az ünnepek elmúltával keserű szavakkal vonta kérdőre a Fennvalót:
– Istenem, mondd meg, miért vagyok én ilyen gyáva keresztény?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 5-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.