A hatemeletnyi tujafák tövében egy pad állt. Ez volt a törzshelye Lenkének. Köntösét elöl szorosan összefogta, mint aki fázik a harminchárom fokos hőségben. Papucsába is zoknit húzott, mint aki fél a felfázástól még ilyen időben is. Lassan közelített a padhoz, leseperte a ráhullott tujaleveleket, és leült. Vékony lábszárait összekulcsolta. Egy határidőnapló volt a kezében. Letette maga mellé, olyan eltökélten, mint aki már talán le is számolt a naplóírással. A tujafa ágain megbújó madarak csivitelését hallgatta. Szerette a madárdalt, meg igazából a komolyzenét. Valamikor zongoraművésznek készült, de nem volt hozzá kellő tehetsége. Solvejg dala jutott az eszébe. Szolmizálta is magában a felfelé, majd lefelé haladó vezérmotívumot. Amikor elakadt a szolmizálásban, akkor csak dúdolta a dallamot. Fájdalmas, melankolikus muzsika ez. Mintha csak a hangulatát kottázta volna le Grieg mester.
Hazagondolt. Az anyja három éve fekszik mozdulatlanul. Nem beszél azóta. A demencia igen korán és agresszíven megjelenő formája az övé. Az apja gondozza. Szondán át eteti, pelenkázza, forgatja a harminc kilóra összeaszalódott kis madártestet a felfekvések elkerülése miatt. Gondosan ápolja a feleségét, s miközben krémezi az arcát, kezét, lábát, olykor-olykor férfikönny is hull a beteg párnájára. Ő erre biztosan nem volna képes. De mások se nagyon. Egy-két hónapig talán, de éveken keresztül! Mérhetetlen tisztelet költözik a szívébe, amikor az apjára gondol, aki mos, főz, takarít, csirkéket nevel, disznókat etet helyette is. Lenke a faluból a szomszéd nagyvárosba ment tanulni. Hatalmas mappatartója néha majdnem elrántotta törékeny testét. Abban voltak a műszaki rajzok, de a falu csak annyit értett meg Lenke tanulmányaiból, hogy rajzokat készít, tehát rajta maradt, hogy festőművésznek készül. De ennek már sok éve. Azóta felköltözött a fővárosba, harmadmagával bérelt szobát egy külvárosi kerületben. A lakást hárman hozták lakható állapotba. A parketta valamikor elázhatott, mert fel volt púposodva, azt újraparkettázták. A kifestését ő vállalta, ha már egyszer „festő”. HÉV-vel utazott be a belvárosba, ahol egy földmérnöki irodában vállalt munkát. Szerette a munkáját, és ezt ki is használta a vezetőség. Annyi anyaggal látta el, amit a gyakorlatban nem lehetett határidőkre megcsinálni.
Egyszer a HÉV-re várt, amikor a peronon összeesett. Nagy ijedség támadt körülötte, s mivel ájulásához görcsroham is társult, mindenki epilepsziára gyanakodott. Egy utastársa hívta ki a mentőket, amely beszállította a Rókusba. Az anamnézis felvételére már sikerült kontrollált állapotba kerülnie. A diagnózisában idegi kimerültség szerepelt. Átszállították egy másik intézménybe, ahol a pszichiátriai osztályon kezdődött meg a kezelése. Először próbálták gyógyszermentesen, majd gyógyszerekkel kezelni. Alvászavarával nem tudtak mit kezdeni. Hiába kapott nagy dózisú altatót, azzal sem aludt napokig. Egyszer az elektrosokk-kezelés is felvetődött nála. Azaz nemcsak hogy felvetődött, hanem négy alkalommal sokkolták is Lenkét. Egy első emeleti szobában gyűlt össze a sokkolóstáb: a sokkolást izomrelaxációban végzik, altatással. Amikor a doktornő kiadja a vezényszót, hogy kezdhetjük, akkorra már a fején vannak a drótok, tappancsok, halántékán a csipeszek, amelyek egy elektródaszerkezethez és egy fekete-fehér monitorhoz vannak hozzákapcsolva. A pár másodperces elektromos kisülést a beteg nem érzékeli, hacsak utána nem. Lenkének migrénes fejgörcse és ötperces amnéziája volt az ECT-kezelés után, amelyet heti két alkalommal, összesen négyszer végeztek el rajta, eredménytelenül. Ekkor került át egy alföldi megyeszékhely pszichoterápiás osztályára, ahol a kórházkertbe kiülve hallgatta a lekottázott nyári napsütést a tujafa alatti padon.
Nem fordított a nyakán, csak a szemével nézett a mellette fekvő határidőnaplóra. Rátette a kezét, végigsimított rajta, mint valamely becses tárgyon, aztán az ölébe vette és kinyitotta az aktuális napnál. Csütörtök volt. Elővette a köpenyzsebéből a tövig lerágott ceruzáját, és elkezdett írni. Írása kusza volt, aprócska betűit úgy horgolta egymásba, hogy azokat szinte csak ő tudhatta kibetűzni. „Nemrég ébredtem. Összehorzsolódtam magammal. Az emlékek véreznek. Görcsölök, mint a megérett méhlepény. Papírmadarak repkednek a fejemben. Szétszaggatom őket odabent. Egyesével hullnak alá a párnámra. Elalszom. Sylvia Plath-verseket írtam az éjjel. Szerelmeseket. A Tedd-del való együttlétükről. Hogy holdkráter a női ágyék. Hogy félt az idő előtti fogantatástól. Hogy a széttárt combok akár a fecskék villás farktollai. S jön az unikornis az egyszarvával, és beledöf a közepébe…” Ennyit tudott írni, mert csoportterápiára hívta a nővér, kissé pattogva, hogy elkésik. Akkor becsukta a naplóját, zsebébe csúsztatta ceruzáját, és a folyosón kissé szaporázta lépteit, amikor utána kiáltottak, hogy telefonja van, az apja keresi. „Anyád haldoklik. Odatartom neki a telefont, biztosan hallja, amit mondasz neki.” Lenke kezében remegett a telefon. Nem tudott megszólalni. Hallotta a vonal másik végén a hörgő hangokat, látta is maga előtt anyja fel-felakadozó fekete szemeit, de csak nem tudott beszélni. Amikor a vonal megszakadt, akkor messze nézett ki az ablakon, s látta, hogy a tujafákon fészkelő madarak szétrebbentek. Ő pedig elkezdte Peer Gynt haldokló anyjától, Aasétól búcsúzó dalát dúdolni. Azóta is azt dúdolja a tujafák alatti padon a tört fényben.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.