Lajtos Nóra: Koldustenyér

2021. január 24., 07:44
Takáts Márton: Jónás imája – illusztráció Babits Mihály Jónás könyve című kötetéhez (Tiara kiadó, 2004)

Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.

Hol egy buszmegállóban húzza meg magát, hol a húgyszagú aluljáróban, de látták már a vasútállomáson is a váróteremben. Csendesen ül, várja a megváltást. Homlokán finom barázdák jelzik a korát: hetvenes éveinek végén járhat. Várom a 45-ös buszt. Senki nem ül mellé. Én odatelepedem. Nem félek tőle. Ő sem fél. Kérdezi az időt. Mondom neki, hogy tizenkét perc múlva jön a következő járat. Hová utazhat vajon? Ázott zsömléket szorongatok a kezemben, mert nem fértek már bele a szatyromba. Nézi őket. Én meg nézem őt. Nem szólunk többet egymáshoz. Lehunyja a szemét. Fáradt ajakizmai meg-megremegnek. Vagy az idegtől, vagy a hidegtől. Messziről látom bekanyarodni a buszunkat. Megrázom, hogy felébresszem. A fejével jelzi, hogy nem száll fel. Kihúzom a melle alatt összekulcsolt kezeit, és a tenyerébe teszem az ázott zsömléket. Csak biccent egyet, így köszöni meg. A hálát az arca mondja ki helyette. Búzakék szeme könnybe lábad, napbarnított bőrén nem látszik az elmaszatolás. Én felszállok a buszra, az ablak mellé ülök. Látom, amint belenyúl a zacskóba, kiveszi az egyik zsömlét, majd csíp belőle egy darabot, és a kuncsorgó galamboknak adja.

 

*

 

A társadalom perifériájára szorultakkal szemben gyakran érzünk előítéletet. Nem véletlenül. Számtalan esetben látjuk, hogy aprópénz-adományaink gyakran cigarettafüstté válnak vagy az italdepóban kötnek ki. A szenvedélybetegekként tengődő koldusok többsége már nem tud és nem is akar lemondani káros szenvedélyeiről, önpusztító életmódjukkal biztos utat próbálnak találni a halálba. Társadalmi megbélyegzésük aláássa tehetetlenségüket: kiszolgáltatottá válnak embertársaiknak. Kapcsolati tőkéjük a nullára redukálódik: elszigeteltség és elhagyatottság jellemzi őket, s legtöbbször identitásvesztés. Koldustenyerükbe vagy sapkájukba, műanyag poharakba hulló pénzérmék koccanásai jelzik azt a mélyszegénységbe süppedő nyomort, amelyben élni kényszerülnek. Számkivetettek önmaguk számára is. Talán gyermekkori emlékeikkel telve éltetik önmagukban a reményt, hátha mégis megszánja őket a sors. A közelgő télre gondolni sem mernek. Az ingyenes adventi ételosztás illata és melegsége átjárja mégis a gondolataikat. Testük alatt megreped az aszfalt, mert súlya van a gondjaiknak. Olykor ecetszagú a mosolyuk. Cigarettacsikk-ujjaikat szagolgatják, azzal mérik a múltat, az utolsó slukkot. Nincs hol, nincs hová, nincs miért, nincs kiért. Csak mikor van. Tegnap van, ma van és talán holnap. És holnapután. De az már olyan messze van, hogy abba belegondolni sem mernek. Gyakran koldustenyerükbe hajtják az arcukat, addig sem csípi az acélossá váló hideg levegő. Majd cipőkopogásomra felpattannak, úgy tartják tenyerüket az ég felé. Én a kabátzsebeimben kotorászok, de nem találva aprót, továbbmegyek. A lelkiismeretem árnyéka jön utánam, nem tudom lerázni magamról. Benyúlok a táskámba, s mert a női táskák tartalma igen gazdag, néhány, a táska mélyén meglapuló aprót halászok ki belőle. Visszamegyek a kolduló tenyérhez. A jóistenáldjamegkegyedetet még hallom, de látni már a saját könnyeimtől nem látok.