Ábel úgy emlékszik rá, mintha ma lett volna. Ültek várandós feleségével a tévé előtt (miután elbaktattak a közeli iskolába és gondosan beikszelték az „igen”-t), és várták az eredményeket. És az eredmények jöttek. Bár ne jöttek volna. Mert kiderült, hogy a nagy cserbenhagyta a kicsit. A nagy attól félt, hogy a kicsi eleszi előle a… mit is? A kenyerét? A húst a szendvicséből? A nagy nem akart ingyenélő kicsit a nyakába. Nem akarta kigazdálkodni a havi húszezer forintot a konyhapénzből, amibe állítólag az „igen” került volna. Sem addig, sem azóta nem számolta ki senki ennyire fillérre pontosan, hogy mibe kerülne a nemzeti összetartozás. A nemzeti összetartozás/ hó/család. Akkori árfolyamon mintegy nyolcvan euróba. Ezért hát győzött a „Ne fizessünk álmainkkal, mert nehezedik a lakáshelyzet!”
Ábel égő arccal ült a kanapén, és nem mert anyaországi felesége szemébe nézni. Az sem őrá. A kétéves Gergő derűs arccal szaladgált körülöttük a szobában, s időnként apja lábába csimpaszkodott, követelvén: „Apa, focizzunk!” De apa nem akart focizni. Egy ilyen hatalmas zakó után magát Messit sem lenne könnyű rávenni. Szelíden félretolta a gyerek kezét, és bement a fürdőbe. Becsukta maga mögött az ajtót és… Igen, sírt. Nem szégyellte, és ma sem szégyelli. Viszont életében először szégyellte, hogy magyar. Életében először szeretett volna francia lenni, vagy angol, vagy német, mindegy, hogy mi, csak más. Csak ez nem. Körmével belevájt a húsába. Talán, hogy meggyőződjön, ébren van-e, hogy mindez igaz-e… Vagy talán, hogy fizikai fájdalommal nyomja el ama másikat. A vér kiserkent a karjából. Nem baj, az ing és az öltöny holnap majd eltakarja.
Szíve még nehezebb lett, amikor eszébe jutott, hogy mit érezhetnek most ők, ott túl. A kicsik. Köztük a szülei. Akik három – kinti iskolákban, egyetemeken képzett – fiukat adták ennek az országnak. Három, ereje teljében lévő huszonévest, akik minden erejüket, tehetségüket itt kamatoztatták. Akik az első perctől kezdve magukénak mondhatták az itteni anyagias közgondolkodás által kigyöngyözött legmagasabb társadalmi státuszt – az adófizetőkét. „Kutyabőrös” adófizetők lettek. És akiknek majd egyszer a szüleik szemébe kell nézni. Igen, neki is. És ennek az országnak is. És választ kell adni a ki sem mondott kérdésre, hogy a kicsik miért nem lehetnek otthon sehol. Ott azért, mert „román kenyeret” esznek, itt meg azért, mert magyart. Bárhol dolgozzanak is, mindig a másét. Mintha az ő kedvükért a föld nem teremne búzát. Régóta elhunyt nagyapja arca villant fel előtte, aki mindig valamiféle áhítattal ejtette ki azt a szót, hogy: magyar. És ragyogott az arca, ha az egykor volt „kicsi magyar világról” mesélt. (De erről ne beszélj az iskolában – tette hozzá mindig, nem magát, őt féltve.) Istenem, de jó, hogy ezt nem érte meg, de jó! – könnyebbült meg Ábel. Aztán a meghitt rokontalálkozók,családi ünnepek jutottak az eszébe, amelyek nem múlhattak el anélkül, hogy fel ne idézzék azt az országot, ott túl…
Mert kell ott túl egy ország. S bármi van és lesz is velünk ott, Erdélyben, jó, hogy az ott van, nekünk és értünk is van. Ezt az érzést környezete már zsenge gyermekkorában elültette a lelkében, nem csoda, hogy később a Jókai-, Mikszáth- és Móricz-regények világában érezte igazán otthon magát. És most… Megmosta és megtörölte az arcát, de nem nézett a tükörbe, mint máskor. Meleg vizet engedett a műanyag kiskádba, majd kiszólt az asszonynak, hogy hozza fürödni Gergőt. A kisfiúnak nem szabad tudnia, hogy ma valami rendkívüli dolog történt. Talán majd egyszer, később.
