Mi, magyarok, a szerencse fiainak, Isten kegyeltjeinek mondhatjuk magunkat. Persze tudom, ha végigtekintünk történelmünk folyásán, számos periódus alkalmas a fenti kijelentés cáfolatára. Ám mindent egybevetve, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nem mondhatunk mást. Történelmünk lényegesen nagyobb részét fedi homály, mint amekkora a napsütötte sávra esik, de mivel az emberi tapasztalat szerint minden mindennel összefügg, a ködök ködének mélyén, valahol Ázsiában is életrevaló, talpraesett nép lehettünk. Mert hát a köd népei közül nem mindenki ért ki a fényre. Mi igen.
A hosszú ázsiai előjáték után Európában is letettük a névjegyünket (ennek nem mindenhol örültek), és ezer évvel ezelőtt egy olyan államnak raktuk le az alapjait, amelyre a nálunk nagyobb múltú és született európai népek azóta is kénytelenek odafigyelni (ennek nem mindenhol örülnek). Alapító szent királyunknak ebben múlhatatlan érdemei vannak. Mert térben könnyű egy országot gyarapítani, új és újabb tartományokkal kiterjedtté tenni. Ehhez csak fegyverek kellenek, elegendő férfiú, és elegendő erő a férfiúi karokban. De időben is kiterjeszteni egy országot – itt kezdődik az államférfi! És ez az ország, ha megfogyatkozva is, ha időnként térdre kényszerítve is, de immár ezer éve áll. Kiállta az idő próbáját.
István tudta, hogy nem elegendő megvonni a határokat, legyőzni az ellenséget, és hadakkal megrakni a várakat. Attól még egyetlen terület sem lesz ország, pláne nem haza. Azzá csak a test, a lélek és a szellem együttes munkája teszi. Ezért hát törvényt adott neki és hitet.
Nem véletlenül beszéltünk isteni csodáról fentebb. Hogy a szent király nem csupán mában és holnapban gondolkodott, jól mutatják a fiához, Imre herceghez írott intelmei. Nézzünk körbe a térségben: találunk még egyetlen uralkodót is a környékünkön, aki a XI. században rendszerbe foglalt útmutatót hagyott volna hátra népének, amelyben a szó szoros értelmében megnyitotta az utat a jövendő felé? Na, ugye? Mondom én, hogy a szerencse fiai vagyunk. Volnánk. Mert azért bizonyos időközönként végigsöpör rajtunk a nemzeti elmúlás lélekpusztító, megbetegítő gondolata.
Talán egy figyelmesebb újraolvasás során megtalálhatnánk az ellene való orvosságot is. István ugyanis a megmaradás alapjaként egyértelműen a hit megtartását nevezi meg. Ezt követi az egyház megőrzése, a köztünk és Isten között közvetítő papság megbecsülése. Hogyan is állunk manapság e kérdésekkel? Hiszünk még Istenben és az ő parancsolataiban? Megőriztük az egyházat, megbecsüljük a papságot? Tehát a gyógyszer meglenne. Kérdés: a beteg be akarja-e venni?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.