Lakatos Mihály: Kelep-kelep, kár-kár

2020. december 15., 00:40
1989 decembere, Székelyudvarhely - Dávid Sándor fotója

 „Harminc évnek tűnik három, / Harminc év – és mind oly hiábavaló” – énekli Jézus a mára klasszikussá vált rockoperában (és persze Miklós Tibor remek átköltésében), Ábel pedig arra lesz figyelmes, hogy mindez – egy apró, bár prozódiailag hátrányos módosítással (azaz: három évnek tűnik harminc) – áll a mögöttünk lévő három évtizedre is.

Mintha pár éve lett volna az egész, de tényleg. Ilyenkor decemberben (lám, ma mindegyre klasszikusokba botlunk, vö. Juhász Gyula) az éltesebb korúaknak óhatatlanul eszébe jut 1989 decembere – a mérföldkő. Amikor a tavasz őszutón és télvíz idején köszöntött rá a közép- és kelet-európai népekre. Fura tavasz volt, meg kell hagyni. Romániában például nem a gólya, hanem a géppisztolyok kelepelése jelezte érkezését. A vízválasztó kelepelés egy târgoviştei kaszárnyaudvaron hangzott el, karácsonykor. Ez a rendhagyó gólya, igazi társától eltérően, nem gyermekeket hozott, hanem öregeket vitt. Hogy hová? Gyarló emberi megítélés szerint valahová, ahová zuhanórepülésben érkezik meg az ember. Az ég nem sötétült el (de borús volt), a templom kárpitja sem hasadt meg (csak a Központi Bizottságé), tehát akik eltávoztak, nem az Ég gyermekei lehettek. De végül is teljesen mindegy, hogy kik voltak, mi volt és hogyan volt, ama decemberi szabadságérzést, azt a katarzist megérdemeltük. Ez a mi történetünk, és senki nem veheti el tőlünk. Igaz, nem is nagyon akarja.

Ábel például rendszeresen megpróbál önzetlenül egy-egy emlékmorzsát átadni fiainak azokból a napokból, nem sok sikerrel. Pár napja videókat és képeket mutatott az egykori forradalomról, de azok szemmel láthatóan kisebb hatással voltak rájuk, mint egy-egy mai videóblogger „hogyan igyunk pohárból kéz nélkül”-típusú gagyi agymenése. A legnagyobbik futó pillantást vetett a diktátor arcképére, s megjegyezte: „Szimpatikus feje van.” Ábelben bennrekedt a szó. Aztán tudatosította magában, hogy ez egy „függetlenobjektív” vélemény volt. Amúgy tényleg szimpatikusnak tűnik. Ha úgy vesszük. (Pláne, ahogy ott ül a hintóban, II. Erzsébet mellett. Ahelyett, hogy a bakon.) Ábel azonban világéletében utálta a „szimpatikus fejű”, de tetteikben galádaknak, romlottaknak bizonyuló embereket. A sors durva tréfájának tartotta az esztétikai és erkölcsi minőségek effajta keverékét. Naiv módon elvárta volna, hogy aki jóképű, az legyen jó ember is, és fordítva. De hát nem így megy ez. Mégis, gyermekkorában jobban fájt neki, ha egy általa szimpatikusnak (azaz szépnek) talált tanárnőtől érkezett a pofon.

A târgoviştei nagyjelenet óta eltelt három évtized, s ma már jószerivel csak károgásokat hallani, amelyek kétségbe vonják az egykori kelepelés értelmét és jogosságát. (Kelep-kelep, kárkár. Lám, négy hangutánzó szó, s bennük harminc év története.) Hogy a Nép Legagyonlőttebb Fia nagy hazafi volt és jó román, s hogy regnálása idején nem is volt annyira rossz az élet: volt biztos munkahely, állami lakás (főként az Erdélybe költözőknek) és élelem, az országnak pedig nem volt adóssága. Sőt olyanokkal is találkozott Ábel, akik makacsul hajtogatták, hogy a kommunizmus nem ölt meg senkit. Mint szócikk valóban nem. Na de a képviselői és fenntartói?! Meg hát élelmet és benzint is csak olyan meseszerűen lehetett kapni (hol volt, hol nem), a törlesztett adósság eredményét pedig találóan úgy jellemezte egy román újságíró: a lakáshitelünk utolsó részletét is visszafizettük, csak közben leégett a lakás.

