Klamár Zoltán: Szentek

2023. augusztus 08., 09:51
Duncsák Attila: A szent, a bolond és a nő II. (1996)

 „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekbe’,
mondd csak, én melyik ajtón menjek be?”

Tankcsapda: Mennyország Tourist

 

Néha, filozofikus hangulatban, hangosan bölcselkedek. Csak úgy magamban. Valami kapcsán. Feleségem a dünnyögésre reagálva kiált felém, vagy csak alig hallhatóan megszólal a kartali remeteség valamelyik zugában: – Nekem szóltál? – Nem. Morgok magamnak! – hangzik obligát válaszom.

Legutóbb a húsvéti időben tettem ilyet, éppen a szenttiszteletet véve terítékre. Azon tűnődtem, hogy valaha milyen rögös utat kellett bejárni ahhoz, hogy az egyház bárkit is felvegyen a szentjei sorába.

A sokat emlegetett ördög ügyvédje kifejezés is a kanonizációs eljárásból származó fogalom. Az advocatus diaboli feladata volt az igazság napvilágra segítése az aktuális ügyben, még akkor is, ha esetleg ténykedése eredményeként nem lett valakiből szent. Napjainkban mindez változni látszik, mert egyre több példa mutatja, hogy szinte egyik percről a másikra kap újabb szentet a katolikus világ. Milyen gyorsan őrölnek mostanság a Szentszék malmai… Hol vannak már a hosszú századokra vagy a nem éppen rövid évtizedekre elnyúló szenttéavatási perek? Hol az erények, érdemek és csodák aprólékos számbavétele?

Anélkül, hogy teológiai fejtegetésbe kezdenék – amihez megfelelő tudásom sincs –, csak megjegyzem: sokakat lehet szentként tisztelni, akkor is, ha tudjuk róluk, hogy nem voltak és nem is lesznek azok, mert például egy eszmeáramlat képviselői csupán. No de maradjunk a szenteknél! Hiszen közülük bármelyiket a szolgálatunkba állíthatjuk. Mondjuk, mint segítő, védő- vagy házi szentet akár.

Jelzővel magyarázva a fennkölt jelzőt – egy ma igen divatos, főként a sztárvilágban használatos szófordulattal élve –, azt is mondhatom, hogy ikonikusak. Vagyis általánosan ismertek. Mármint a szentek. No, nem mind, mert azért valljuk be, van belőlük bőven. Ám hogy ki kit választ magának, valójában csak nézőpont, műveltség és egyéni szimpátia kérdése.

Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.

Erre akkor jöttem rá, amikor egyetemi hallgató koromban üzent a szomszéd, hogy beszélni akar velem. Elmentem hát a tőlünk két házzal odébb lakó, apám korabeli emberhez, hogy megtudjam, mi mondanivalója van számomra. Jól ismertem őt, gyerekeivel sokat játszottam együtt, aztán a felnőtté válás útjára lépve, másfelé vitt bennünket a mindennapok kényszere. A sorjázó esztendők mégsem álltak közénk, nem teremtődtek elválasztó társadalmi különbségek. Maradtunk, akik voltunk, egymáson segítő, egymást megértő, egymás véleményére adó, jó szomszédok.

Azt tudtam róla, hogy háta mögött gyakran összesúgtak az emberek, és mosolyogva emlegették, hogy a saját elvtársai tették ki a pártból.

Miért is? Hát, mert Kasziba Pista bácsi nem értett egyet Tito elvtárssal. Ez nem vicc, főként nem kitaláció. A regényes történet Topolyán esett meg, 1948 őszén. Valamilyen rejtélyes oknál fogva az igazgatók pártaktívaülésén felállt, és elmondta, hogy szerinte a nagy Sztálin elvtársnak és a Szovjetuniónak van igaza. Mármint abban a kérdésben, hogy nincs helye különutas politikának a szocialista táboron belül.

Talán mondani sem kell, hogy mozgalmi múltja ellenére attól kezdve ő lett az első számú közellenség a közép-bácskai kisvárosban. Valahányszor a környéken járt a marsall, Pista bácsinak napokra nyoma veszett. Megesett, hogy autó jött érte, de többnyire csak egy civil ruhás nyomozó, akivel kedélyesen beszélgetve távozott, úgy, mintha barátságból kísérte volna az idegent, hogy az el ne tévedjen a sok girbegurba utca valamelyikében.

Mivel csendes, szerény ember volt, a környék népe hamar napirendre tért renitens magatartása felett. Eltűnései idején mosolyogva mondogatták: Biztosan jön a precednik, mert megint nyoma veszett a szomszédnak.

