Van, aki nokedlivel, van, aki virslivel, van, aki füstölt kolbásszal és van, aki szűzen szereti. Istene a jóféle piros paprika. Dukál melléje karéj friss kenyér és házi savanyúság, lett légyen az uborka, paprika, cékla, káposzta vagy csalamádé. Kezdő szakácsoknak is ajánlott, mert eme egyszerű, de fenséges étek nem követel különösebb gasztronómiai bravúrokat. Nálunk, székelyeknél pityókatokány néven dicsérik, de ha az anya(nyelv)országban vagyunk, jó, ha eme tájnyelvi megnevezés helyett krumplipaprikásként dicsérjük. Lényeg, hogy semmiképp, egyetlen évszakban, egyetlen napon se vessük meg, de legfőképpen soha ne burgonyázzuk, mert szerény póriasságához az előkelő hangzású burg semmiképp nem passzol. Ó, igen, feleim, a pityókatokány, legyen az bár a krumplipaprikás, mennyei eledel! S mondom én nektek, a szabad ég alatt, bográcsban készült, füstös ízű változata után – amibe sokszor jóféle hús, házi kolbász is belefőtt – számtalanszor mártottuk már fényesre az üst alját s nyaltuk meg praclinkon mind a tíz ujjunkat. Nem tudom, s nem is kutakodtam, hogy kinek a találmánya, de az biztos, hogy áldott jó órában jutott eszébe az ismeretlen szakácsnak, hogy a krumpliból készült ételek kétségtelenül mindig bevetésre kész és legnépszerűbb sorkatonáját elkészítse. A krumplipaprikás iránt azért is táplálok különleges érzelmeket, mert asszony koromban sok pánikszerű, „milegyenazebédma?” helyzetben mentette meg becsületemet, de azért is, mert egyszer régen még a családi krónikába is bevonult. Bakfis voltam még, amikor eljött hozzánk Umberto bácsi olasz földről, Udine városából a távoli székely rokonságot meglátogatni. A családban, mi tagadás, eléggé gyengén ment az olasz, de a francia–román–magyar keveréknyelvet megfűszerezve jóféle székely akcentussal és néhány olasz szóval a távoli rokonság jól megértette egymást. A spagettin és pizzán nevelkedett, s egyéb itáliai ínyencségeknek köszönhetően tekintélyes pocakot is cipelő itáliai rokon mindenképp valami nagyon egyszerű székely ételt akart kóstolni. Tanakodott a família, s végül, nem tudni már, kinek az indítványozására, a krumplipaprikás mellett döntött. Rittyentett is a főzőtudományban jeleskedő jó atyám egy istenes adagot. Ültünk a fehér abrosszal megterített asztal mellett, előttünk a forrón gőzölgő pityókatokány. Diszkréten mindenki az olasz bácsit figyelte: vajha ízlik-e majd neki az ünnepinek nem mondható étel? Ette, nyelte, csorgott a paprikás lé az állán lefelé. Most is látom, ahogy széles gesztusokkal dicsérte, hogy magnifico, s két falat között grazziázott jó hangosan. A családi ebéd akkor ért csúcspontra, amikor a kedves vendég tányérja kiürült, s megszólalt: fantastico volt, de mit is evett? A hirtelen beállt csendben jó apám bemondta a tutit: páprikásó de korompelló! Mind egycsapásra felsírtunk a röhögéstől, s látván fergeteges jókedvünket, öblös hangján velünk hahotázott Umberto bácsi is. „Si, Pistá, si, páprikásó!” – ismételte kacagva, s emelte poharát az olasz–magyar rokonságot és a fehér damasztabroszt egy életre megpecsételő mennyei krumplipaprikásra.
Eltelt ez a nyár, és bár terveztük, valahogy úgy alakult, hogy mégsem jutottunk ki a kissé romos, de nekem annál szebb Római- partra. A minap azonban végre felkerekedtünk. Röpke időre, csupán pár órára, de ennyi is elég annak, aki a hatalmas amőbaként terpeszkedő nagyváros szmogos betondzsungeléből az oázisba vágyik levegőt venni. Sütkéreztünk az októberi napfényben, megsimogattuk a bölcs Dunát. Kavicsot gyűjtöttünk, fotóztunk fűt, fát, zöld padot, jobb időket látott, se ajtaja, se ablaka gazdátlan házat és a bokron csücsülő, vörösen izzó bogyókat. Lehuppantunk volna szívesen sörözgetni a parton a Fellini kultúrbisztró csíkos nyugágyába, de bezárt. Néhány fán függő horpadt lampion jelezte: jövő májusig nincs dolce vita. Sebaj! Beültünk kávézni egy hangulatos teraszra. Aztán továbbmentünk. Jó kétórányi bóklászás után már jólesett volna az ebéd. Együnk hekket! – egyeztünk meg a menüben, s már indultunk is, amikor a társam megtorpant: „A táskám!” A táska ott maradt a kávézó teraszán egy széken. Benne minden irat, pénztárca, bankkártya. Úristen! Lélekszakadva rohantunk vissza a teraszig. A fekete táska sehol. Hogy is lehetne, hiszen bő két órával ezelőtt felejtettük ott, azóta benépesült a hely. Csorgott a hideg veríték a homlokunkon, amikor a pultnál eldadogtuk: a táska, az a fekete válltáska itt maradt. A pultoslány és a tulajdonos nyugodtan nézett ránk. „A neve?” – kérdeztek vissza. Mondtuk. Kórusban. A tulaj befordult a konyhára, majd újra megjelent. Kezében az elveszettnek hitt táska. „Nagy szerencséjük van. Az az idős házaspár adta be, nekik köszönjék!” Ott ült a két öreg a teraszon. A férfi sört, a nő bort kortyolgatott. Látták, tudták, miért érkeztünk lélekszakadva, de vártak, nem szóltak. Ültek, bólintottak, mosolyogtak. „Nem kell, hogy hálálkodjanak, ez csak természetes. Itt találtuk, visszaadtuk. Nagyon szívesen!” – és néztek ránk, a boldog emberekre derűsen, tiszta tekintettel, mint két tisztességben megőszült őrangyal. Köszöntük és köszöntük nekik hálásan, szívből, megkönnyebbülve. Kifizettük a számlájukat, kértünk még egy kört. Tudták ők is, tudtuk mi is: a becsületesség megfizethetetlen. De van remény, amíg van még, van belőle a nap alatt.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 25-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.