Klamár Zoltán: Kerekvilág

2023. május 22., 09:29
Dobó Tihamér alkotása

Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.
Petri György

Azt gondolom, hogy mindenkinek van egy saját, történetein keresztül kikerekedő világa, amelyben a múlt felértékelődik, mert személyes, és a családi erőterek rajzolják ki finom részleteit. Olyanokat, amelyek egy vékony vonalú Cigonya-tusrajzon láthatók akár. Dobó Tihamér mesterien tudta a mikrovilág részleteit papírra karcolni. Legyen az a népkerti vigadó vagy éppen egy kérész…

Ebben a hozzánk nőtt, belénk ivódott kozmoszban jól tájékozódunk, és noha többnyire múlt idejűek az emlékezet őrizte történések, mégis könnyű a jelenbe vagy éppen a jövőbe ugrani belőlük. Biztos vagyok a létező családi legendáriumok apró történeteinek fontosságában, hiszen azokból áll össze a familiáris múlt, ami pedig nem más, mint a közösségi önazonosság egyik építőköve.

Ezeket a világokat ki-ki magában hordja, és bizonyos elemeit néha-néha rábízza a kollektív emlékezetre.

Sokat vesződöm a történeteimmel, melyekből építkezem. Van, hogy beleveszek a belőlük összerakott univerzumba. Abba, amelyet tetszés szerint ízekre szedek, majd újraépítem, de egésszé, teljessé tenni valahogy sosem sikerül. Valami mindig a poros padlás félhomályában marad. Talán éppen az új hangsúlyok okozta disszonancia miatt van ez így. Ezért aztán jobb híján toldozom-foldozom az emlékmorzsákat. Gondolatban rakosgatom őket, miközben ülök a kerti napsütésben, szemerkélő esőben akár, és csak úgy nézek ki a fejemből. Mert magamban próbálom összeilleszteni a darabokat. Feleségem olyankor megkérdi: Hol jársz?

Hümmögök valamit, de igazából nem tudom a pontos választ. Azt, hogy merre is kalandozom, min merengek: mulandóságon-e, padlástérben felejtett limlomon, fakuló emlékképeken, esetleg a régi vekkerórába dermedt időn? Zavartan mosolygok, mert a sokadjára feltett kérdésre nem tudok egyértelmű, konkrét választ adni.

Csak ülök, és cikáznak a gondolataim. Ez a furcsa állapot bárhol hatalmába kerít. Legutóbb egy bevásárlóközpont folyosójának szegletében ücsörögtem, szemben az ottani könyvesbolttal, ami maga a gondolatok tárháza. Elnéztem, milyen üres… Csak egy könyvárus árválkodott benne. Felkeltem hát a padról, és bementem. Aztán nemsokára könyvvel, újsággal a hónom alatt jöttem ki és ültem vissza a zsongástól mentes folyosóra.

Olvasgattam, félig vaksin, mert nem volt nálam szemüveg. Majd eszembe jutott ez-az. Hogy ne felejtsem el, sms-t írtam. Magamnak! Az irományt pedig elküldtem az éppen vásárlással elfoglalt feleségemnek… Mert úgy tudom, hogy különben elveszik a betapogatott szöveg.

Mint aki jól végezte dolgát, ücsörögtem tovább. A szemlélődést elunva olvasni próbáltam, és bár az élesség továbbra sem állt be, a betűk homályos körvonalából találgattam, hogy mit is ír az újság. Kis idő múltán felhagytam a próbálkozással, újból engedtem elkalandozni a gondolataimat. Honnan, honnan nem, de csupa fogas kérdés jutott eszembe! Apró történetek. Déry Tibor napok hordalékának nevezte őket. Mivel az enyéim kószák, esetlenek és inkább tükrei egykori mindennapjainknak, családtörténeti és személyes morzsák, nem tudom, minek nevezhetném őket.

Talán az a legjobb, ha csak szabadjára engedem a szösszeneteket, kússzanak fel betűk formájában a papírra, álljanak össze mondatokká, szöveggé. Csak lesz velejük?!