Szóval, egy nyári napon meglátogattam őt. A félig nyitott nagykapun át – mindig úgy állt a rozzant, fából készült, bálványos szerkezet, mert az öt gyerekből valaki csak elfelejtette becsukni – az enyhén emelkedő udvarba érve, kint találtam. A ház előtt álldogált, rövidnadrágban, kigombolt, rövid ujjú ingben. Orra hegyén ült barna színű, műanyag keretes szemüvege. – Jó napot! – köszöntem a csókolom helyett, ő pedig kezet nyújtott, jelezve, hogy tudomásul vette zsenge felnőtt voltomat. Hátamat veregetve a házba terelt. – Hát eljöttél! Na, gyere csak be. Még megfőlünk itt a napon.

A házat már régen háromosztatúvá alakították: a gangból konyha lett, így az utcai szoba végében volt még egy keskenyebb helyiség, ahol egy asztal állt pár székkel, és egy heverő. A pingált falon meg négy nagy méretű fénykép.

Képek a falon

A képekről régi emlékek villannak be, a gyermekkor világa: a Linder-falvi utca akácokkal szegélyezett, poros kocsiútja és a kitéglázott járda, amely mára álmok díszletévé szelídült, mert időközben úttestet, gyalogutat aszfalttal borítottak be. Az elfogyó rokonsággal együtt odalett minden, ami egykori topolyai valóságunkat képezte. Elenyészett mikrovilágunkról jobbára csak fotók maradtak. Az utcai funduson, házunk helyén régóta új lakóépület áll. Régi életünket takarja, amely kísértetként, emlékezetemben bolyong csupán.

Odaköltözésünkkor, a múlt század hatvanas éveinek elején még jó, ha két fordított ház állt a soron. A többi véges volt, némelyik hosszú derekú épülettel, tágasabb portával, ami azt mutatta, hogy pár holdas parasztgazda lakott ott korábban. Másutt meg sok szegény, dolgos munkásember élt a családjával. Annyi volt a gyerek a rövid utcában, hogy mostanság két iskolai osztály is kitelne belőlük.

Habár sokat voltunk együtt, néha udvarokban is játszottunk, ám az, hogy bárki lakóházába bemenjünk, nem volt szokás.

Talán ennek köszönhető, hogy csak a szűk rokonságé, no meg a mi lakásbelsőnk volt ismerős számomra. Ha jól meggondolom, szerény otthonok voltak ezek, épp csak a szükséges bútorokkal: ágyakkal, szekrényekkel, asztalokkal és székekkel… meg a falakon nagy méretű olajnyomatokkal: Jézus Szíve, Mária Szíve… Előbbi piros köpenyben, utóbbi meg világoskékben. A szíveket, láthatóan, töviskoszorúsan festette rá a képre a festő. Noha vásári darabok voltak, mégis ikonként tekintettünk rájuk. „Az ikon szimbólum, amely úgy részesül az általa szimbolizált valóságban, hogy egyben maga is méltó a tiszteletre. (…) az ikon nem nézni való kép, hanem ablak, amelyen keresztül a láthatatlan világ nézi a mi világunkat” – írja Graham Howes vallásszociológus.

Ennek a kandikáló kíváncsiságnak adott időnként – húsvét táján, ha ketten voltunk a házban – Viktus mama értelmet, amikor Jézus életéről mesélt. Álmélkodva hallgattam a sok gonoszságot, amit elkövettek vele szemben. Még meg is könnyeztük a történteket. Így nekem természetessé vált, hogy a falakon olyan képek vannak, amelyek róla, élete fontos állomásairól készültek. Apámék ágya felett, díszes keretbe foglalva, az olajfák hegyének kertjében, egy sziklán ülve, kissé szomorkás arckifejezéssel nézett a távolba a Megváltó. Előtte Jeruzsálem sziluettje. Az apró házak ablakából sárgás fények szűrődtek ki… Néha megbámultam őket, s olyan érzésem támadt, mintha az ablakszemek mögött rejtőzők tekintetüket, ismeretlen emberek, rám emelték volna.

Mivel másutt is hasonlókat láttam, hát úgy gondoltam, a szentek helye, kép formájában ugyan, de köztünk, pontosabban a falakon van.

Ezek után talán ideje felvenni a történet eredeti fonalát! Nos, a nyári délután elfüggönyözött félhomályában ülve, Pista bácsi mögött a falra akasztott képekre tévedt a tekintetem. Miután a kevés fényhez hozzászokott a szemem, láttam, mint néz vissza rám Marx, Engels, Lenin és Sztálin elvtárs, igencsak átható, szúrós tekintettel.

