A tudat nyújtózik, ágaskodik, meglódul, óriási térben építi a csillagszekeret, hangolja az égi harsonát, saccolja szemre bolygók röppályáját, imaginálja a kapukat és a kulcsokat. A büszke, szabad, halhatatlan lélek, az istenképmás alkot, játszik és épít. Ám egyszer csak eltorzulnak a csillagszekér arányai, hamisan krákog az égi harsona, sehogy se stimmel a bolygók röppályája, az imaginált kapuk és kulcsok meg úgy néznek ki, mintha a kutya szájából húzták volna ki őket. A büszke, szabad, halhatatlan lélek, az istenképmás hirtelen elbizonytalanodik: lehet, hogy már nem is olyan büszke, szabad, halhatatlan, és isteni, mint mikor nekifogott az egésznek? De hát hol romlott el a dolog? Hányadik szférában? A szellemi megismerési út melyik fokozatán? Vagy tán pándimenzionális, kozmikus, karmikus baleset áldozata volna a büszke lélek? Mily világokat rengető katasztrófa akadályozza következő szakrális szintlépését?
Valahonnan a mélyből, lustán hámosodó bőrrétegek, didergő ideggócok, csontok és foggyökerek sejtjeinek szintjéről lövell föl a pándimenzionális és kozmikus szintre valami nagyon kellemetlen és a megvilágosodás következő szakaszának szempontjából kifejezetten hátráltató információ.
Jaj, már megint ez a buta test! Ez az átmenetiségével kérkedő porhüvely, kocsonyásodó tetemtemető, izgő-mozgó trágyatár, komposztra való kukacfészek, ösztöntől és vágytól mart, szélcsöndben is lobogó fátyol! Ez az önmagát kétségbeesve fölemésztő és reprodukáló, önző, görcsös sárruha! Gerincvelő létpöcegödre! Homokba írt homok, romba dőlő rom, petéjét és magvát konokul szertehintő, vérkönyvektől roskadozó, csillagtalan csontpolc!
A három legjobb dolog a világon: egy ital előtte, meg egy cigi utána. Így abrakoltatja a tudat rakoncátlan testlovát, és azt hiszi, megzabolázza. A ló látszólag táltos paripaként vágtat, ám valójában makacs öszvérként toporog egy helyben. Tűz, füst, vízbe oltott tűz, százezer szublimátum mérge, kéreg alá fecskendezett káosz. Megszentségtelenített, mámorító vért kortyolunk egymás koponyájából. Hol van hát a dicső, kapunyitó csillagutazás? Hol késik a halál- és életfélelmen túllépő, végső szabadulás?
A tudat füstszagot érez. Hú, de büdös! Annak a jelenidejű önvalónak a füstje ez, mely azt hiszi, hogy nem csak önvaló, hanem áldozat, meg áldozati oltár is egyszerre. Sőt, néhanap még azt is hiszi, hogy az is ő, ami fogadja az áldozatot. Tisztább pillanataiban minden szellemi megismerő pontosan tudja, hogy ez hülyeség.
Nem segít itt már sem élvhajhászat, sem aszkézis, sem hősi halál. Azok az idők elmúltak. A szabaduláshoz épp úgy kell szeretni az átmeneti lakot, mint a vágyott végtelenséget. Meg kell tanulni félelem nélkül szeretni ennek a furcsa ruhának a követelődző kis sejtrendszereit anélkül, hogy vágyait újabb ruhaként magunkra vennénk. Ha két szabadulni vágyó tudat két szép testben találkozik, megtanulhatnak úgy nézni magukra, ahogy a másik néz rájuk. Megtanulhatnak nem félni a fölbomlástól. Megtanulhatják a szabadulásnak azt az útját, amihez nem kellenek lebontók és amiből nem keletkezik salak. A megtisztulás vágya kevés. Az is épp olyan vágy, mint a jól kondicionált porhüvely vágya az évtizedeken át megszokott mérgek után. Akkor működik a dolog, ha tisztaságunk ajándékba adjuk. Ha égő áldozat füstjétől megtisztított leheletünk, mérgezett vértől megtisztított ereink, rémálomhozóktól lesikált bőrünk, sötét alkímia árnyékától kipucolt húsunk ajándékba adjuk annak, akit annyira szeretünk, hogy akkor is vele akarunk lenni, ha tényleg őt látjuk. A halhatatlant a halandótól a halandóság szeretete különbözteti meg. Ha ketten ajándékba adják magukat egymásnak, sejtjeik nem fognak tiltakozni, amiért csillagszekér épül belőlük.
A szeretett test a testenkívüliség egyetlen eszköze.
Hallgatjuk, hogy üvöltenek a sejtek. Üvöltenek, hiszen fáj nekik, mikor a füst, a méreg, a megszokott sokaság távozik. Nyugodtan üvölthetünk velük együtt. Aztán már csak lélegezni kell. Lélegezhetünk azzal együtt, akinek ajándékot adunk s akitől ajándékot kapunk.
Szépen, dolgosan kivárjuk, míg kristályokká válunk. Úgy kell, hogy ne tűnjön várakozásnak. Közben hálát adunk, hogy van kivel együtt lélegeznünk.
És hálát adunk hajdanvolt mestereinknek, hálát adunk a nemrég még csontjainkban kavargó káosznak is a tanításért. Hálát adunk mindannak, ami távozik.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.