 

Fogak

Az élet normalitásához elengedhetetlenül szükség van arra, hogy testünk óraműpontossággal, zökkenőmentesen működjön. Amíg ez így van, mivel természetes állapotnak fogjuk fel, nem is gondolunk arra, hogy bizony lehet mindez másként is. Csak akkor szembesülünk a ténnyel, hogy van kezünk, lábunk, fejünk, ha megfájdul valamink. A fogakkal sincsen másként. Nagyon meg tudják keseríteni a mindennapokat. Érzékenyek hidegre, huzatra, bedagadnak és kilyukadnak… Rejtélyes módon csak akkor lesz átmenetileg tünetmentes a delikvens, ha a fogorvosi váróban ül, beavatkozásra várva. Talán az a legrosszabb, amikor elviselhetően sajog valamelyik! A közelmúltban azonban egészen más történt velem.

Egy csendes délelőttön, a kartali remeteség ebédlőjében megszólaltam: – Napok óta fáj a fogam! – A kijelentést nyomatékosítandó, kétségbeesett ábrázattal mondtam mindezt a feleségemnek. Mivel tudja, hogy néha nyafogok dolgok miatt, hát csak rám nézett elnézően mosolyogva. Így kénytelen voltam újra elmondani panaszomat: – Napok óta fáj a fogam! – Melyik? – kérdezte, és továbbra is ott ült szája sarkában a mosoly. – Hát az a hátsó őrlő, amelyiket talán két éve is van már, hogy kihúzott a komám!

A magyarázat döbbenetet váltott ki. A mosoly lassan eltűnt, a szemöldök pedig felvonódott… Láttam, hirtelenjében nem tudta eldönteni, mi ütött belém. Komolyan beszélek-e, vagy tréfálkozni támadt kedvem. Álltam az ebédlő közepén, világfájdalmas képpel, és folytattam egy, a fog históriájához magyarázatul fűzött apró történettel: – Nagyapámnak volt egy féllábú barátja. Gyerekként féltem tőle. Komornak, nem, inkább mogorvának láttam. Mankóval járt. Valahányszor a közelébe kerültem, lekapta nyűtt, a varrás mentén enyhén kirojtosodott, zsíros micijét, és felém csapott. Mindezt a gyerekkel való incselkedésnek szánta, mert közben szélesen mosolygott, megvillantva ritka, cigarettafüsttől sárga fogsorát. Rendre elfutottam a közeléből, ám éreztem a mozdulat keverte szelet. Zavartan vigyorogtam, miközben tisztes távolból néztem a két embert. Legtöbbször a kiskonyha előtti eresz alatt ülve beszélgettek. Nagyapám, ha időjósnak csapott fel, rá hivatkozott, mondván: eső lesz, mert Sanyinak fáj az Isonzónál hagyott lába! Nagyanyám olyankor elnézően mosolygott, és csendesen megjegyezte: – Bolondokat beszéltek! Ami nincs, az nem fájhat.

Bevallom, sosem hittem el azokat a történeteket, melyeket például a hiányzó végtagok fájdalmáról hallottam mesélni. Ezt a foghistóriát sem hinném, ha nem velem történik.

 

Fogaskerék

Ma már nyoma sincs annak a világnak, amit kezdő kutatóként megtapasztalhattam. Jó esetben a sok „limlomból” hoztak be a zentai múzeumba eladásra szánt tárgyakat. Hetente jöttek ezzel, azzal. Még házalók is, akik szerint minden „A Langhof Lacié volt!” Akkoriban inkább az jelentett gondot, hogy az intézménynek kevés pénz jutott tárgyvásárlásra.

Az 1970-es, 80-as évek fordulóján meglehetősen sok minden lapult a padlásokon és az akkori idősebb korosztály házaiban. A szobaberendezések esetenként majd száz évvel korábbi állapotot mutattak. Mintha megállt volna az idő, puritán egyszerűség jellemezte az öreg emberek környezetét. A lakószobában két ágy, az ablakok alatt karospad, előtte ebédlőasztal és néhány szék, valahol egy sublót, no meg elengedhetetlen kellékként, jól látható helyen ingás falióra, ami hangosan ketyegve, ütve jelezte az elpergett időt.

