Juhász Kristóf: Távozik

2021. augusztus 29., 07:37
Lázár Tibor: Óvakodj az epibatidinnel vadászó hölgytől (akril spray, akril, vászon, 120 × 100cm, 2019)

A tudat nyújtózik, ágaskodik, meglódul, óriási térben építi a csillagszekeret, hangolja az égi harsonát, saccolja szemre bolygók röppályáját, imaginálja a kapukat és a kulcsokat. A büszke, szabad, halhatatlan lélek, az istenképmás alkot, játszik és épít. Ám egyszer csak eltorzulnak a csillagszekér arányai, hamisan krákog az égi harsona, sehogy se stimmel a bolygók röppályája, az imaginált kapuk és kulcsok meg úgy néznek ki, mintha a kutya szájából húzták volna ki őket. A büszke, szabad, halhatatlan lélek, az istenképmás hirtelen elbizonytalanodik: lehet, hogy már nem is olyan büszke, szabad, halhatatlan, és isteni, mint mikor nekifogott az egésznek? De hát hol romlott el a dolog? Hányadik szférában? A szellemi megismerési út melyik fokozatán? Vagy tán pándimenzionális, kozmikus, karmikus baleset áldozata volna a büszke lélek? Mily világokat rengető katasztrófa akadályozza következő szakrális szintlépését?

Valahonnan a mélyből, lustán hámosodó bőrrétegek, didergő ideggócok, csontok és foggyökerek sejtjeinek szintjéről lövell föl a pándimenzionális és kozmikus szintre valami nagyon kellemetlen és a megvilágosodás következő szakaszának szempontjából kifejezetten hátráltató információ.

Jaj, már megint ez a buta test! Ez az átmenetiségével kérkedő porhüvely, kocsonyásodó tetemtemető, izgő-mozgó trágyatár, komposztra való kukacfészek, ösztöntől és vágytól mart, szélcsöndben is lobogó fátyol! Ez az önmagát kétségbeesve fölemésztő és reprodukáló, önző, görcsös sárruha! Gerincvelő létpöcegödre! Homokba írt homok, romba dőlő rom, petéjét és magvát konokul szertehintő, vérkönyvektől roskadozó, csillagtalan csontpolc!

A három legjobb dolog a világon: egy ital előtte, meg egy cigi utána. Így abrakoltatja a tudat rakoncátlan testlovát, és azt hiszi, megzabolázza. A ló látszólag táltos paripaként vágtat, ám valójában makacs öszvérként toporog egy helyben. Tűz, füst, vízbe oltott tűz, százezer szublimátum mérge, kéreg alá fecskendezett káosz. Megszentségtelenített, mámorító vért kortyolunk egymás koponyájából. Hol van hát a dicső, kapunyitó csillagutazás? Hol késik a halál- és életfélelmen túllépő, végső szabadulás?

A tudat füstszagot érez. Hú, de büdös! Annak a jelenidejű önvalónak a füstje ez, mely azt hiszi, hogy nem csak önvaló, hanem áldozat, meg áldozati oltár is egyszerre. Sőt, néhanap még azt is hiszi, hogy az is ő, ami fogadja az áldozatot. Tisztább pillanataiban minden szellemi megismerő pontosan tudja, hogy ez hülyeség.

Nem segít itt már sem élvhajhászat, sem aszkézis, sem hősi halál. Azok az idők elmúltak. A szabaduláshoz épp úgy kell szeretni az átmeneti lakot, mint a vágyott végtelenséget. Meg kell tanulni félelem nélkül szeretni ennek a furcsa ruhának a követelődző kis sejtrendszereit anélkül, hogy vágyait újabb ruhaként magunkra vennénk. Ha két szabadulni vágyó tudat két szép testben találkozik, megtanulhatnak úgy nézni magukra, ahogy a másik néz rájuk. Megtanulhatnak nem félni a fölbomlástól. Megtanulhatják a szabadulásnak azt az útját, amihez nem kellenek lebontók és amiből nem keletkezik salak. A megtisztulás vágya kevés. Az is épp olyan vágy, mint a jól kondicionált porhüvely vágya az évtizedeken át megszokott mérgek után. Akkor működik a dolog, ha tisztaságunk ajándékba adjuk. Ha égő áldozat füstjétől megtisztított leheletünk, mérgezett vértől megtisztított ereink, rémálomhozóktól lesikált bőrünk, sötét alkímia árnyékától kipucolt húsunk ajándékba adjuk annak, akit annyira szeretünk, hogy akkor is vele akarunk lenni, ha tényleg őt látjuk. A halhatatlant a halandótól a halandóság szeretete különbözteti meg. Ha ketten ajándékba adják magukat egymásnak, sejtjeik nem fognak tiltakozni, amiért csillagszekér épül belőlük.

A szeretett test a testenkívüliség egyetlen eszköze.

Hallgatjuk, hogy üvöltenek a sejtek. Üvöltenek, hiszen fáj nekik, mikor a füst, a méreg, a megszokott sokaság távozik. Nyugodtan üvölthetünk velük együtt. Aztán már csak lélegezni kell. Lélegezhetünk azzal együtt, akinek ajándékot adunk s akitől ajándékot kapunk.

Szépen, dolgosan kivárjuk, míg kristályokká válunk. Úgy kell, hogy ne tűnjön várakozásnak. Közben hálát adunk, hogy van kivel együtt lélegeznünk.

És hálát adunk hajdanvolt mestereinknek, hálát adunk a nemrég még csontjainkban kavargó káosznak is a tanításért. Hálát adunk mindannak, ami távozik.