Ez maradt meg bennem, meg a beszélgetésből néhány homályos foszlány arról, hogy néptanítónak kellett volna lennem, mert Pista bácsi szerint a nép egyszerű fia voltam, maradtam. Szóval, a küldetéstudat és a vélt jobbító szándék ott maradt a mozgalmi veteránban. Szelíden ugyan, de térített, akár a szent életű emberek.

Szentsarok

Szükségünk van kapaszkodókra, példákra. Nemcsak azért, mert hozzájuk igazíthatjuk életünket, hanem azért is, mert hivatkozási alapot jelentenek. Mi több, életstratégiát. Szoktuk mondani, hogy érte is meghalt a Jézuska. Korábban mindenkiért, ma sokakért… Vagyis, a megváltásból az a bizonyos valaki akkor is részesült, ha esetleg kézzel-lábbal tiltakozott ellene. Vagy: akinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül.

Akár tetszik, akár nem, így volt ez a szocializmus éveiben, noha még napjainkban is sokan tiltakoznak a feltételezés hallatán. Érdekes módon akkor mindenki apró megalkuvásokra építette életét, némileg igazodva az eszmei fősodorhoz. Volt olyan ismerősöm, aki állását, párttagságát féltve még a lánya templomi esküvőjére sem ment el. Mások a szomszéd faluban álltak oltár elé, kereszteltek akár. Meg aztán ott az elhíresült horgosi orgonakoncert ügy… Hiába érveltek a szervezők, hogy hangszer híján hol lehetett volna másutt az estet megszervezni. Hát igen, folytonos volt a harc a külső és a belső ellenséggel. Lám-lám, a titói emberarcú szocializmusban is megesett egy-két furcsa dolog. Az éber párttagok no meg az elhajlók örök konfliktusai ezek.

Enyhén szólva furcsa a történet, még akkor is, ha tudjuk, hogy általános pártvélemény szerint a vallásosságnak pár évtized alatt ki kellett volna mennie a divatból. Hogy nem egészen így történt, az nem az elvtársakon múlott.

Aszódi muzeológusként találkoztam a történettel, miszerint a gyűjtőterület egyik közeli falujában élő parasztíró nehezményezte, hogy miközben a környék települései tájház létesítésén fáradoznak, addig az ő lakóhelyén akkorra már nem volt birtokba vehető alkalmas ingatlan sem. A régi házakat Kádár-kockává alakították a szorgalmas emberek. Így aztán Martonné Homok Erzsébet szót kért a versegi téesz pártaktívaülésén, mondván: – A falunknak is haladni kell, és ne adja a Jóisten, elvtársak, hogy a szomszéd községnek előbb legyen tájháza, mint nekünk! Ilyen szégyen nem érhet bennünket, elnök elvtárs!

A kemény szavak hallatán kínos csend lett. A teremben ülők zavartan krákogtak. Az elnök a kezét tördelte, majd azt mondta, hogy a megyével is meg kell beszélni az elvtársnő indítványát.

Aztán csoda történt. Az országosan ismert parasztíró ugyanis nem hagyta magát. Az elnökkel karöltve jártak a megyei tanács nyakára, ahol végül a rábólintás mellé pénzt is kaptak a terv megvalósításához.

Mi több, muzeológusok és szakmérnökök irányításával felépült a tájház. Szakasztott mása lett a korábban elbontott régi parasztházaknak.

A falusiak pedig összehordták a padlásokon porosodó tárgyakat, és a néhai élet emlékei 1974-től kiállítási tárgyakká lettek. A szentek pedig képek formájában bekerültek a sarokba. Onnan kukucskálnak ma is az egyik tárlóba, hogy lássák, milyen tollat kapott ajándékba az agilis asszony. Mert okvetetlenkedésére magas körökben is felfigyeltek, így híre eljutott a legfőbb pártvezetőség berkeibe is. Nincs tehát mit csodálkoznunk azon, hogy a Szovjetunió első embere, Brezsnyev elvtárs, egyik magyarországi látogatásakor töltőtollat hozott neki ajándékba.

Marton Pálné tisztességes parasztasszony volt, olyan, aki a párthoz fordulást össze tudta egyeztetni a templomba járással, éppen úgy, mint ahogy akkoriban oly sokan mások.

Lehet, hogy kicsit ferde szemmel néztek rá 2006-ban a mennyek kapujában, ám ő épp olyan határozottsággal kérdezte, hogy melyik ajtón menjen be, mint tette földi életében, amikor a tájház dolgában a pesti megyeházán járt el.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)