Lakatos Mihály: A szerencse fiai

2022. szeptember 19., 11:41
Aknay János: Kis magyar őrangyal - Diptychon (akril, vászon, 2 × 200 × 100 cm, 2000)

Mi, magyarok, a szerencse fiainak, Isten kegyeltjeinek mondhatjuk magunkat. Persze tudom, ha végigtekintünk történelmünk folyásán, számos periódus alkalmas a fenti kijelentés cáfolatára. Ám mindent egybevetve, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nem mondhatunk mást. Történelmünk lényegesen nagyobb részét fedi homály, mint amekkora a napsütötte sávra esik, de mivel az emberi tapasztalat szerint minden mindennel összefügg, a ködök ködének mélyén, valahol Ázsiában is életrevaló, talpraesett nép lehettünk. Mert hát a köd népei közül nem mindenki ért ki a fényre. Mi igen.

A hosszú ázsiai előjáték után Európában is letettük a névjegyünket (ennek nem mindenhol örültek), és ezer évvel ezelőtt egy olyan államnak raktuk le az alapjait, amelyre a nálunk nagyobb múltú és született európai népek azóta is kénytelenek odafigyelni (ennek nem mindenhol örülnek). Alapító szent királyunknak ebben múlhatatlan érdemei vannak. Mert térben könnyű egy országot gyarapítani, új és újabb tartományokkal kiterjedtté tenni. Ehhez csak fegyverek kellenek, elegendő férfiú, és elegendő erő a férfiúi karokban. De időben is kiterjeszteni egy országot – itt kezdődik az államférfi! És ez az ország, ha megfogyatkozva is, ha időnként térdre kényszerítve is, de immár ezer éve áll. Kiállta az idő próbáját.

István tudta, hogy nem elegendő megvonni a határokat, legyőzni az ellenséget, és hadakkal megrakni a várakat. Attól még egyetlen terület sem lesz ország, pláne nem haza. Azzá csak a test, a lélek és a szellem együttes munkája teszi. Ezért hát törvényt adott neki és hitet.

Nem véletlenül beszéltünk isteni csodáról fentebb. Hogy a szent király nem csupán mában és holnapban gondolkodott, jól mutatják a fiához, Imre herceghez írott intelmei. Nézzünk körbe a térségben: találunk még egyetlen uralkodót is a környékünkön, aki a XI. században rendszerbe foglalt útmutatót hagyott volna hátra népének, amelyben a szó szoros értelmében megnyitotta az utat a jövendő felé? Na, ugye? Mondom én, hogy a szerencse fiai vagyunk. Volnánk. Mert azért bizonyos időközönként végigsöpör rajtunk a nemzeti elmúlás lélekpusztító, megbetegítő gondolata.

Talán egy figyelmesebb újraolvasás során megtalálhatnánk az ellene való orvosságot is. István ugyanis a megmaradás alapjaként egyértelműen a hit megtartását nevezi meg. Ezt követi az egyház megőrzése, a köztünk és Isten között közvetítő papság megbecsülése. Hogyan is állunk manapság e kérdésekkel? Hiszünk még Istenben és az ő parancsolataiban? Megőriztük az egyházat, megbecsüljük a papságot? Tehát a gyógyszer meglenne. Kérdés: a beteg be akarja-e venni?

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)