Klamár Zoltán: Évek és napok

„Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk végig.”

(Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. 1974, 386.)

Az idő múlását mindenki máshogyan éli meg, így a nagyon is véges, emberléptékű napokét is. Grecsó szerint kegyetlen kapkodással vágtatnak az évek, ám Esterházy szelídebbnek látja azok múlását, és iszkolásukról beszél, míg Proust egész egyszerűen nyomába ered az eltűnt időnek. Micsoda gondolkodás- és szemléletbeli különbségek. Talán jobb nem szaporítani tovább az időről alkotott véleménypéldákat. Vagy mégis? Szerénytelenül a sajátommal folytatom. Arra gondolok, hogy ott a magunkba zárt idő, amely már nem vágtat, nem iszkol, és nem tűnik el, mert őrzi az egyéni emlékezet. De mi van akkor, ha az időt őrző emlékező – mivel az emberélet véges – nincs többé?

Magam például többnyire írásba foglalom az időt. A napok, napjaim jó része naplóbejegyzéssé merevedik, mégis úgy gondolom, mindettől függetlenül, a szárnyas idő repül. Egy kis ideig velünk, de jobbára nélkülünk. Az idő tehát múlott előttünk és múlik velünk, majd utánunk is azt teszi… Vég nélküli a folyamat, amit talán csak az ember érzékel tudatosan.

Akárhogy is van, a sorjázó napok, hónapok, esztendők nyomot hagynak világunkon és rajtunk, embereken egyaránt. Az arcok barázdáltak lesznek, vannak, akik megőszülnek, s bölcs öreggé válnak… Elvileg magam is az öregség felé lépdelek, tele kételyjel, mármint a bölcsességet illetően. Főként akkor bizonytalanodom el, amikor olyan életpályáról lesz tudomásom, ami arra figyelmeztet, hogy az ember semmit nem tanul a múló évek alatt. Hagyja, hogy belehajszolják, majd később megismételtessék vele azokat a hibákat, melyekről úgy gondolta, hogy további életében már hasonlókat sem követ el, nemhogy ugyanazokat, hiszen bölcsebbé lett. Aztán mégsem úgy alakulnak a dolgok.

Mindez a délelőtti szöszmötölés idején, a világhálón való bóklászás közben jutott eszembe, egy hajdanvolt, magyarkanizsai ügyvéd életének sarokpontjait keresgélve.

Batta Péter évtizedekké terebélyesedő napjai

Nézem a fotót. Rajta a Batta család. Az ügyvéd úr elegáns, szürke öltönyben, mellénye gomblyukában óralánc – polgári attitűd sugárzik a tekintetből, testtartásból, öltözékből –, bajusza alatt mosolyogva, kisebbik lányát bal kezével szelíden magához vonja, öleli. Piroska hajában a kordivat szerinti óriási masni van, olyan, akár egy túl nagyra nőtt pillangó, amelyik éppen a gyermek fején gondolt megpihenni.

A kislány mellett felesége ül, szelíden, ékszerek nélkül, de elegáns ruhában, mosolyogva néz a fotográfus lencséjébe. A nagyobbik Batta lány, Júlia, akit Babynak becéztek, anyjához simulva, mosolygós arccal áll. Az ő hajában is egy nagy fehér masni.

Műtermi kép, festett háttérrel. Bábos mellvéd, oszlopokkal. Barokkos hangulat. Talán éppen Krischer Ede masinája elé ült le a család. Egy boldog, kiegyensúlyozott család, pedig addigra már mennyi minden történt velük, együtt és külön-külön is!

A férj Gödöllőn született 1881. október 15-én. Apja, idősebb Batta Péter vincellér volt az aszódi javítóintézet szőlészetében. Fia Aszódon járt elemibe, a fővárosban gimnáziumba, jogi egyetemre. 1909. november 29-én sikeres ügyvédi vizsgát tett Budapesten. Majd egy év múlva már a Szabadkai Ügyvédi Kamara tagjaként irodát nyitott Magyarkanizsán. Megfejthetetlen rejtély, miért éppen a Tisza-parti kisvárost választotta élete helyszínéül.

Néhány évvel később, 1914. május 2-án Apatinban feleségül vette a szépreményű Júlia kisasszonyt, Szavadill József nyomda- és kiadótulajdonos leányát.