Teltek-múltak a hetek, de nem volt ereje hazautazni Erdélybe. Csak telefonon beszélt az anyjával. A hangnem mindkét részről visszafogott volt, kínos hallgatásokkal tarkítva. Anyja kérdezte, hogy igaz-e a hír, miszerint áttelepült erdélyiek is „ellenük” szavaztak. Azt nem kérdezte, hogy a fiai is köztük voltak-e. Igaz, anyám, igaz, elhiheti – válaszolta Ábel. Az erdélyi ember is csak olyan, mint a többi – próbálta általánosságokkal csorbítani a kérdés élét. Inkább gondoljon arra a másfél millió derék magyarra – próbálta jobb kedvre hangolni –, akiknek köszönhetően az egyik félidőt megnyertük. Ha a mérkőzést végül elvesztettük is.
Fiam, ugye tudod, hogy mi nem akarunk innen elmenni? – mondta az anyja rövid hallgatás után. Az isten megfizeti, anyám, ezt nekem magyarázza?! – fakadt ki keserűen Ábel. Nagyszüleit még a városba sem lehetett volna beköltöztetni, annyira ragaszkodtak Nyikó-menti falujukhoz, ahhoz a történelem csapásai alatt hazából szülőfölddé szerényedett földdarabhoz. Az apja nem jött a telefonhoz, csak a háttérből hallotta jellegzetes köhécselését.
Hanem aztán márciusban, amikor Ábelék második fiacskája az anyaméhből jelezte közeli érkezését, mégis kijöttek. Hogy illő módon fogadják az újabb unokát. Egy átzötykölődött éjszaka után Ábel hajnalban a buszállomáson várta őket. Erőltetett kedélyességgel ölelték meg egymást, majd bepakolta súlyos táskáikat a csomagtartóba. Mindig iszonyúan felpakolva érkeztek. Mert hát az nem lehet, hogy ne hozzanak valami „kis hazait” a három fiuknak. Pedig mindketten a rokkantnyugdíjukból éltek. Csendben ültek az autóban. Máskor mindig gyerekes örömmel lubickoltak a plakáttenger felirataiban (milyen jó, hogy itt mindent magyarul írnak!), most nem. „És ő mit szólt ehhez?” – szólalt meg hirtelen az apja. Ez az „ő” azt az ifjú politikust jelentette, akire az apja mindig is felnézett, akit mérhetetlenül tisztelt, és akit a magyar jövő zálogának tartott. „Mit mondhatott volna, szegény? Fájt neki, hogy nem voltunk elegen” – válaszolta Ábel, s a szeme sarkából úgy látta, apja megenyhülve néz maga elé.
A következő napok a kis jövevény érkezésére való felkészüléssel teltek. Apja szeme felragyogott, amikor megtudta, hogy az új unoka az ő nevét kapja, s bár az orvos eltiltotta a munkától, egymaga meszelte ki a számára előkészített szobát. Vacsora közben váratlanul megszólalt: „Meglátjátok, még ebben az évben magyar állampolgár leszek!” Ábel döbbenten nézett rá. „De hogyan, apám? Hiszen látja… S miért olyan fontos az magának? Az is csak egy papír…” „Nem, nem – hajtogatta makacsul – meglátjátok…” Ábel ráhagyta. Egy hét múlva megszületett a kis unoka. Együtt babusgatták, dédelgették tíz napig. A tizenegyedik napon az apja infarktust kapott és meghalt. Alig túl a hatvanon. Nem szállították haza, itt temették el a rákospalotai temetőben. A magyar hatóságok anyakönyvezték az egykori román állampolgárt. Akinek lám, igaza volt. Magyar állampolgár lett. Immár örökre.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. májusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.