A Mennyből az angyalt minden karácsonykor elénekelték, mikor Pityu még kicsi volt. Csillagszóróval a kézben, a karácsonyfa körüli meleg félhomályban, ajándékozás előtt, hisz úgy könnyebb volt összeterelni a gyerekeket. A teljes család persze sohasem volt együtt, mert senkinek nem volt elég nagy a háza. A szentestét követő napokban vándorolták körbe egymást a megyében. A vándorlás dinamikája egyetlen titkos, belső mozgatónak engedelmeskedett: minden találkozási pontban legyen legalább egy öreg. Pityunak még mind a négy nagyszülője élt, és csak ketten váltak el, ezért mintha öten lettek volna. Pityu nem bánta, annyit értett az egészből, hogy így több helyre lehet menni, ami jó.
Az ünnepeket az öregek tartják össze. Csak azzal, hogy vannak. Mire a fiatalok rájönnek erre, az öregek már halottak. És hiába olyan rendesek, hogy nem egyszerre halnak meg, a családtörténetet nehéz normálisan folytatni.
Mikor Pityu felmenői elkezdtek kihalni, a fiú már kamaszodott, így pár évig hol punk volt, hol black metálos, ilyen szubkulturális beágyazottsággal pedig egy magára valamit adó lázadó fiatal mégse énekelhet együtt a kispolgári famíliával. Pityu tehát hallgatott, mialatt a többiek énekeltek, és ajándékozás után kocsmába ment a hozzá hasonlókkal.
Aztán Pityunak is gyereke született egy végzetes éjszaka után, amit kínjában egy elmebeteg nővel töltött, mikor életet keresett a valóságban. De hiába ad a mondás szerint Isten a báránykához kertecskét is, a férfinak a lelkifurdaláson kívül nem lett semmije. Hiába szerette a fiát, menekülnie kellett az elmebeteg nőtől is. Még mindig jobb egy ritkán látott apa, mint egy olyan, akit maga alá temet mások őrülete – mondogatta a kocsmában.
Teltek az évek, és Pityu nem tudott egyenesbe jönni. A nagyszülőkből már csak egyetlen nagymama élt, és ő is egy kórházban haldoklott. Pityu a szentestéket szüleinél töltötte, náluk találkozott cseperedő fiával, mert neki nem volt olyan otthona, ahol büszkén vendégül láthatott volna bárkit is. Rokonokhoz menni szégyellt, hisz velük ellentétben nem vitte semmire. És már az öregek sem vigasztalhatták meg kisunokájukat, akinek a fiát kellett volna megvigasztalnia, amiért egy elmebeteg nőre hagyta. De a fiú nem tudta ezt, hisz belenőtt abba, amitől az apja menekült. Pityu gyermeke születése óta persze újra énekelte a Mennyből az angyalt, és közben arra gondolt, hogy ő az a pásztor, akiről nem ír a Biblia, és akiről nem szól semmilyen ének: a pásztor, aki eltévedt, aki soha nem találta meg az istállót a jászollal, és végül ott maradt a sivatagban, és még a saját fiának sem tudott adni semmit, nemhogy a Kisjézusnak.
Ám hiába érezte magát Pityu tragikus antihősnek, gyermeke, aki ártatlan volt, mint minden újszülött, egy ideig összetartotta a halott és haldokló nagyszülők helyett a szétesőfélben lévő családi karácsonyokat. Mindenki neki díszítette a fát és neki énekelte a Mennyből az angyalt, hiszen számára még csoda volt mindez.
Az ünnepeket az öregek és az újszülöttek tartják össze. Ha jó ritmusban öregszenek és születnek egy családban, valahogy mindig szép a karácsony. Ám az emberöltők múlásának és az idők változásának a családi élet szempontjából igen rossz a ritmusérzéke.
Aztán Pityu nagy nehezen egyenesbe jött, lett háza, kertje és felesége is, aki nem volt elmebeteg. Addigra az utolsó nagymama is meghalt, így már senki nem dicsérhette meg a szorgalmas kisunokát az öregek közül. A család is szétesett az évek során, mindenki máshol lakott, de Pityu bízott benne, hogy jól fognak haladni a felújítással, és hamarosan náluk karácsonyozhat az egész pereputty, és olyan lesz az új házban is, mint régen, amikor az öregek még éltek. Pityu ki is tisztíttatta nagymamája régi szőnyegeit, és szépen leterítette őket az új házban, hogy érzékelhető legyen a folytonosság.
De közben teltek az évek, és a fia is kamaszodott. Nem volt se punk, se black metálos, viszont volt simogatós telefonja, amit az elmebeteg anyja vett neki.
Az ilyen készülékeket pedig más elmebetegek találják ki, hogy a többit is meghülyítsék. Meg is hülyül az összes, hiába jár templomba.
És volt a gyereknek a telefonon kívül sok más baja is, elég ahhoz, hogy ne akarja énekelni a Mennyből az angyalt. Pityu már tudta, hogy ez csak addig tart, amíg neki is gyereke születik, vagy valami mástól nő be a feje lágya. De ettől a tudástól nem lett könnyebb semmi.
Az első karácsonyon az új házban csak Pityu szülei voltak ott, meg a fia. Arra gondoltak, hogy ha jól halad a felújítás, jövőre lehetnek többen is. Pityu szülei hiába voltak nagyszülők, nem tudták összetartani az ünnepet úgy, mint az ő szüleik, mert a világ nem hagyta őket megöregedni.
Régen a fiatalok akartak olyanok lenni, mint az öregek, ma az öregek akarnak olyanok lenni, mint a fiatalok. Aki nem akar, annak meg muszáj. Így aztán a fiataloknak nincs kiről venni a példát, és ettől az egész szaporodásunknak van valami baljóslatú színezete az utóbbi időkben.
