I.
A fák lélektanát csak sejteni lehet. Kérges törzsük alatt ott dobog a szívük, földbe gyökerezett lábaikat ősgöröngyök tartják fogva. Karjaikat nemrég még gipszbe rakta a tél, de mára megerősödve ölelik magukhoz a teliholdat. A fénylő égitest bevilágít a fák hónalja alá is. Hőemelkedésük van.
II.
Egy-egy barkaág selyemkendőbe rejti bolyhos homlokát, majd egyszer csak megpattan a rügypikkely, és a téli álomból új életre kelnek a bimbózó csodák. A barkavesszőből koszorút fonok, elnézem, amint egymásba bonyolódnak a hajlékony barkaágak. Szerelem ez: tiszta és molyhos.
III.
Ibolyakék az ég felettem s a föld alattam. Ebbe a kékségben el lehet tévedni. Buggyan a tavasz, a talaj menti fagyokat is magával viszi a Télisten. Apám fűmagokkal hinti be a gyepnek szánt területet. Szép lesz az a tavasz végére, amikor is együtt lélegzik a hajnali fűszál a harmatos felébredéssel.
IV.
Sziromhullató tavasz van. Fátyolán áttetszik a napfény, először eltakarja arcát a május, hogy aztán örömkönnyek peregjenek az anyák napi csokrokra. Az áprilisi bolondszelek huzatossá teszik a szerelmet. Az orgonalila és a pázsitzöld szerelmet. Lehetne bazsarózsa-illatú is. Elképzelem, hogy kifeszített almafa vagyok, aki elvirágzom lassan.
V.
Méhemben pitypangok nőnek, majd elszállnak a májusi szellőkkel. Szememben nebáncsvirágok nyílnak, nem szeretik a napfényt, csak a nedvességet. Jászolmeleg keblemen napos kiscsibék pihegnek, egymás ritmusára ver a szívünk.
VI.
Olyan a gézlap, mint egy akvarellfestmény: átvérzik rajta minden, ami fontos. A júniusi gézlapokat vörös színűekké varázsolja a Szentlélek, majd elnézem, ahogyan a pünkösdi rózsa kihajlik az útra. Szép, ahogyan fésülködik a nap a csönd sűrűjében.
VII.
A tujafák a kórházkertben az égig érnek. Onnan súgnak be a menny ablakán, hogy elkelne egy kis segítség, még mielőtt szárnyakat növesztenének a betegek a halálhoz. A fenyőfák az otthoni szalonnasütőt ölelik körbe. Szeretet van bennük, örökzöld szeretet. Azt gondolom, nem is kell ennél több.
VIII.
Legfeljebb Isten májusfáján színes kreppszalagként a szellővel együtt hajlongani az áfonyaszínű égbolt alatt.
IX.
Liliomvirulástól csókacsicsergésig.
X.
A palánták gyorsan nőnek, kiülteti apám őket, ősgöröngyű anyaföldbe. A paradicsomot felkarózza, kicölöpözi az életét, de Isten a cölöpöket reggelre mindig felszedi, s odébb tolja. Rozsda-tavasz arca van az elmúlásnak, a semmi ága-bogáról lógatom lábamat. Véresre karmolja a karomat a nap, sebzik a természet, a hajnali ébredés ment meg a haláltól.
XI.
Kicsoszog lassan a május a tavaszból. Nyárelő van, fától fáig lépdelek, madárdal hullik a nyakamba, lekottázott nyári napsütés. Fényes a Hold tányérja, karimáján megcsillan a semmi. Onnan lehet tudni, hogy még valami történni fog, hogy vérző venyige az alkonyi táj. Lebilincselő a látvány, amint a nap alábukva a horizontnak, naranccsá érleli az eget.
XII.
Múzsacsókot hint homlokomra az utolsó tavaszi napsugár is, bokrokban fészkel a félelemem, hogy nem érem meg a nyarat. Tavasz hozott, nyár visz el, a kikarózott koktélparadicsomban piciny magvak várják az elmúlást. Szép az, amiket a tavasz összegyűjtött a számomra: a habfodros felhők, a gyöngyviráglepedők repülése, az orgonalila pentatónia.
XIII.
Margarétacsokor az életem. Szeret, nem szeret szirmok hullanak a fűre. Betakarják a rétet, betakarnak engem is. Hátam vetem az égnek, arccal a földet érintem. Szaga van az elmúlásnak, szaga van az anyaföldnek. Majd egy csipkeangyal jön le értem, s szárnya alá hajtogat, majd egy madár csőrében felkapja, s elviszi a tavaszt.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.