Tőlem kekeckedhetsz, fiam. Megengedem, hogy idejárj, hogy legyen összehasonlítási alapod.
Hogy te milyen szép rendet és tisztaságot tartasz magadnál. Míg itt én elhanyagolok ezt-azt. Például a szemetes környéke tényleg ragad olykor, de lásd be, nekem is kell hely, ahol elfüstölhetem a haragomat. De mondhatnám azt is, hogy én már nem vagyok aktív korú. Öreg vagyok, túl minden lehetséges lelkesedésen. Így jogom van a luxushoz, a halogatás luxusához. De azt ne mondd, hogy demens vagyok, mert beárullak a nővéreidnek. És sajnos ők odakintről csak elszánt, kiéhezett verőlegényeket tudnának neked intézni. Azt meg én nem akarom. Különben is, kőkemény, a csontomig hatoló lelki törvények szerint hanyagolok el én itt mindent, amit elhanyagolok. És nem tartozom számadással senkinek, sőt elmagyarázhatná valaki, hogy eshetett meg mindez velem. S bár virtuális gazdagságban élek a nővéreiddel, hisz naponta többször is írunk egymásnak, nem tudom, jó lesz-e így sokáig.
És azt se mondd, hogy nem pókhálóztam eleget, mert arra vigyáztam mindig, hogy a falfestésben ne essen kár. A hálók meghagyása miatt, bár nekem, de a kolléganőimnek is a pókháló jót jelentett mindig is. Azt, hogy van munkánk, ráadásul túlórázhatunk annyit, amennyit csak akarunk. Tudod, amikor elmentek a nővéreid, én nem nagyon szerettem itthon lenni. Nem akartam felejteni, de emlékezni sem akartam folyton. Látod, talán azért van ebben az országban annyi önkéntes, ingyen dolgozó, munka után mindenféle szövetségbe rohanó, mert sokan vagyunk. Akik nem szeretünk otthon lenni, hát tényleg. Jó dolgos nép vagyunk, bár lehet, hogy csak betonba öntjük vagy kőbe faragjuk a fájdalmunkat. Igaz, volt egypár híres építészünk is, látod.
És például a mosdó sem mindig tiszta. De az nekem szent hely, az én emlékezőhelyem. Az egyik, ahol többször jutnak eszembe a gyerekeim. Mert ott mostak fogat reggelente. És ott lehetett jó nagyokat csulázni legálisan. És köptetek is jó nagy, szívből jövő, haragos, fogkrémes köpeteket mindenfelé. Én pedig sosem szóltam érte. Hogy is szólhattam volna, örültem, hogy nektek van egy hely, ti találtatok magatoknak helyet. A lázadásra, a reggeli füstölgésre a poroszos nevelés miatt. Ami ráadásul a rendszerváltás miatt keveredett a versenyistállók szagával. Hát nem volt könnyű nektek, a szabályok megkötöző dzsungeléből kellett volna kitörnötök. A többiek közül, valamiféle extra zsenialitással vagy kreativitással. De tényleg, ahogy egyre inkább ösztönöztek, szapultak, dorgáltak, szidtak benneteket, annál magasabbra fröccsent a fogkrémes víz. Csúnya, véres vadkapitalizmust csináltunk, és hiába telt el harminc év, még mindig az erősebb kutya baszik, nincs egyéb, más törvényünk, látod-e.
És nem is tudod, a gyulladt mellem alját is elhanyagoltam. Csak második vagy harmadik nap után kentem be, látod. És hiába vagyunk gyógyító nemzet is, hullunk, mint ősszel a legyek. Csöndben, észrevétlen és tömegesen. Mert hiányzik belőlünk az önmagunkat megtartó hit. A testünk épségét folyamatosan szemlélő angyaliság. És naná, hogy nem hiszünk semmiféle őrangyalban. Pedig a szüleink szerettek bennünket, csak nem voltak jelen az életünkben. Nekik megvolt a jóféle, megtartó óvodájuk. Gyár, üzem, termelőcsoport, ahol jól érezték magukat. Ott sem voltak, ha valamink bibis lett. Én nem is ismertem ezt a szót gyerekként. De rátok már vigyáztam. Az őrangyalt kihagytam ugyan a nevelésetekből, de egyébként meg sosem hagytam válasz nélkül a testi bajaitokat. Te már-már hipochonder lettél, pedig kicsiként vasgyúró voltál. Csak aztán rájöttél, hogy a testi bajok kimentenek mindenhonnan, azokon nem fog semmilyen iskola.
Így esett, hogy te itthon maradós lettél. Én meg kijárós, mint egy nem ivartalanított macska. De nem is baj, mert mindegy, hol vagytok, a ti nemzedéketeknek mi már nem tudunk semmi hasznosat mondani. A ti új világotokban mi elavultnak számítunk. Mi már nem mondhatjuk nektek, hogy örülj, hogy öreganyámnak szólítottál. Mert nincs a kezünkben semmi, semmi varázseszköz. És a fejünkben se semmi, de semmi varázsszó. Még azt sem mondhatom, hogy légy jó, mert ha tényleg jó leszel, te leszel az első, a legbalekabb balek. Az, akit legelőször dobnak ki a mentőcsónakból. Ha kilukad.
De azért képzeld, van, aki visszanéz és visszaszól abból a szép új világból, ahol éltek. Nem is mondtam neked, hogy egy büfésfiú elmondta nekem. Hiába cicegte le a barátnője, hogy hol nem szólnak rá az emberekre a rendőrök.
Ez a srác elmondta, hol nem zavarnak el, ha koldulsz, hisz tudod, ez tiltott.
De ő elmondta nekem a helyet, a mentsvárába invitált. Ott adott helyet, ahova ő is jár hétvégente, mert a fizetés nem elég.
De csak azért is átdobta a barátnője feje fölött a mentőövet nekem.
És naná, hogy úgy elérzékenyültem, hogy meg sem jegyeztem, hol van ez a hely.
Mondom, kisfiam, nem vagyok én már életre való. Erre az életre biztosan nem.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.