Klamár Zoltán: Lepkehal

2021. augusztus 30., 21:22
Gulyás Andrea: Emlék (akril, vászon, 40 × 40 cm, 2017)

A kortárs orosz irodalom jelese, Ljudmila Ulickaja írja: „Erős kötődésem a tárgyakhoz – életükhöz, lokális vonatkozásukhoz, születésükhöz és halálukhoz – ahhoz vezetett, hogy egy régi cipősdobozba bepakoltam mindent, amitől nehéz volt megválnom…” Az idézetben kimondatlanul is benne van, hogy a más szemében csak kacatnak minősülő tárgyak azért fontosak, mert emlékeztetnek hajdanvoltakra, élethelyzetekre.

Olyan ember lévén, aki szintén nagyon kötődik a tárgyi valósághoz, számomra felfoghatatlan, hogy mások miért váltanak állandóan újabbakra: új ruha, új telefon, új bútor, új autó… csak azért, hogy az újnál is újabb legyen. Igen, ők már a fogyasztói társadalom gyermekei. Míg nekem meg jó a régi. Csak szakadásig tartson!

Gyakorlatilag mindenhez ragaszkodom: tollhoz, jegyzetfüzethez, papírvágó késhez, mázas cserépszívhez, apró kegyszoborhoz, karosszékhez, írógéphez… Még akkor is így van ez, ha már nem sok hasznukat látom. Valahogy biztonságérzetet sugallnak. Tudom, mire voltak jók, melyiket mikor, kitől kaptam, vettem… Az otthonosság fontos kellékei, számomra legalábbis.

Használom és gyakran nézegetem a birtokolt tárgyaimat. Mindőjükhöz valamilyen történet tartozik. Hozzáad értékükhöz. Furcsa jószágok, felemásak, töröttek, olykor páratlanok, de nincs szívem megválni tőlük. Filléres emlékek. Bródy János meg is énekelte őket!

Ott lapulnak a polcokon, fiókokban, rekeszekben, táskák mélyén. Ha csak egy doboznyi volna belőlük!

Néha megfeledkezem egyikről, másikról. Aztán micsoda öröm újra felfedezni az elveszettnek hitt darabokat. Rájuk találni, akár egy kedves, régi ismerősre. Főleg kétlakiként jelent sikerélményt az elkallódottnak hitt akármi meglelése!

Van, amit Kartalon keresek, közben Magyarkanizsán van. No meg fordítva. Tisza-parti otthonunkban matatva jut eszembe, hogy egy korábbi alkalommal elvittem az épp akkor hiányoltat, mert másutt volt szükségem rá.

Történeteimmel is így vagyok: ha Galga menti kell, noná, hogy bácskai jut eszembe. Örökbecsű, kézzelfogható limlom mégis leírtan lesz belőlük. Ami sem ez, sem az. Olyan, mint a lepkehal!

 

Lepke

Kerékpárt tolt. Lassan, komótosan. Egy nagy, fekete, gondosan rendben tartott férfibiciklit. Megbecsült jószág. Festése ép, lánca olajozott. Az ülés rugói alatt apró szemű, fémesen csillogó láncon átfűzött, kissé ormótlan lakat lógott. A csengőt a kormányról egy íves fémkarral lehetett megszólaltatni. Furcsa szerkezet volt. Az első kerék gumijára hajolt rá egy apró, rugós kerék, az hozta működésbe. Inkább kattogva berregő hangot adott, semmint csilingelt. Zajára a gyalogosok általában félre is álltak. Sőt, a különös hang miatt sokszor bamba képpel néztek utána. Ezen mindig jót mosolygott a bajsza alatt.

Most a vásártér felé tartott a kora délelőttben. Vasárnap volt. Mindenütt sok ráérő ember. Alig tudott haladni. A kocsiúton sem volt jobb a helyzet. Ott szekerek, motorkerékpárok, néhány autó, no meg széles platójú tehergépkocsik araszoltak. Sok dudaszó hallatszott. Megriadt lovak ágaskodtak. Lassan lépdelt. Hol a fal mellett, hol a gyalogjárda szélén próbált előrejutni.

Az útba eső artézi kútnál megállt, hogy szomját oltsa. Óvatlan volt, kezéről papucsára csorgatta a vizet. Ez bosszantotta. Noha nem volt már éppen fiatal – későn nősült, a rokonság azt hitte, öreglegény marad –, a külsőre még mindig sokat adott. Most egy legyintéssel nyugtázta, hogy a makulátlanság immáron odavan.

Pedig azzal indította a reggelt, hogy gondosan megborotválkozott. Szertartásos művelet volt. Először is, kivitte a hokedlit az udvarra az eperfa alá, amire rátette az esti nagymosdás után a kerítés oldalának támasztott, fehér, mázas lavórt. Vizet öntött bele egy pléhkannából. Aztán kihozta a szappant, kis tálkában. Még egyet fordult. Apró, rámázott, fali tükör, ecset, borotva és egy régi, kiszolgált nadrágszíj darabja volt a kezében, amikor kijött. A tükröt a fa törzsébe ütött szegre akasztotta. Aztán a szíj egyik végét a kerítés lécébe. Megfeszítette kissé, és gondosan kifente a csontnyelű borotva pengéjét. Az él milyenségéről egy darab újságpapír elmetszésével bizonyosodott meg.

