„Harminc évnek tűnik három, / Harminc év – és mind oly hiábavaló” – énekli Jézus a mára klasszikussá vált rockoperában (és persze Miklós Tibor remek átköltésében), Ábel pedig arra lesz figyelmes, hogy mindez – egy apró, bár prozódiailag hátrányos módosítással (azaz: három évnek tűnik harminc) – áll a mögöttünk lévő három évtizedre is.
Mintha pár éve lett volna az egész, de tényleg. Ilyenkor decemberben (lám, ma mindegyre klasszikusokba botlunk, vö. Juhász Gyula) az éltesebb korúaknak óhatatlanul eszébe jut 1989 decembere – a mérföldkő. Amikor a tavasz őszutón és télvíz idején köszöntött rá a közép- és kelet-európai népekre. Fura tavasz volt, meg kell hagyni. Romániában például nem a gólya, hanem a géppisztolyok kelepelése jelezte érkezését. A vízválasztó kelepelés egy târgoviştei kaszárnyaudvaron hangzott el, karácsonykor. Ez a rendhagyó gólya, igazi társától eltérően, nem gyermekeket hozott, hanem öregeket vitt. Hogy hová? Gyarló emberi megítélés szerint valahová, ahová zuhanórepülésben érkezik meg az ember. Az ég nem sötétült el (de borús volt), a templom kárpitja sem hasadt meg (csak a Központi Bizottságé), tehát akik eltávoztak, nem az Ég gyermekei lehettek. De végül is teljesen mindegy, hogy kik voltak, mi volt és hogyan volt, ama decemberi szabadságérzést, azt a katarzist megérdemeltük. Ez a mi történetünk, és senki nem veheti el tőlünk. Igaz, nem is nagyon akarja.
Ábel például rendszeresen megpróbál önzetlenül egy-egy emlékmorzsát átadni fiainak azokból a napokból, nem sok sikerrel. Pár napja videókat és képeket mutatott az egykori forradalomról, de azok szemmel láthatóan kisebb hatással voltak rájuk, mint egy-egy mai videóblogger „hogyan igyunk pohárból kéz nélkül”-típusú gagyi agymenése. A legnagyobbik futó pillantást vetett a diktátor arcképére, s megjegyezte: „Szimpatikus feje van.” Ábelben bennrekedt a szó. Aztán tudatosította magában, hogy ez egy „függetlenobjektív” vélemény volt. Amúgy tényleg szimpatikusnak tűnik. Ha úgy vesszük. (Pláne, ahogy ott ül a hintóban, II. Erzsébet mellett. Ahelyett, hogy a bakon.) Ábel azonban világéletében utálta a „szimpatikus fejű”, de tetteikben galádaknak, romlottaknak bizonyuló embereket. A sors durva tréfájának tartotta az esztétikai és erkölcsi minőségek effajta keverékét. Naiv módon elvárta volna, hogy aki jóképű, az legyen jó ember is, és fordítva. De hát nem így megy ez. Mégis, gyermekkorában jobban fájt neki, ha egy általa szimpatikusnak (azaz szépnek) talált tanárnőtől érkezett a pofon.
A târgoviştei nagyjelenet óta eltelt három évtized, s ma már jószerivel csak károgásokat hallani, amelyek kétségbe vonják az egykori kelepelés értelmét és jogosságát. (Kelep-kelep, kárkár. Lám, négy hangutánzó szó, s bennük harminc év története.) Hogy a Nép Legagyonlőttebb Fia nagy hazafi volt és jó román, s hogy regnálása idején nem is volt annyira rossz az élet: volt biztos munkahely, állami lakás (főként az Erdélybe költözőknek) és élelem, az országnak pedig nem volt adóssága. Sőt olyanokkal is találkozott Ábel, akik makacsul hajtogatták, hogy a kommunizmus nem ölt meg senkit. Mint szócikk valóban nem. Na de a képviselői és fenntartói?! Meg hát élelmet és benzint is csak olyan meseszerűen lehetett kapni (hol volt, hol nem), a törlesztett adósság eredményét pedig találóan úgy jellemezte egy román újságíró: a lakáshitelünk utolsó részletét is visszafizettük, csak közben leégett a lakás.