Nálunk csak vekker volt a házban, bár a számlap és a mutatók zöld foszforral voltak megfestve, ami sejtelmesen világított a szoba félhomályában. Bárhol jártam, mindig sóvár képpel néztem a faliórák fényesen csillogó, vörösréz ingáját, a festett számlapokat, a hosszú láncon lógó, körte alakú súlyokat, hallgattam a ketyegésüket, no meg az óraütéseket.

Az járt a fejemben, hogy micsoda egy szerkezet! Tagolja az ember idejét. Figyelmeztet az élet múlékonyságára: valaki fél nyolckor született, háromkor állt az oltár előtt, és negyed tízkor hunyta le örökre a szemét. Jó esetben mindez a Biblia hátuljába, szálkás, egymásért kapkodó, kiáltó betűkkel bejegyezve.

Az életpálya végén, a halál pillanatában mindig megállították az órát, mert az elmenő számára megszűnt a mérhető idő. Csak a temetés után igazították be újra, lökték meg az ingát, hogy ismét ellássa feladatát, mutassa a pontos időt.

Szóval, óra, időmérő szerkezet. Sokat láttam, sőt gyerekként néhány vekkert – régi kiszolgált jószágok voltak, elsárgult papír számlappal – ki is beleztem. A padláson, apám katonaládájában találtam egyet, aztán később anyai nagyanyám morovici öröksége között turkálva akadtam rá egy másikra. Azt is szétszereltem. Néztem kékesfeketén csillogó, spirálisan feltekert rugóikat meg a számtalan fogaskereket, a cágerokat: kicsit, nagyot, másodperc- és ébresztést mutató, apró feketéket…

Aztán az arra alkalmas, megfelelő nagyságú, sárgaréz fogaskereket kitartóan pörgettem a sima asztallapon. Sokáig kiszolgált gyufásdobozban őrizgettem őket. Ha netán az utca gyerekeivel versenyt pörgettünk, mindig ügyeltem, hogy ne veszítsek el egyet sem. Mert a szétszerelhető órák igen ritkák voltak. Hiába álltak polcon, kaszlin némaságba burkolódzva, amíg az órás nem mondott felettük végítéletet, addig nem nyúlhattam hozzájuk.

 

Időkerék

Maradva a múló idő és a felidézhető történetek hordalékánál, egy régi magyarkanizsai beszélgetés jut eszembe. Megírtam már, de újra és újra bevillan, mindig másként, más hangsúlyokkal… Most az a nap motoszkál a fejemben, amikor Dobó Imre bácsi, kedves beszélgetőtársam, egy tavaszi napon olyasmit talált kérdezni, amitől elállt a szavam.

No de haladjunk sorjában. Otthon lévén, nyakamba vettem a várost, és a Kőrösoldalon, az egykori Mátyás király utcán, hogy még régebbi lokális földrajzi nevet említsek, a Kőrös-tizeden végigsétálva, a mostani Republikánszka utca 100-as számú háza felé tartottam, hogy felkeressem az akkor már kilencvenen is túl lévő, de még fiatalosan friss észjárású, egykori parasztgazda adatközlőmet.

Szép, május végi időben a ház udvarán találtam őt. Egy hokedlin ült. Elégedetten mosolyogva fogadott, hellyel kínált. Széket akart hozni a vendégnek. Nem hagytam. Mivel jól ismertem a járást, hoztam a hokedli párját a magam számára. Közben azon morfondíroztam, hogy nem látszik a galambszürke hajú emberen az elmúlt kilencvenhét év.

Ültünk csendben, napoztunk egy kicsit a téglával borított udvaron. Majd megszólalt: „Menjünk be a házba!” A hokedli után nyúltam. „Jó hel’ön van, maradjon!” Azzal már indult is befelé.

A valamikori gangot nyári konyhává alakították, onnan léptünk be a régi, egykor szabadkéményes konyhába, majd a kemencés utcai szobába. Ott minden fal fehér volt, itt-ott látszott, megpattogzott a sok egymásra kent mészréteg. A helyiség közepén ebédlőasztal, az ablak alatt karospad. A szoba két sarkában az utca felőli részen egy-egy gondosan bevetett ágy állt. Dunna és párnák, feltornyozva és letakarva. Egyiknek a közepén keskeny karimájú, fekete kalap. Ez utóbbi ágy végében almárium, rajta házi oltár az elmaradhatatlan porcelánbögrékkel. A búbos kemence égett földszagot árasztott, noha esztendők óta nem égett már tűz benne. Imre bácsi a teleket a rokonainál töltötte.

