Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Hol egy buszmegállóban húzza meg magát, hol a húgyszagú aluljáróban, de látták már a vasútállomáson is a váróteremben. Csendesen ül, várja a megváltást. Homlokán finom barázdák jelzik a korát: hetvenes éveinek végén járhat. Várom a 45-ös buszt. Senki nem ül mellé. Én odatelepedem. Nem félek tőle. Ő sem fél. Kérdezi az időt. Mondom neki, hogy tizenkét perc múlva jön a következő járat. Hová utazhat vajon? Ázott zsömléket szorongatok a kezemben, mert nem fértek már bele a szatyromba. Nézi őket. Én meg nézem őt. Nem szólunk többet egymáshoz. Lehunyja a szemét. Fáradt ajakizmai meg-megremegnek. Vagy az idegtől, vagy a hidegtől. Messziről látom bekanyarodni a buszunkat. Megrázom, hogy felébresszem. A fejével jelzi, hogy nem száll fel. Kihúzom a melle alatt összekulcsolt kezeit, és a tenyerébe teszem az ázott zsömléket. Csak biccent egyet, így köszöni meg. A hálát az arca mondja ki helyette. Búzakék szeme könnybe lábad, napbarnított bőrén nem látszik az elmaszatolás. Én felszállok a buszra, az ablak mellé ülök. Látom, amint belenyúl a zacskóba, kiveszi az egyik zsömlét, majd csíp belőle egy darabot, és a kuncsorgó galamboknak adja.
*
A társadalom perifériájára szorultakkal szemben gyakran érzünk előítéletet. Nem véletlenül. Számtalan esetben látjuk, hogy aprópénz-adományaink gyakran cigarettafüstté válnak vagy az italdepóban kötnek ki. A szenvedélybetegekként tengődő koldusok többsége már nem tud és nem is akar lemondani káros szenvedélyeiről, önpusztító életmódjukkal biztos utat próbálnak találni a halálba. Társadalmi megbélyegzésük aláássa tehetetlenségüket: kiszolgáltatottá válnak embertársaiknak. Kapcsolati tőkéjük a nullára redukálódik: elszigeteltség és elhagyatottság jellemzi őket, s legtöbbször identitásvesztés. Koldustenyerükbe vagy sapkájukba, műanyag poharakba hulló pénzérmék koccanásai jelzik azt a mélyszegénységbe süppedő nyomort, amelyben élni kényszerülnek. Számkivetettek önmaguk számára is. Talán gyermekkori emlékeikkel telve éltetik önmagukban a reményt, hátha mégis megszánja őket a sors. A közelgő télre gondolni sem mernek. Az ingyenes adventi ételosztás illata és melegsége átjárja mégis a gondolataikat. Testük alatt megreped az aszfalt, mert súlya van a gondjaiknak. Olykor ecetszagú a mosolyuk. Cigarettacsikk-ujjaikat szagolgatják, azzal mérik a múltat, az utolsó slukkot. Nincs hol, nincs hová, nincs miért, nincs kiért. Csak mikor van. Tegnap van, ma van és talán holnap. És holnapután. De az már olyan messze van, hogy abba belegondolni sem mernek. Gyakran koldustenyerükbe hajtják az arcukat, addig sem csípi az acélossá váló hideg levegő. Majd cipőkopogásomra felpattannak, úgy tartják tenyerüket az ég felé. Én a kabátzsebeimben kotorászok, de nem találva aprót, továbbmegyek. A lelkiismeretem árnyéka jön utánam, nem tudom lerázni magamról. Benyúlok a táskámba, s mert a női táskák tartalma igen gazdag, néhány, a táska mélyén meglapuló aprót halászok ki belőle. Visszamegyek a kolduló tenyérhez. A jóistenáldjamegkegyedetet még hallom, de látni már a saját könnyeimtől nem látok.
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.