Tőlem kekeckedhetsz, fiam. Megengedem, hogy idejárj, hogy legyen összehasonlítási alapod.
Hogy te milyen szép rendet és tisztaságot tartasz magadnál. Míg itt én elhanyagolok ezt-azt. Például a szemetes környéke tényleg ragad olykor, de lásd be, nekem is kell hely, ahol elfüstölhetem a haragomat. De mondhatnám azt is, hogy én már nem vagyok aktív korú. Öreg vagyok, túl minden lehetséges lelkesedésen. Így jogom van a luxushoz, a halogatás luxusához. De azt ne mondd, hogy demens vagyok, mert beárullak a nővéreidnek. És sajnos ők odakintről csak elszánt, kiéhezett verőlegényeket tudnának neked intézni. Azt meg én nem akarom. Különben is, kőkemény, a csontomig hatoló lelki törvények szerint hanyagolok el én itt mindent, amit elhanyagolok. És nem tartozom számadással senkinek, sőt elmagyarázhatná valaki, hogy eshetett meg mindez velem. S bár virtuális gazdagságban élek a nővéreiddel, hisz naponta többször is írunk egymásnak, nem tudom, jó lesz-e így sokáig.
És azt se mondd, hogy nem pókhálóztam eleget, mert arra vigyáztam mindig, hogy a falfestésben ne essen kár. A hálók meghagyása miatt, bár nekem, de a kolléganőimnek is a pókháló jót jelentett mindig is. Azt, hogy van munkánk, ráadásul túlórázhatunk annyit, amennyit csak akarunk. Tudod, amikor elmentek a nővéreid, én nem nagyon szerettem itthon lenni. Nem akartam felejteni, de emlékezni sem akartam folyton. Látod, talán azért van ebben az országban annyi önkéntes, ingyen dolgozó, munka után mindenféle szövetségbe rohanó, mert sokan vagyunk. Akik nem szeretünk otthon lenni, hát tényleg. Jó dolgos nép vagyunk, bár lehet, hogy csak betonba öntjük vagy kőbe faragjuk a fájdalmunkat. Igaz, volt egypár híres építészünk is, látod.
És például a mosdó sem mindig tiszta. De az nekem szent hely, az én emlékezőhelyem. Az egyik, ahol többször jutnak eszembe a gyerekeim. Mert ott mostak fogat reggelente. És ott lehetett jó nagyokat csulázni legálisan. És köptetek is jó nagy, szívből jövő, haragos, fogkrémes köpeteket mindenfelé. Én pedig sosem szóltam érte. Hogy is szólhattam volna, örültem, hogy nektek van egy hely, ti találtatok magatoknak helyet. A lázadásra, a reggeli füstölgésre a poroszos nevelés miatt. Ami ráadásul a rendszerváltás miatt keveredett a versenyistállók szagával. Hát nem volt könnyű nektek, a szabályok megkötöző dzsungeléből kellett volna kitörnötök. A többiek közül, valamiféle extra zsenialitással vagy kreativitással. De tényleg, ahogy egyre inkább ösztönöztek, szapultak, dorgáltak, szidtak benneteket, annál magasabbra fröccsent a fogkrémes víz. Csúnya, véres vadkapitalizmust csináltunk, és hiába telt el harminc év, még mindig az erősebb kutya baszik, nincs egyéb, más törvényünk, látod-e.
És nem is tudod, a gyulladt mellem alját is elhanyagoltam. Csak második vagy harmadik nap után kentem be, látod. És hiába vagyunk gyógyító nemzet is, hullunk, mint ősszel a legyek. Csöndben, észrevétlen és tömegesen. Mert hiányzik belőlünk az önmagunkat megtartó hit. A testünk épségét folyamatosan szemlélő angyaliság. És naná, hogy nem hiszünk semmiféle őrangyalban. Pedig a szüleink szerettek bennünket, csak nem voltak jelen az életünkben. Nekik megvolt a jóféle, megtartó óvodájuk. Gyár, üzem, termelőcsoport, ahol jól érezték magukat. Ott sem voltak, ha valamink bibis lett. Én nem is ismertem ezt a szót gyerekként. De rátok már vigyáztam. Az őrangyalt kihagytam ugyan a nevelésetekből, de egyébként meg sosem hagytam válasz nélkül a testi bajaitokat. Te már-már hipochonder lettél, pedig kicsiként vasgyúró voltál. Csak aztán rájöttél, hogy a testi bajok kimentenek mindenhonnan, azokon nem fog semmilyen iskola.
Így esett, hogy te itthon maradós lettél. Én meg kijárós, mint egy nem ivartalanított macska. De nem is baj, mert mindegy, hol vagytok, a ti nemzedéketeknek mi már nem tudunk semmi hasznosat mondani. A ti új világotokban mi elavultnak számítunk. Mi már nem mondhatjuk nektek, hogy örülj, hogy öreganyámnak szólítottál. Mert nincs a kezünkben semmi, semmi varázseszköz. És a fejünkben se semmi, de semmi varázsszó. Még azt sem mondhatom, hogy légy jó, mert ha tényleg jó leszel, te leszel az első, a legbalekabb balek. Az, akit legelőször dobnak ki a mentőcsónakból. Ha kilukad.
De azért képzeld, van, aki visszanéz és visszaszól abból a szép új világból, ahol éltek. Nem is mondtam neked, hogy egy büfésfiú elmondta nekem. Hiába cicegte le a barátnője, hogy hol nem szólnak rá az emberekre a rendőrök.