Az ecsetet a lavórba mártotta, majd a tálkában lévő szappant körkörös mozdulatokkal habosította. Az állát kezdte szappanozni. Aztán gondosan körbejáratta az ecsetet a bajusza körül. Onnan a füléig húzta a fehér habcsíkot, végül a nyaka következett. Épp csak pár percet várt, hogy a szappanhab megpuhítsa egész hetes borostáját. Aztán nekilátott: arca jobb és bal fele, nyaka, majd az ádámcsutka, álla, végül az orra alá ért. Az volt a legkényesebb része a műveletnek. Mivel – ahogy gyakran mondogatta – az aligbajuszt szerette, így végig kellett borotválnia az orra és a felső ajka közti részt, egy vékonyka szőrcsíkot hagyva. Ezt rendszerint úgy csinálta, hogy bal kézzel, pontosabban, mutató- és hüvelykujjával megfogta orra hegyét, és kicsit felfelé húzta, hogy a borotva éle a feszes bőrön csússzon lefelé. A pengére rakódó habot és szőrszálat olyankor nem a mutatóujjon húzta le, hanem a vállán kissé lelógó, félbe hajtott törölközőre kente. A maradékot a lavór vizében öblítette le.

Míg ezzel foglalatoskodott, odabent a ház utcai szobájában felesége kikészítette a keményített, vasalt fehér inget, fekete lajbit és a szintén fekete csizmanadrágot. Kemény szárú, lakkos csizmái megvoltak ugyan, de nyáridőben inkább fekete bársonyfejű papucsban járt.

Így most a kissé már poros papucsfejet sikerült összecsepegtetnie. Mérgében feje búbjára tolta keskeny karimájú, fekete posztókalapját. Aztán cigarettát vett elő a dózniból. Vasárnap készet szívott. Hét közben mindig vett neki öt szálat az asszony. Hosszan fújta a füstöt, lassan, komótosan tolta járművét. Ha ismerőst látott, jobb kezét a kalaphoz kapta, és biccentett. Általában így volt szokás férfiak között. Ez volt az adjonisten.

Megérkezett. Biciklijét a vásár peremén gondosan egy fához láncolta. Kicsit aggódott a csengő miatt. A gyerekeket mindig az első sárhányón ülő fura szerkezet izgatta. Aztán eszébe jutott, hogy kézzel nem lehet szétcsavarni. Ez megnyugtatta.

Szokása szerint körbejárta a vásárt. Az egyik lacikonyha melletti kimérésben ivott egy kupica eperpálinkát. Aztán elindult vásárfiát venni. Sok mindent vehetett volna, de most úgy gondolta, hogy egy csattogó szárnyú lepkét visz az asszonynak.

Jó ideig keresgélt, mire egy játékárusnál talált néhányat. Nézegette őket, forgatta, tologatta, hogy hallja a szárnyak csattanását… Valahogy nem volt elégedett. Leguggolt a játékok előtt, aztán újra felállt. Megint kézbe vette egyiket, másikat. Az árus a szeme sarkából figyelte a férfit. Aztán odalépett, és kérdőn nézett rá. Nem szólt, csak a szemöldökét húzta fel. – Ez hal! – mondta az árusnak. – Lepke! – válaszolt az. – Látott már olyan halat, aminek szárnya van? – mordult rá. – Hát, sok mindent láttam már, de pikkelyes-kopoltyús lepkét még soha! – Az a pávaszem. Van olyan, hogy pávaszemes! – győzködte a kétkedőt. A vita miatt vagy a nyár hevétől, de az árus feje lassan ellilult. – No, viszi vagy sem?!

Végül is megvette. Hazafelé már karikázott. A vásárolt portékát pedig a csomagtartó rugós pántjával fogatta le. Felesége a kapuban várta. Kissé körülményesen szállt le. Elsőre tulajdonképpen csak letette a lábát. Széles mosollyal nyomta az asszony kezébe a színes jószágot. Aztán huszáros láblendítéssel leugrott az álló kerékpárról. A kontyos menyecske kissé meglepetten nézte az ajándékot. – Ez hal! – mondta a biciklit toló urának. – Lepke! – válaszolta az.

 

Hal

Ült. A kertben, fák hűvösében. Újságot olvasott. Szemüvege az orra hegyére csúszott. Szemöldökét összevonta. Kicsit görbe háttal, némileg előrebukva olvasott. Lassan közelítettem feléje. Óvatosan, mint aki nem tudja eldönteni, hogy zavarja-e a másikat a jelenléte, vagy sem.