Ahogy az akkoriban illett, mondhatni, dukált módosabb polgári körökben, a fiatalok nászútra utaztak, méghozzá a távoli Franciaországba. Csakhogy közben Szarajevó városában egy bizonyos Gavrilo Princip lelőtte a trónörököst. Így aztán beállt a hadiállapot, és az ifjú férjet Marseille-be internálták, majd Toulonba. 1916-ban már Barraux várában raboskodott, ahonnan csak 1919 karácsonyán térhetett haza a családjához. Mire a városba ért, lánya már négyéves volt. Ókanizsán pedig szerb katonaság tartotta fenn a rendet, ami jelezte a közelgő impériumváltást.

Batta Péter kiállós fajtából való volt, nem települt vissza a maradék Magyarországra, pedig optálhatott volna, hiszen gödöllői születésűként mindez jogában állt.

Maradt, s igyekezett a kisebbségi létbe került nemzettársait segíteni. Akár jogi tanácsokkal, akár konkrét ügyintézéssel, akár a vidéki magyar kulturális autonómia harcos szervezőjeként. Politizált is, az Országos Magyar Párt helyi elnökeként. Két évtizedet áldozott életéből az általa megfogalmazott célok megvalósítására. Nagy álma volt egy vajdasági magyar néprajzi múzeum felállítása.

Cikkeket, tanulmányokat írt, sőt a szépirodalomban is kipróbálta magát! Tessék fellapozni a Kalangya folyóirat 1930-as évekbeli évfolyamait. Sokrétű tevékenysége mellett tagja az Ókanizsai Gazdakörnek, a Katolikus Körnek, a kaszinónak, a lövészegyletnek és a Szenteleky Irodalmi Társaságnak.

A kisváros művelődési életét a Katolikus Körben szervezte. Népegyetem címen felolvasóesteken ismeretterjesztő írások hangzottak el, helybeli egyetemisták olvasták fel a Reggeli Újság Közművelődési Tanácsának előadásait. Nagyobbik lánya, Baby ekkor már gyermekdélutánokat rendezett, melyek az esti felolvasások előtt zajlottak. Minderről a Bokrétában, a jugoszláviai magyar műkedvelők almanachjában olvashatunk, amely 1940-ben jelent meg.

Aztán, mire az évtized végére országos szinten is sikerült szervezett keretek közé terelni a magyar kulturális életet, meg valamelyest kiteljesedett a polgári életvitel a kisvárosban is, ahol családjával élt, jött az újabb háború. S a háborúval megérkeztek a honvédcsapatok, nyomukban pedig a magyar királyi közigazgatás.

1942-ben Palánkára nevezte ki az igazságügy-miniszter közjegyzőnek, ahonnan 1944-ben családjával együtt elmenekült. Talán mondani sem kell, hogy mindenüket hátrahagyva, csupán életüket mentették. Egy rövid ideig tata-óvárosi rokonoknál húzták meg magukat, majd Kecskemétre került a család, ott volt segédjegyző az ügyvéd úr.

Sanyarú évek következtek. A háború utáni fiatal magyar demokrácia alig pár évet működött csupán.

Batta Pétert a választási csalások évében, 1947. május 30-ai hatállyal Pécsváradra nevezték ki közjegyzőnek, ahonnan már a népi demokrácia belügyminisztériuma bocsátotta el 1950. december 31-ei hatállyal.

Ám ez még mindig nem a történet vége. Batta nem hagyta az igazát, folyamodványt írt, nyugdíjazást, végkielégítést, méltányosságot emlegetett, remélt… Tanúkat vonultatott fel, olyanokat, akik Magyarkanizsáról menekültek. Írásos vallomásaik nem segítettek a pozitív végkifejletben. Az új hatalom mindent megtagadott – sem ügyvédi praktizálását, sem délvidéki közjegyzői szolgálatát nem vették figyelembe –, így hatvankilenc évesen fizikai munkás lett, hogy eltarthassa feleségét és önmagát. Tíz évig dolgozott a Betonútépítő Vállalat komlói telepén raktári segédmunkásként. Akkoriban sok hozzá hasonló, pallérozott elme tengette életét nyomorúságos körülmények között. 1960. január 22-én hunyt el.

Napjainkra már – legalábbis a sírfelirat erre enged következtetni – az egykor Magyarkanizsán kiteljesedett Batta család tagjai a pécsváradi temetőben alusszák örök álmukat. Erről tanúskodik a szürke sírkőbe vésett szöveg, amelynek kezdőformulája Jézus szent voltára utal: I H S / Édesanyánk / BATTA PIROSKA / 1921–1991 / Dr. BATTA PÉTER / KÖZJEGYZŐ / 1881–1960 / Dr. BATTA PÉTERNÉ / SZÜL.: SZAVADILL JÚLIA / 1893–1969 / BATTA JÚLIA / MAGYARKANIZSA / A HARCOT / MEGHARCOLTAM / MAGYARSÁGOMHOZ / HŰ MARADTAM.

