Mi, magyarok, a szerencse fiainak, Isten kegyeltjeinek mondhatjuk magunkat. Persze tudom, ha végigtekintünk történelmünk folyásán, számos periódus alkalmas a fenti kijelentés cáfolatára. Ám mindent egybevetve, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nem mondhatunk mást. Történelmünk lényegesen nagyobb részét fedi homály, mint amekkora a napsütötte sávra esik, de mivel az emberi tapasztalat szerint minden mindennel összefügg, a ködök ködének mélyén, valahol Ázsiában is életrevaló, talpraesett nép lehettünk. Mert hát a köd népei közül nem mindenki ért ki a fényre. Mi igen.
A hosszú ázsiai előjáték után Európában is letettük a névjegyünket (ennek nem mindenhol örültek), és ezer évvel ezelőtt egy olyan államnak raktuk le az alapjait, amelyre a nálunk nagyobb múltú és született európai népek azóta is kénytelenek odafigyelni (ennek nem mindenhol örülnek). Alapító szent királyunknak ebben múlhatatlan érdemei vannak. Mert térben könnyű egy országot gyarapítani, új és újabb tartományokkal kiterjedtté tenni. Ehhez csak fegyverek kellenek, elegendő férfiú, és elegendő erő a férfiúi karokban. De időben is kiterjeszteni egy országot – itt kezdődik az államférfi! És ez az ország, ha megfogyatkozva is, ha időnként térdre kényszerítve is, de immár ezer éve áll. Kiállta az idő próbáját.
István tudta, hogy nem elegendő megvonni a határokat, legyőzni az ellenséget, és hadakkal megrakni a várakat. Attól még egyetlen terület sem lesz ország, pláne nem haza. Azzá csak a test, a lélek és a szellem együttes munkája teszi. Ezért hát törvényt adott neki és hitet.
Nem véletlenül beszéltünk isteni csodáról fentebb. Hogy a szent király nem csupán mában és holnapban gondolkodott, jól mutatják a fiához, Imre herceghez írott intelmei. Nézzünk körbe a térségben: találunk még egyetlen uralkodót is a környékünkön, aki a XI. században rendszerbe foglalt útmutatót hagyott volna hátra népének, amelyben a szó szoros értelmében megnyitotta az utat a jövendő felé? Na, ugye? Mondom én, hogy a szerencse fiai vagyunk. Volnánk. Mert azért bizonyos időközönként végigsöpör rajtunk a nemzeti elmúlás lélekpusztító, megbetegítő gondolata.
Talán egy figyelmesebb újraolvasás során megtalálhatnánk az ellene való orvosságot is. István ugyanis a megmaradás alapjaként egyértelműen a hit megtartását nevezi meg. Ezt követi az egyház megőrzése, a köztünk és Isten között közvetítő papság megbecsülése. Hogyan is állunk manapság e kérdésekkel? Hiszünk még Istenben és az ő parancsolataiban? Megőriztük az egyházat, megbecsüljük a papságot? Tehát a gyógyszer meglenne. Kérdés: a beteg be akarja-e venni?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.