A délutáni csendben levél sem mozdult. Valósággal megrekedt a levegő. Kicsit tanácstalanul álltam előtte, és mintegy köszönésképpen megszólítottam. – Olvasol? – motyogtam magam elé a szót. – Ja! – mondta ő, miközben egy pillanatra rám nézett, majd újra a lapba temetkezett. – Érdekes? – telepedtem melléje egy sámlira. Mindössze ennyi volt kint: egy szék, egy sámli és egy lécvázas asztal. Maga a megtestesült puritánság. Se terítő, se ülőpárnák, csak a sima fafelületek. A szék és a sámli magassága miatti szintkülönbség tovább növelte zavaromat. – Igen! – válaszolt, és közben lapozott.

Csendben kuporogtam mellette, néztem a nyári kertet. Pár alma-, egy szilva- és mellettünk meggyfa, kérgéből kifordulva. Kissé távolabb mogyoróbokrok. A nap fényfoltokat rajzolt a fűbe. Nemrégen kaszálhatták le, mert alig volt pár centis. Szemlélődés közben azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért kerestem meg. Meg azon is, hogy miért délután, amikor számtalanszor említette, hogy délutáni magánya szent és sérthetetlen. – Teee… – húztam el a szót, abban a reményben, hogy végre leteszi az újságot, felém fordul, és kérdőn, várakozón rám néz. Nem ez történt. Kurtán, a foga közt, egy újabb igent préselt ki, amit hozzám hasonlóan elnyújtott. Ez annyira meglepett, hogy percekre elhallgattam. Majd belefeledkeztem a nézelődésbe. A lombokat figyeltem. Aztán a levelek között felfedeztem egy halat. Alig hittem a szememnek. Csak úgy, szinte észrevehetetlenül ott lebegett az ágak és a levelek között. Már úgy volt, hogy felállok, és közelebbről is szemügyre veszem, amikor hirtelen újra megszólalt: – Ííígen? – közben megzizzent a papír a keze között. – Parancsolsz? – kérdeztem vissza, és a haltól elfordulva ránéztem. Ő viszont továbbra sem nézett rám. Talán nem is figyelt, vagy ki tudja.

Bámulatosan tudott szöszölni. Úgy tenni, mintha… Látszólag. Úgy, mintha a környezetéről tudomása sem lenne. Egy régi emlék jutott eszembe, vizsga közben történt. Együtt ültünk egy bizottságban. A jelölt szenvedett, motyogott, elvesztette a fonalat. Ő, miközben elnökölt, valami kéziratot javított. Ettől a vizsga idején lassan mindenki zavarba jött. A kínos csendben, csak úgy javítás közben, egy félmondat erejéig folytatta a vizsgázó feleletét. Majd hozzátette: – Ezt akarta mondani?

Mi tagadás, most én voltam zavarban. A látszólagos nem figyelése roppant fárasztóan hatott. Valójában már nem tudtam, miért kerestem meg. Sőt, hirtelenjében azt sem, hogy látogatásom szakmai vagy baráti. Esetleg mindkettő. Jegyzeteimet menet közben, jó szokásomhoz híven, elhagytam valahol. – Szóval… – fordultam feléje, ám ő egy újabb lapot hajtott át éppen. Aztán feljebb tolta a szemüvegét, és megint belefeledkezett az olvasásba.

Némaság ült közénk. Újra a kerti csendben mozdulatlan lombokat bámultam, meg a köztük csillogó halat. Ekkor váratlanul megszólalt. – A halakat Ági kapta vagy vette, s úgy gondolta, a lombok közt jó helyük lesz! Télen-nyáron ott vannak, damilról csüngnek alá. Kielégítő a válaszom? Hiszen ezt akartad kérdezni, nem?

Hirtelen majd leestem a sámliról, olyan meglepő volt a kinyilatkoztatásszerű magyarázat. Lassan felé fordultam. Szája sarkában kis mosoly ült ugyan, de továbbra sem nézett rám. Sőt, újra az újságba temetkezett. Valahogy úgy, mint a vizsgán a kézirat javításába.

Üldögéltem még egy keveset az egyre kényelmetlenebbé váló alkalmatosságon. A csillogó, mázas cseréphalat néztem. A többiek, már ha voltak, valahol a lombok között rejtőztek.

Felálltam. Kicsit megmozgattam elmacskásodott izmaimat. Azt hiszem, halkan köhintettem is, hogy magamra vonjam a figyelmét. Az eredményt tekintve erős kétségek gyötörtek. Végül sikerült egy értelmes mondatot kipréselni magamból: – Jót beszélgettünk! – néztem rá. Kinézett a lapból, összehajtotta, felállt, kezet nyújtott. – Jót! – mondta búcsúzóul.

Komótos léptekkel ballagtam a kertkapuig. Visszanézve láttam, hogy már újra a lapot bújja. Messziről úgy tűnt, a cseréphal éppen a vállán ül.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)