A nyolcadik napon Ráhel levetette a megszaggatott ruhát, megfésülködött és megfürdött. A ház mögül, ahol kiöntötte a vizet, a Koponyahegyre látott: a kopár hegyoldal derekán két göcsörtös olajfa kapaszkodott az égbe, s a vesztőhelyen, ahol pár napja még a keresztek álltak, néhány távoli alak lépdelt lassan.
Ráhel visszament a házba, kitakarította a tűzhelyből a hét napja kihűlt hamut. A liszt elfogyott, a sót pedig hiába kereste, képtelen volt visszaemlékezni, hová tette. Lassú léptekkel kiballagott a piacra: fekete ruhája szegélye kígyót húzott maga után a porban, szemét szúrta a délelőtti fény.
Lisztet és sót vett, és hallgatta, ahogy Mojse a mészáros feleségével fecseg, miközben kiméri a sót. Azt beszélték, a só ára emelkedett, a csirkéé viszont leesett, a rómaiak letartóztatták Mojse nagynénjének a férjét, és a názéreti tanító feltámadt halottaiból. A mészáros felesége Ráhelre nézett, s egyszerre elharapta a mondatot.
Ráhel hazament, elpakolta a lisztet és a sót, kisöpörte a fia üres szobáját, majd a maga szűk hálókamráját is. Odakint azt beszélték, az ember fia legyőzte a halált. Ráhel letörölte az asztalt, megigazgatta a két széket, aztán leült, és csak nézte a másikat, az üreset.
A következő héten már nem fordultak el, nem hallgattak el váratlanul, mikor megjelent.
– Melyik volt a te fiad? – kérdezte a mészáros felesége, miközben csirkét bontott egy fényesre kopott peremű, keresztül-kasul szabdalt deszkán. – Amelyik káromolta, vagy amelyik imádkozott?
Ráhel csak nézett rá szótlanul, aztán lesütötte a szemét, a fürge ujjakat figyelte, ahogy a csirke mellcsontjába markolnak, míg a bőr apró barázdáiban megül a vér.
– No, csak kérdezem. Mert nem mindegy, hogyan halt meg, nem igaz? A másodiknak azt ígérte a tanító, hogy vele lesz a paradicsomban. Várj, és a csirkével mi lesz?
Otthon ismét kiment a ház mögé, ahol a Koponyahegy íve kiharapott egy darabot az izzó égből, és nézte a sápadt sziklákat, a göcsörtös olajfákat. A fia arcát látta a kereszten, a kíntól eltorzult vonásokat, a könnyeket – hogy beszélt-e, szólt-e a tanítóval, mintha a kút mellett fecsegnének, ahogy a mészáros felesége elképzeli, arra nem emlékezett. Csak arra, hogy sírt a fia: némán, mert a halál keze kiszorította a levegőt ziháló mellkasából.
– Nem mindegy? – kérdezte fennhangon Ráhel, és azt kívánta, bár arcul ütötte volna a mészáros feleségét. – Mit számít? Ha neked semmi a halál, add vissza a fiamat! Jahve, ha hallasz, add vissza őt!
Az ég néma maradt, csak a Koponyahegy sziklái remegtek a déli forróságban, és egy közeli házon zörrent egy zsalu, talán mert a szomszéd meghallotta istenkáromló kiáltását.
Ráhel egy pillanatig ökölbe szorított kézzel állt a ház mögött, aztán lassan lehajtotta a fejét és visszament a szobába. Leült, nézte a fia üres székét.
– Ha ott vagy, ha vagy egyáltalán – mondta végül a semmibe – elkéstél.
De válasz nem érkezett, s mikor Ráhel az asztalra borult és sírni kezdett, egyedül volt.
Ez egy hivatal. A belváros szívében van a központja, de egyébként minden kisebb városban vagy faluban, sőt minden erdő szélén, a legkietlenebb helyeken is van ilyen akkor, ha annak közelében laknak emberek. Maga is tudja, hogy az ember társas lény, szóval érdemes ellátogatnia erre a helyre, hogyha szerelemre vágyik. De ez nem olyan szerelem, amire most maga gondol, hogy csak komolytalan, buja vágyakat kielégítő szerelmet közvetítenek ott.
Toldi Miklós, pontosabban az alig négyesztendős, és igazából Bende névre hallgató unokám, már egész sorokat (mit sorokat?! versszakokat!) tud Arany János művéből, köszönhetően elsősorban a nagymamájának, mivel életem párja kezdett neki először mesélni a nagy erejű hős csodás tetteiről. Nyilvánvalóan közrejátszottak a Toldi iránti rajongásban azok a nagyjából arasznyi méretű műanyag lovagok, amiket az iskolákba szoktam elvinni, bemutatni a nebulóknak, miképpen harcoltak talpig páncélban őseink.
Kertész leszek, fát nevelek, kertész leszek, fát nevelek, dúdolsz magadban, mantrázod, mintha ősi rigmus lenne, közben észbe kapsz, oly nagyon ősi nem lehet, hiszen az oly nagyon ősemberek nem készültek tudatosan a kertészkedésre, nőttek a fák, istentől vagy a természettől vagy mindkettőtől kapott erejükből, az ember legfeljebb lerázta, begyűjtötte a termést, ha kedvére való volt és gyomrára jótékony hatással bírt, ha pedig a jótékony hatás elmaradt, legfeljebb belepusztult, ugyan ki tartotta azt számon.
A nagy ügyekkel foglalkozó, nagy-nagy segítő és mentőakciókat rendszerint lelki sérültek vagy gazemberek szervezik. Az átlagember a saját életével foglalkozik, ami kisszerű, de az a természetes. Ha valaki a világbékével, a kiszáradt folyókkal, meg az állatok jogával, az mindig az illető egójáról szól.
Anélkül, hogy szemét levette volna a telefonról, a kanalat lassan visszaengedte a tányérba. Elengedte, s kezével a telefonért nyúlt. Nem vette kézbe. Nem nyitotta meg az üzenetet. Egyetlen ujjal arrébb pöccintette az üzenetet, s eltűnt a képernyőről. Furcsán volt sűrű a babfőzelék.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.
– Aggyisten, hölgyem, ez a Polip Sándor utca?
– Mit képzel, hogy így megengedi magának, hogy eltévedjen?
– Nem vagyok jártas!
– Azt látom! Elég csak ránézni ruházatára, ábrázatára, meg arra, ahogy jár, ahogy tekintget, ahogy rágcsálja a látványt, ahogy a kiállását hordozza. …Ahogy végig alamuszin stíröl engem most is. Zajos szemű, szépen kidolgozott férfi ön.
El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy gyorsabban, mindig ilyen sokan vannak az utakon és egyebek. Ahelyett, hogy kapkodva készülődnék, még mindig a fehéren csillogó kádban ülök, és inkább az élettelen csempés falat bámulva a gondolataimat kergetem.