Kis falum egyetlen és legkedveltebb autószerelőjénél beszélgetünk az asszonykával, mikor megcsörren a munkálkodó mester telefonja. Látszik, hogy nagy baj van, mert a kezében lévő szerszámokat a motorháztetőre dobja, leteszi a telefont, és szól az asszonynak, hogy az összes létező seprűt vigye magával. Szó nélkül is értik egymást, beülnek az autóba a seprűkkel és elhúznak, én pedig ott maradok a kibelezett autómmal a széttárt kapu közt. Pár óra múlva visszajön az asszony, mondja, hogy nagyjából eloltották a temetőben keletkezett tüzet.
Mifelénk ha valaki meghal, egy ideig minden nap gyertyát kell gyújtani a sírjánál. Ilyen szomorú gyertyagyújtásból támadt a nagy tűz, igazi tisztítást végzett a sírok között, a nyári aszályban.
Látni akartam én is a falu jelenlegi legszomorúbb és legfontosabb eseményét, ezért megkértem az asszonykát, jöjjön vissza velem. A látkép eléggé eklektikus volt: háttérben leperzselt domboldalon sírok, előtte, a hidegház körül sörözve üldögélő, büszke férfiak. A szanaszét dobált seprűk, ásók, kapák és biciklik azt mutatták, hogy kemény munkát végeztek a tűzoltók.
Mire odaértünk, zajlott már az akció kiértékelése egy-egy üveg sör kortyolgatása mellett, melyeket a boltos hozott ki az esemény hírére. Ennyi férfi egy kupacban ritka dolog, régi emlékek elevenedtek fel: mikor a Pista háza égett, amikor a Lajosé, vagy amikor a boltosné csűrje. Akkora tűz viszont sose volt még, mint mikor a gáter. Persze csak azért, mert volt biztosítása. Annyira beleélték magukat a mesélésbe, hogy egy-egy atyafi beállt a kör közepébe, s úgy adta elő bősz hangon a történetét.
Egy idő után rájöttem, hogy a férfiak leginkább nekünk, a két fehérnépnek játszanak. Mert ahol megjelenik a nő, ott a férfiak már nem egymással kommunikálnak. Kész előadóművészet, színészi parádé és sírokon pózoló akrobatika volt, amit elműveltek érettünk, nem is beszélve a választékos, díszes, kimunkált csipkelődésekről és az erőtől duzzadó metakommunikációról.
Ilyen megtisztelve még soha sem éreztem magam férfitársaságban, mint e temetőben.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.
Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette
A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról.
Alapvetően tehetségtelen voltam, de nem voltak rossz szándékaim a hegedűvel. Egy idő után abba kellett hagynom a hegedülést, ez éveket jelent, és alig pár lecke haladást a kottafüzetben. Egy ideig harmonikáztam, de ahhoz is tök tehetségtelennek bizonyultam. Érdekes módon, ott is előkerült a fényes vaslapocska, úgy látszik, az abonyi zeneiskola tanárainak legfőbb módszertani eszköze a vaslapocska volt a hatvanas években. Nem ragozom, végül a dobnál kötöttem ki.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.
A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Soha nem értettem, és nem tudtam elfogadni, miért vannak notórius késők. Trixi barátnőm az egyetemi évek alatt mindig mindenhonnan elkésett. Meg volt beszélve, hogy találkozunk a téren, az épület (ami akkori szóhasználatunkban mindenkor az ELTE Jogi Karának impozáns épületét jelentette) előtt, már mindenki ott volt, ő nem. Aztán húsz-huszonöt perc késéssel megérkezett, könnyedén és vidáman. És nem izzadt. A homloka se, a bajusza se.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.