Letelepedtünk. Székre ült, míg én a padra, háttal az ablaknak. A beszűrődő fényeket nézve mondta: „Nem vó’t ám mindig ablak a házon! Csak miután édösanyámék e’kapták, akkó lett. Mondta is öregapám, hogy ha tudtam vóna, hogy kilukajtitok a házat, hát nem adtam vóna oda!” Mosolygott, majd mindketten nevettünk. Hiába kérdeztem, mindez mikor történt, nem tudta megmondani. „Még a születésöm előtt. ’908-as vagyok, de ez még előtte vót. Szeretött öregapám. Ő vigyázott rám. A szüleim mindég dó’goztak.” Aztán megkérdezte: „Tudja, hun van az a Majland? No, ott szó’gát az én öregapám!” Elcsodálkoztam: Milánóban, mikor? „Hát a fóradalom után! E’ vitték űket, me’ köllött a császárnak a katona.”

Döbbenten hallgattam a történetet, közben eszembe jutott, hogy a század elején megjelent városi újságok gyakran adtak hírt öreg, ’48-as honvédek viselt dolgairól. Hihetetlennek tűnt, hogy a huszonegyedik század elején olyan emberrel beszélgetek, akinek a nagyapja Kossuth katonája volt! Azonnal meg is kérdeztem, hogy mesélt-e a nagy időkről. „Hát, arra emlékszöm, hogy gyüttek hozzá barátok, honvédök, oszt ők beszé’gettek… Meg arra, hogy eccő oda vót az ünnepsígön. Kísűn gyütt haza, oszt édösanyám megkérdözte: jó vót? Mit kaptak enni? Aszonta, igen, túrós csusza vót!” Emlékmorzsák. Nem hőstettekről, nem csatákról, csak szerény városi ünnepségről meg túrós csuszáról. A nagyapa „’16-ba halt meg. Hétéves vótam, másodikba jártam. Nyolcvanéves vót, nem is, nyolcvanöt vót”.

Azt is kérdeztem, hogy fotó maradt-e az öreg vitézről. „Nem. (…) Öregapám itt űt a ház előtt, a szomszédba meg a fiatal a patikába dó’gozott. Onné’ kihozta a háromlábú fényképezőgépet. Pista bácsi, majd én levetetem magukat. Hát jó van, vetessé le. Híták öregapámat, gyűjön ő is ide, gyűjön, üljön le mellénk. Nem, nem. Nem ment oda.” Hát, így lett szegényebb az utókor egy honvédportréval, és így találkozott 1912-ben a Dobó család a vetetkezés élményével!

Dél volt, éktelen lárma szűrődött be: a szomszéd tyúkjai káráltak, a kakas nagyokat kukorékolt. „Megtojtak! Mindig akkó csapnak ilyen lármát, mikó megtojtak!” – mondta Imre bácsi.

Aztán a közeli kistemplom harangjának szavára elhallgattunk. Keresztet vetett, majd mielőtt kezet ráztunk volna, nyílt a kiskapu. „Te vagy? Tudja, hozták az ebédemet! Mindennap hozzák.” Egymásnak adtuk a kilincset: a fiatalasszony be, én meg kiléptem az utcára.

Öreg barátom 2007-ben, kilencvenkilenc évesen költözött el a földi árnyékvilágból. Nagyapja, Dobó Pál nevét márványtábla őrzi a Nagytemetőben lévő kápolna falán.

Az unoka – noha bámulatos memóriával megáldott ember volt – tévedett. Egy-egy év eltérés mutatkozik a születési és elhalálozási évszámban. A katolikusok keresztelési anyakönyvében az áll, hogy Dobó Mátyás és Fejős Veronika gyermeke 1830. június 26-án született Ó-Kanizsán. A halotti anyakönyvbe pedig Schöbel Miklós Jenő anyakönyvvezető-helyettes azt jegyezte be, hogy 1915. július 24-én este kilenc órakor Magyarkanizsán, a Mátyás király utca 79-es számú házban hunyt el az öreg vitéz, végelgyengülésben.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)