A lényeg az, hogy a román nép nagyobbik fele (alacsony Hargita és Kovászna megyei részvétellel) ma „csont nélkül” újraválasztaná Ceauşescut vezetőjének. Az Európai Unióban pedig kétségkívül a legprogresszívebb politikusok közé tartozna. Nézzük csak a programját!
Azzal, hogy az élelmiszerek árusítását ismét „racionalizálná”, azaz csak jegyre lehetne kapni (napi 30 deka kenyér, havi 1 kg cukor, 1 liter olaj, fél vaj, 1 csirke/ család), határozottan fellépne az elhízás, az egyre többeket érintő cukorbetegség, továbbá az élelemkidobás és pazarlás ellen. Ma már nem kellene „tudományos étkezésnek” álcázni, nyugodtan nevezhetné „fenntartható táplálkozásnak”. Persze, ez csak az alapvető élelmiszerekre vonatkozna. A többit meg úgysem lehetne kapni.
Aztán: a magánautók közlekedését rendeletileg félévekre betiltaná (mint 1988 novembere és 1989 márciusa között), a havi üzemanyag-fejadagot újólag 20 literben szabná meg – ezzel a szén-dioxid kibocsátás és levegőszennyezés elleni küzdelem élharcosává válna. Nem is szólva arról, hogy így a tömegek tömegközlekedés felé való terelése is megvalósulna, ami egy másik uniós direktíva. A Dacia autógyár átállna a Romulus rollerek és a Remus biciklik gyártására, a légiközlekedést pedig megszüntetné. Csupán egy helikoptert tartana meg, mert ugye sohasem lehessen tudni...
De lépjünk tovább: a villanyáram használatát ismét napi 8 órára korlátozná (reggel 9-től délután 5 óráig), s ez – azon túl, hogy sok, tévé- és számítógépfüggő gyermekéért aggódó szülő gondját megoldaná – egyrészt lökést adhatna az elsorvadni látszó könyvolvasásnak, másrészt lehetővé tenné, hogy a lakosság a demográfiai válság megoldására koncentráljon. Aztán nyilván ismét elrendelné, hogy a húst a húskészítményekben szójával, a húsboltokban meg hallal helyettesítsék, kenyérsütéskor a korpa se menjen veszendőbe (vö. teljes kiőrlés), s ezzel máris belopná magát a vegánok és az egészséges táplálkozás híveinek szójával pótolt szívébe.
Két dologban azonban várhatólag eltérne az uniós trendtől. 1. A metángáz-gyártó szarvasmarhák és a juhok természetesen kegyelmet kapnának, mert azért miccs nélkül nem tud meglenni a román ember. 2. Az emberek vasárnapi (na meg karácsonyi és húsvéti) dolgoztatása tán nehezebben menne, de az is csak addig, amíg a megroggyant kereszténység úgy-ahogy tartja magát.
Az viszont kétségtelen, hogy ezek után az Európai Zöld Párt elnöki posztjától nem menekülhetne.
Amikor idáig jutott gondolataiban, Ábel megdöbbent. De hát, ha ez az ideális világ, akkor... Uramisten, mi ’89 decemberében valójában mit is romboltunk le? Az uniós életformát?! És nem egy megátalkodott sztálinistával, hanem egy korát messze megelőző zsenivel röppent el ama târgoviştei gólya?! Lehetséges lenne? A hátán lefolyt a veríték.
Hogyan is nyugtatgatja az aggódó Jézust Mária-Magdolna a már hivatkozott rockoperában? „Törnöd magad miért is kell? / Hidd el, hogy minden nagyon jól van, / Minden megy jól.” Hm, hát igen.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.