Kis falum egyetlen és legkedveltebb autószerelőjénél beszélgetünk az asszonykával, mikor megcsörren a munkálkodó mester telefonja. Látszik, hogy nagy baj van, mert a kezében lévő szerszámokat a motorháztetőre dobja, leteszi a telefont, és szól az asszonynak, hogy az összes létező seprűt vigye magával. Szó nélkül is értik egymást, beülnek az autóba a seprűkkel és elhúznak, én pedig ott maradok a kibelezett autómmal a széttárt kapu közt. Pár óra múlva visszajön az asszony, mondja, hogy nagyjából eloltották a temetőben keletkezett tüzet.
Mifelénk ha valaki meghal, egy ideig minden nap gyertyát kell gyújtani a sírjánál. Ilyen szomorú gyertyagyújtásból támadt a nagy tűz, igazi tisztítást végzett a sírok között, a nyári aszályban.
Látni akartam én is a falu jelenlegi legszomorúbb és legfontosabb eseményét, ezért megkértem az asszonykát, jöjjön vissza velem. A látkép eléggé eklektikus volt: háttérben leperzselt domboldalon sírok, előtte, a hidegház körül sörözve üldögélő, büszke férfiak. A szanaszét dobált seprűk, ásók, kapák és biciklik azt mutatták, hogy kemény munkát végeztek a tűzoltók.
Mire odaértünk, zajlott már az akció kiértékelése egy-egy üveg sör kortyolgatása mellett, melyeket a boltos hozott ki az esemény hírére. Ennyi férfi egy kupacban ritka dolog, régi emlékek elevenedtek fel: mikor a Pista háza égett, amikor a Lajosé, vagy amikor a boltosné csűrje. Akkora tűz viszont sose volt még, mint mikor a gáter. Persze csak azért, mert volt biztosítása. Annyira beleélték magukat a mesélésbe, hogy egy-egy atyafi beállt a kör közepébe, s úgy adta elő bősz hangon a történetét.
Egy idő után rájöttem, hogy a férfiak leginkább nekünk, a két fehérnépnek játszanak. Mert ahol megjelenik a nő, ott a férfiak már nem egymással kommunikálnak. Kész előadóművészet, színészi parádé és sírokon pózoló akrobatika volt, amit elműveltek érettünk, nem is beszélve a választékos, díszes, kimunkált csipkelődésekről és az erőtől duzzadó metakommunikációról.
Ilyen megtisztelve még soha sem éreztem magam férfitársaságban, mint e temetőben.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
A hotel személyzeti bejárata előtt várakozom hajnal ötkor. Fáradtan apróbb darabokra tördelem a zabos extrudált kenyeret, és lassan falatozok. Érzem, hogy beesettek a szemeim, mintha az agyamba akarnának besüllyedni, de mégis hagynak egy kis rést, amin keresztül szemlélhetem a sötét külvilágot. Amikor az utolsó falatot is elmajszolom, megtörlöm a számat a kabátom ujjával, és bemegyek az épületbe.
– Jó reggelt! Vendégfogadónak jöttem. Ez az első napom, tudna segíteni? – kérdezem a kedvesnek tűnő portást.
„A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak” – a verőfényes novemberi délutánokon, amikor a közeli erdőben sétálok, Hamvas Béla A babérligetkönyvének mondata gyakran eszembe jut. Amikor először olvastam, felujjongtam örömemben, hogy végre valaki ezt megírta!
Amikor elkezdődött, Eczetfalvy Jónás még okos ember hírében állott, mégse igen értette a dolgokat. Azt sem értette például, miért kell neki a Sancho Panza utcában spanyol vízumért folyamodnia, amikor meg akarja nézni a bécsi operában a Don Giovannit. Igaz, a Don Giovanni librettóját Carlo da Ponte írta olaszul, míg az eredeti történetet Tirso da Molina szerzette volt spanyolul. Erre hivatkozott a spanyol kormány is, amikor birodalomszerte elrendelte, operát kizárólag spanyol nyelven lehet játszani.
Amikor már mindenki megérkezett, Newton belekezdett. Először általánosságban értékelte a műveket, aztán elmondta, hogy 1-10 skálán pontot is adott rájuk. A szemek golyóztak, az amatőr tekintetek egymást kergették. Jolán nyerte a „ki tud előbb mindenki szemébe nézni?” versenyt. Hirtelen az iskolapadban találták magukat. A tenyerek izzadni kezdtek, mint felelés előtt. Newton az irományokat egy kötegben fogta és elkezdte. Vajon ki lesz az első?
Falura költözésem után jöttem rá, hogy nálunk a gyümölcsszedés egy harc. Mint minden más. Kertedben ha van termés, és nem szeded le, istenadta jogon máshoz jut. Mert neked nem kellett. Ha nem vigyázol telkedre, mint Árgyélus, gyümölcs nélkül maradsz. Míg te nyaralsz, szorgos szekeresek vonulnak el gyümölcsösöd szélén a mezőre, s útközben a kihajló ágakról (hogy elég hatékonyak legyenek aznap) belerázzák a szekerükbe a termést. Így a legpraktikusabb, ez olyan kettő az egyben, mert hajolgatni sem kell, és mégis jól gyűlik a pálinkának való.
– Eljátszott már a gondolattal, mi lett volna, ha mégis színész lesz?
– Felesleges, még elméletben sem volt meg a lehetősége.
– És az iskolai színjátszókör? Hammert is ott választották ki arra a gyerekszerepre, tudja, na, mi is a címe? Biztosan látta maga is.
– Nem láttam, sosem szerettem az ifjúsági filmeket.
Miután elhangzik a díszbeszéd, a szónok ugyan megrántja a zsineget, de a lepel rendszerint összekuszálódik és elakad a szobor szegletén. Rángatják idegesen a szoboravatók a zsineget, rángatják a leplet. A tömeg izgalomba jön. Néhányan odaszaladnak, kapkodnak. A lepel végül lehull, és úgy tűnik, hogy végre sikerült... De ez csak illúzió!
Rég történt, nagyon rég. Nyolcszáz esztendő is eltelt e szerelem be nem teljesülése óta. Úgy esett, hogy egy Isztrián, közelebbről Poreč városában élő nemes fiatalember, aki a Gábriel nevet viselte, egy napon olthatatlan szerelmet kezdett érzni egy Nova Vas-béli, Milka nevű hölgy iránt. Ha a szerelmüknek nem lett volna akadálya, valószínűleg semmit nem tudnánk manapság az esetről. Csakhogy Milka ugyan gyönyörű volt, de társadalmi státusa problémát jelentett: egyszerű pásztorlány volt.
Magam például többnyire írásba foglalom az időt. A napok, napjaim jó része naplóbejegyzéssé merevedik, mégis úgy gondolom, mindettől függetlenül, a szárnyas idő repül. Egy kis ideig velünk, de jobbára nélkülünk. Az idő tehát múlott előttünk és múlik velünk, majd utánunk is azt teszi… Vég nélküli a folyamat, amit talán csak az ember érzékel tudatosan.