Pityunak kellett volna a karácsonyfa köré állítani mindenkit, és elkezdeni a Mennyből az angyalt, de nem ment neki. Hiába volt életében először büszke, karácsonyi házigazda, még nem ért odáig, hogy egymaga kezdje az éneket. És mivel világéletében türelmetlen volt, az ünnepek elmúltával keserű szavakkal vonta kérdőre a Fennvalót:
– Istenem, mondd meg, miért vagyok én ilyen gyáva keresztény?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 5-i számában.)
Anyámék nem sejthették, hogy rettegni fogok a sötétben. Amikor növényi indákat imitáló faragott falapokból készült lámpát tettek a hálószobánkba, csak az volt a cél, hogy úgy világítson, hogy félhomály maradjon. Hogy ne teljesen vaksin kelljen elvégezni éjjelente a kisbaba melletti halaszthatatlan teendőket. Aztán hamar felismerték, jobb, ha hosszú évekig minden éjszakánkat bevilágítja az a lámpa. Hogy ne törjenek rám a rémek, amelyek a mai napig ott neszeznek körülöttem, ha teljes sötétség támad.
Kapory Oszkár, amikor betöltötte a negyvenhármat, úgy döntött, hogy olyan lesz, mint mindenki. A kezeit vizslatva jutott eszébe az ötlet. Ekkorra mindkét tenyerét teljesen átszínezte kedvenc étele: a savanyított lila káposzta. „Higgyem azt, hogy csak kettő kezem lehet? Erről a kettőről is alig tudom megmondani a különbséget!”
Rettenetes időket élünk. Amint meghal valamilyen híres ember, a Facebookon elszabadul a pokol: hirtelen mindenki szükségesnek érzi megmutatni, micsoda gyászt érez ő. O, wait a minute: nem a gyászát mutatja, hanem a gyásza álarcát. Sőt, még azt sem: jóval inkább önmagát.
Ha az osztálytársamra gondolok, elsőre az jut róla eszembe, hogy nagyon szép, arisztokratikus anyukája volt. Másodikosok voltunk, az anyuka féltő-óvó szeretettel vette körül a kisfiút, aki tengerésznek öltözött farsangon. Aztán mi alsó tagozatban képeslapokat cserélgettünk, és Petitől mindig szép lapokat kaptam, szépen megírva. Udvarias nyelven, amely az 1980-as években kiveszni látszott.
Nyugalmat, csendet palackoztam. Fügéről fügére. A hatalmas fazekat majdnem csordultig vágtam a mézédes gyümölcshússal. Néztem, ahogy az anyag először felrottyan, középen el nem apadó buborékforrást növeszt és aláveti magát a gázrózsa önző akaratának. A gondosan darabolt gyümölcsök kényelmesen elnyújtóztak, aztán a hirtelen hő hatásának köszönhetően az enyhén cukros nedűben kéjesen szétterülve apró finom darabokra hulltak. Így a tökéletes.
A medve már várt. Ahogy belépünk a les ajtaján, mindenki lázasan veszi elő a mobiltelefonját vagy a fényképezőgépét. Utóbbit egy híres természetfotós kezében pillantom meg. Mellette meghívottaim foglalnak helyet. Nem kell fizetniük a lesért, mert akit én hívok, ingyen nézheti a barna bundásokat, pedig nincs itt semmi részvényem, a nagyvonalúság Medvepásztornak köszönhető, aki most is csöndes mosollyal enged előre minden vendéget, ő hátul foglal helyet, és körbenéz, miféle pálinkák maradtak tegnapról, majd mindenkit megkínál.
Nem tudom, hogy Albert Camus (1913–1960) olvasta-e Madách remekét, amely francia nyelven 1881-től napjainkig számos – hol csonka, hol majdnem teljesnek mondható – formában megjelent, legutóbb például Camus nemzedéktársa, Jean Rousselot (1913–2004) jóvoltából, először 1966-ban (újabbról nem tudok). De ha olvasta volna, biztos rajongott volna érte, és irodalmi nyoma volna a munkásságában. Madách Ádámját az abszurd ember egyik előképének tarthatta volna.
Mostanában mindig arra gondolok, hogy elcseréltek. Rögtön születésem után a kórházban. Volt már ilyen, hallottam róla. Nem lehet más magyarázat. Mert hiába fürkészem anyámat, semmi hasonlóságot sem fedezek fel közte és köztem. Nézem a lánykori képeit. A neonzöld szem, a pengeként elhúzódó száj, a hosszú, jelentékeny orr, az erőteljes állkapocs, az arc előreugró vagy homályban maradt részei, semmi sem előlegezi majdani önmagamat.
A helyszín változatlanul Budapest, a téma a hatos villamoson terjengett ezúttal, nem kellett mást tennem, csak kicsit jobban kinyitnom a fülem. A szereplők fiatalok, s amint a beszélgetésből kiderült, a lány székely, a fiú pedig született pesti, és most készülnek Erdélybe, először együtt. A lány, kihasználva a hosszú villamosozást, próbál némi felvilágosítással szolgálni élete párjának arról, hogy mi várhat rá, a városi vagányra a székelyek között.
A hosszú fehér ruhás elindult a kavicsos úton a part irányába. Elnyújtott léptei ringásra sarkallták gyönyörű öltözetét. A nap néha megcsillant a derekára tekert aranyló szalagon. Jól állt neki. Egy kicsit belefeledkeztem ezekbe a lépésekbe. Addig követtem tekintetemmel, amíg a fűzfák teljesen körbe nem ölelték. Csak a rengő iszapos talaj mutatta lépései nyomát.