Egy napom

Az augusztus közepi hétvége szombatján Baranya vármegyébe kirándultunk. Noha laza programot terveztünk, mégis elég strapásra sikeredett a nap. A nyár szerencsére kegyes volt hozzánk, s hevét visszavette, sőt a délelőtt folyamán a Mecsek lábánál a pécsváradi apát szemerkélő, langyos esőben fogadott minket.

Ismeretségünk igencsak friss volt, hiszen napokkal az utazás előtt, lázas kapcsolatkeresés folyományaként jutottam el hozzá kérésemmel: mutatná meg Batta Péter sírját! Volt olyan kedves, nem utasította el okvetetlenkedésem, habár neki is a temetői regiszterből kellett kibogarásznia, merre nyugszik Kanizsa egykori jeles polgára.

Szinte percre pontosan tíz órakor érkeztünk a településre, és a megbeszéltek szerint a 13. században épült gótikus temetőkápolna előtt vártunk apát úrra, aki magával hozta a sírkert térképét. Néhányszor bele is tekintett, mégis bámulatos gyorsasággal értünk egy régi rész dombaljhoz, ahol elég spártai körülmények között ugyan, de áll még a Batta család sírköve.

No, szóval eső! Vagy bátor ember Antal Géza apátplébános, aki esőkabát nélkül jött a találkozóra, vagy ismeri a kisváros időjárását, s tudja, melyik borulásból lesz kiadós eső, melyikből zápor, és melyikből komolykodó, ám elvonuló felhők csupán.

Mondanom sem kell, hogy a magyarkanizsai különítmény családom tagjaiból verbuválódott. Talán közhelyes, de nemzetiszín szalagot kötöttem az addig csupasz keresztre, majd imádkoztunk. Két unokám kissé megilletődve álldogált apjuk és nagybátyjuk mellett. Az imát érdeklődéssel figyelték, miközben hol nagyanyjukra, hol rám, hol anyjukra néztek. Mi mondtuk a Miatyánkot, Üdvözlégyet apát úr vezetésével. Csak reménykedni tudok abban, hogy végre békére leltek a hányatott sorsú család tagjai.

Elmentünk a templomba is, ahol a szíves kalauzolás közben megtudtuk: a ragály előtt kétszázötvenen látogatták a miséket, ám mostanság jó, ha ötödannyian vannak.

Tréfásan megjegyezte a huszonnégy éve Pécsváradon szolgáló pap, hogy az elmúlt ezer év alatt annyi változott, hogy kezdetben tíz falu népe járt egy közeli templomba, ma meg egy plébános jár tíz falu tíz templomába!

A meredek domboldali utat a kálvária stációi és a perzselt lombú vadgesztenyék szegélyezik. Zörgő, száraz leveleik őszt idéznek a nyárba, miközben a pécsváradi apátság altemplomához gyalogolunk. Az épület Árpád-kori, innen indult Asztrik apát Rómába, hogy elhozza István számára a koronát. A monostort már IV. Béla építtette át erősséggé, de csak a bencések védelmében vették fallal körül az apátsági épületeket. Mert hát nemcsak a tatároktól kellett tartani, hanem gyakran a népharagtól is. Cselszövések, ármány, bosszú az akkori mindennapok része volt. Kellett hát a fal! Mindezt, nagyon türelmesen és rutinosan, egy nyugdíjas pedagógus is elmondta. A két unoka csak pislogott, majd amikor a „kútban” meglátták a bedobott pénzeket, felcsillant a szemük. Volt apróm, így ők is dobhattak érmét a sok lent lévő közé, sőt a csörrenéskor kívánhattak valamit… Valamit, ami a későbbiekben teljesülni fog. Erre a hely maga a garancia!

Gyorsan pergett a pécsváradi nap, szinte kifutott alólunk. A vége – ahogy Proust mondja – lefelé hajolt a temető és az apátság szegélyezte délutánban. Benne, bennünk volt egy kicsit Magyarkanizsa is. Ám mindezek ellenére valahogy mégsem tudtam énekkel búcsúztatni a dimbes-dombos-lejtős napot.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)