Gerencsér Anna: A lator anyja

2024. március 30., 09:42
Keszthelyi György: Menekülés vagy a sokadik feltámadás

A nyolcadik napon Ráhel levetette a megszaggatott ruhát, megfésülködött és megfürdött. A ház mögül, ahol kiöntötte a vizet, a Koponyahegyre látott: a kopár hegyoldal derekán két göcsörtös olajfa kapaszkodott az égbe, s a vesztőhelyen, ahol pár napja még a keresztek álltak, néhány távoli alak lépdelt lassan.

Ráhel visszament a házba, kitakarította a tűzhelyből a hét napja kihűlt hamut. A liszt elfogyott, a sót pedig hiába kereste, képtelen volt visszaemlékezni, hová tette. Lassú léptekkel kiballagott a piacra: fekete ruhája szegélye kígyót húzott maga után a porban, szemét szúrta a délelőtti fény.

Lisztet és sót vett, és hallgatta, ahogy Mojse a mészáros feleségével fecseg, miközben kiméri a sót. Azt beszélték, a só ára emelkedett, a csirkéé viszont leesett, a rómaiak letartóztatták Mojse nagynénjének a férjét, és a názéreti tanító feltámadt halottaiból. A mészáros felesége Ráhelre nézett, s egyszerre elharapta a mondatot.

Ráhel hazament, elpakolta a lisztet és a sót, kisöpörte a fia üres szobáját, majd a maga szűk hálókamráját is. Odakint azt beszélték, az ember fia legyőzte a halált. Ráhel letörölte az asztalt, megigazgatta a két széket, aztán leült, és csak nézte a másikat, az üreset.

A következő héten már nem fordultak el, nem hallgattak el váratlanul, mikor megjelent.

– Melyik volt a te fiad? – kérdezte a mészáros felesége, miközben csirkét bontott egy fényesre kopott peremű, keresztül-kasul szabdalt deszkán. – Amelyik káromolta, vagy amelyik imádkozott?

Ráhel csak nézett rá szótlanul, aztán lesütötte a szemét, a fürge ujjakat figyelte, ahogy a csirke mellcsontjába markolnak, míg a bőr apró barázdáiban megül a vér.

– No, csak kérdezem. Mert nem mindegy, hogyan halt meg, nem igaz? A másodiknak azt ígérte a tanító, hogy vele lesz a paradicsomban. Várj, és a csirkével mi lesz?

Otthon ismét kiment a ház mögé, ahol a Koponyahegy íve kiharapott egy darabot az izzó égből, és nézte a sápadt sziklákat, a göcsörtös olajfákat. A fia arcát látta a kereszten, a kíntól eltorzult vonásokat, a könnyeket – hogy beszélt-e, szólt-e a tanítóval, mintha a kút mellett fecsegnének, ahogy a mészáros felesége elképzeli, arra nem emlékezett. Csak arra, hogy sírt a fia: némán, mert a halál keze kiszorította a levegőt ziháló mellkasából.

– Nem mindegy? – kérdezte fennhangon Ráhel, és azt kívánta, bár arcul ütötte volna a mészáros feleségét. – Mit számít? Ha neked semmi a halál, add vissza a fiamat! Jahve, ha hallasz, add vissza őt!

Az ég néma maradt, csak a Koponyahegy sziklái remegtek a déli forróságban, és egy közeli házon zörrent egy zsalu, talán mert a szomszéd meghallotta istenkáromló kiáltását.

Ráhel egy pillanatig ökölbe szorított kézzel állt a ház mögött, aztán lassan lehajtotta a fejét és visszament a szobába. Leült, nézte a fia üres székét.

– Ha ott vagy, ha vagy egyáltalán – mondta végül a semmibe – elkéstél.

De válasz nem érkezett, s mikor Ráhel az asztalra borult és sírni kezdett, egyedül volt.