A lényeg az, hogy a román nép nagyobbik fele (alacsony Hargita és Kovászna megyei részvétellel) ma „csont nélkül” újraválasztaná Ceauşescut vezetőjének. Az Európai Unióban pedig kétségkívül a legprogresszívebb politikusok közé tartozna. Nézzük csak a programját!

Azzal, hogy az élelmiszerek árusítását ismét „racionalizálná”, azaz csak jegyre lehetne kapni (napi 30 deka kenyér, havi 1 kg cukor, 1 liter olaj, fél vaj, 1 csirke/ család), határozottan fellépne az elhízás, az egyre többeket érintő cukorbetegség, továbbá az élelemkidobás és pazarlás ellen. Ma már nem kellene „tudományos étkezésnek” álcázni, nyugodtan nevezhetné „fenntartható táplálkozásnak”. Persze, ez csak az alapvető élelmiszerekre vonatkozna. A többit meg úgysem lehetne kapni.

Aztán: a magánautók közlekedését rendeletileg félévekre betiltaná (mint 1988 novembere és 1989 márciusa között), a havi üzemanyag-fejadagot újólag 20 literben szabná meg – ezzel a szén-dioxid kibocsátás és levegőszennyezés elleni küzdelem élharcosává válna. Nem is szólva arról, hogy így a tömegek tömegközlekedés felé való terelése is megvalósulna, ami egy másik uniós direktíva. A Dacia autógyár átállna a Romulus rollerek és a Remus biciklik gyártására, a légiközlekedést pedig megszüntetné. Csupán egy helikoptert tartana meg, mert ugye sohasem lehessen tudni...

De lépjünk tovább: a villanyáram használatát ismét napi 8 órára korlátozná (reggel 9-től délután 5 óráig), s ez – azon túl, hogy sok, tévé- és számítógépfüggő gyermekéért aggódó szülő gondját megoldaná – egyrészt lökést adhatna az elsorvadni látszó könyvolvasásnak, másrészt lehetővé tenné, hogy a lakosság a demográfiai válság megoldására koncentráljon. Aztán nyilván ismét elrendelné, hogy a húst a húskészítményekben szójával, a húsboltokban meg hallal helyettesítsék, kenyérsütéskor a korpa se menjen veszendőbe (vö. teljes kiőrlés), s ezzel máris belopná magát a vegánok és az egészséges táplálkozás híveinek szójával pótolt szívébe.

Két dologban azonban várhatólag eltérne az uniós trendtől. 1. A metángáz-gyártó szarvasmarhák és a juhok természetesen kegyelmet kapnának, mert azért miccs nélkül nem tud meglenni a román ember. 2. Az emberek vasárnapi (na meg karácsonyi és húsvéti) dolgoztatása tán nehezebben menne, de az is csak addig, amíg a megroggyant kereszténység úgy-ahogy tartja magát.

Az viszont kétségtelen, hogy ezek után az Európai Zöld Párt elnöki posztjától nem menekülhetne.

Amikor idáig jutott gondolataiban, Ábel megdöbbent. De hát, ha ez az ideális világ, akkor... Uramisten, mi ’89 decemberében valójában mit is romboltunk le? Az uniós életformát?! És nem egy megátalkodott sztálinistával, hanem egy korát messze megelőző zsenivel röppent el ama târgoviştei gólya?! Lehetséges lenne? A hátán lefolyt a veríték.

Hogyan is nyugtatgatja az aggódó Jézust Mária-Magdolna a már hivatkozott rockoperában? „Törnöd magad miért is kell? / Hidd el, hogy minden nagyon jól van, / Minden megy jól.” Hm, hát igen.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)

Legnézettebb
2021. szeptember 23., 11:20
2021. szeptember 26., 09:32