Ez a srác elmondta, hol nem zavarnak el, ha koldulsz, hisz tudod, ez tiltott.
De ő elmondta nekem a helyet, a mentsvárába invitált. Ott adott helyet, ahova ő is jár hétvégente, mert a fizetés nem elég.
De csak azért is átdobta a barátnője feje fölött a mentőövet nekem.
És naná, hogy úgy elérzékenyültem, hogy meg sem jegyeztem, hol van ez a hely.
Mondom, kisfiam, nem vagyok én már életre való. Erre az életre biztosan nem.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Gyuri szomszédnál vettem észre a különleges sakkfigurákat. Látszólag abszurd és életszerűtlen (bár lehetne akár valami magasztos mellékzöngéje is, de most nincsen): fehérek a fehérek ellen. Jobban belegondolva: a legreálisabb sakktábla, amit életemben láttam. Különösen, ami a királynőket illeti.
Akhilleusz csak mendegél a teknősbéka után, de tudjuk, soha nem éri utol, igazából nem is akarja, nem dicsőség behozni egy teknős előnyét, ő anélkül is Akhilleusz, de a névtelen teknős csak úgy tud bekerülni a történetbe, hogy mindig elöl baktat, ha beleszakad is.
Azt gondolom, hogy mindenkinek van egy saját, történetein keresztül kikerekedő világa, amelyben a múlt felértékelődik, mert személyes, és a családi erőterek rajzolják ki finom részleteit. Olyanokat, amelyek egy vékony vonalú Cigonya-tusrajzon láthatók akár. Dobó Tihamér mesterien tudta a mikrovilág részleteit papírra karcolni. Legyen az a népkerti vigadó vagy éppen egy kérész…
Csak bóklásznak keresztbe a földön, egy közönyös pap, a dél-amerikai vándorkertész és egy megesett leány, csöndesen, az örök ragyogás ege alatt, pórázon cipelve a kísérleti lényt (buta ausztrál tenyészet?) a kupolás épület felé. Noha beszélni úgysem tanulhat meg, habár felágaskodva nyúlszerű módon átöleli bárkinek a térdét, és együtt vonul vele órákon át, gondolják, beilleszkedésre mégsem képtelen, a szakértők majd kiderítik, miféle génmanipuláció vagy idegen bolygó műve.
– Kati nénje – hallottam Tündi hangját a konyhánkból. – Képzelje, mi történt. Az a pincér udvarlóm egy óriás moncsicsit hozott ma nekem a randira.
– És, Tündikém? – kérdezte anya. – Tetszik neked az a fiú? Derék srác lehet, ha pincérkedik.
Én közben elábrándoztam az óriás moncsicsiről. Az tényleg ritka kincsnek számított. Nekem négy moncsicsim volt, kicsik és közepesek, szebbek és csúnyábbak, fröccsöntöttek és dolláros boltból valók. De óriási egy sem.
Tizennégy éves voltam, nyolcadikos, százhetven centis, és bárkit meg tudtam verni. Egyszer egy gimnazistát is lenyomtam, amiért mindenki tisztelt, de a Nyújtó ikrektől tartottam. A két fiú mindenkinél erősebb volt. Nem fizikailag. Tizenhat évesen hatodik osztályba jártak, és elloptak mindent, ami egy általános iskolában fellelhető volt, az ablaküvegtől a zsámolyig mindent vittek és eladtak.
A gulykának nincs receptje. Egyike azoknak a titokzatos gömöri ételeknek, amelyeket szemre készítünk.
– Majd ráérzel! – biztatott édesanyám egykor, mert úgy, ahogy az életre is, amihez szintén nem kapunk receptet, ráérzünk egy idő után. Igaz, ahhoz, hogy ráérezzünk, hibázni kell. Sőt muszáj, különben honnan nyernénk tapasztalatot?
Nagy vágyam megépíteni egy madáretetőt, hogy télen, amikor a hidegben reszketnek, dideregnek és éhesek a madarak, kimenjek hozzájuk, egy hatalmas, vastag törzsű diófához, és egy kevés kis eledelt tehessek majd az etetőjükbe, miközben egy bögre meleg kávét tartok a másik kezemben. Milyen jó célt szolgálnék egy ilyen építménnyel. Remélem, oly kedvesek lesznek velem a madárkák, hogy nyaranta a legszebb hangon fognak csiripelni nekem a diófáról.
Az irodai szkennerünk elképesztően lassú. Ha magára hagyhatnád mindazzal, amit be akarsz szkennelni, és elmennél ebédszünetre, még egy kávé és egy süti is beleférne, és amikor visszaérsz, a szkenner valószínűleg még mindig nem lenne kész. Csakhogy nem hagyhatod magára: a lassúság egyik oka ugyanis az, hogy a konstrukció lényegében kőkorszaki, és neked kell folyamatosan cserélgetned a lapokat.
Ha jobban belegondolok, ez a történet is a képzelet hatalmáról szól. Elég messziről indítok, de azért némi kerülővel el fogunk jutni ide. Vagy oda. Kezdjük ott, hogy gyerekkoromban rajongtam az állatokért, és mindent megfogtam, amit csak lehetett. Jó példa erre, hogy volt egy éti csigám is, amit egy nejlonzacskóban hordoztam magammal mindenhová.