Amikor ezt a tárcát írom, Kárpátalján vagyok, Beregszászon. 2022. február 24., azt hiszem, sosem fogjuk elfelejteni a mai napot. Hajnalig beszélgettünk, jókat nevettünk a helyi ismerősökkel, rokonokkal találkoztunk, aztán reggel lett. Jött az értesítés, reggel hatkor, hogy elkezdődött a háború. Kinéztem az ablakon, a szálloda még csöndes volt, az utcán köd és csönd. Amíg nem szembesültem a hírekkel az idővonalon, addig olyan volt minden, mint bármelyik reggelen. Elolvastam az orosz, magyar, ukrán híreket, aztán lementem, és ittam egy kávét. Semmi különöset nem láttam, autók mentek a határ felé, de ebben sincs semmi furcsa. Reggeli után a benzinkútra mentünk, vendéglátómmal, Dupka Györggyel, ott szembesültünk az első furcsasággal, ugyanis a benzinkutak előtt hatalmas autósor kanyargott. Láttuk, hogy egyre többen mennek a határ felé. Mi is elmentünk az asztélyi határátkelőhöz, láttuk dagadni a határsort. Visszajöttünk a szállodába és készültünk az író-olvasó találkozókra. Sorra mondták le a programokat, de két helyszínen mégis megtartottuk a rendezvényt. Rendhagyó volt, ez vitathatatlan. A telefonom percek alatt többször csipogott, az üzenet mindig ez volt: Gyere haza! Hiába magyaráztam, hogy ma nem volt itt semmiféle gond. Tény, hogy bármikor lehet. Egy háborús ország határán vagyunk, könyveket hoztunk, irodalmat. A legtörékenyebb béke ez most itt. Holnap még egy program, aztán indulunk. Furcsa látni ezt a világot, egészen másféle tapasztalat ez, mint ami eddig volt. Bármikor bármi megtörténhet, és ez egészen ismeretlen, mintha egy mocsáron állnánk. Mindenki azt kérdezi, hogy félek-e? De valójában épp félelem nincs az érzéseim között. Van vers, van nosztalgia, izgalom, hála, és rengeteg minden, de épp a félelem nincs. Bár annyi sokan próbálnak rám ragasztani félelmeket, hogy érzem, hajszálon múlik. Inkább imádkozom a békéért, Kárpátaljáért, most ezt tartom fontosnak, helyesnek. Holnap változás jön, holnap másra ébredünk, most ez csupán egy villanás. Nem is olyan egyszerű szavakba önteni, mint az ember azt gondolná. Túl sok minden ez egyszerre. Bizonyára hasznos tapasztalat ez is, mint minden. Három éve nem jártam Beregszászon, most egy háború első napján vagyok itt. Az ismerősök mindig mondják, hogy velem mindig történik valami, hát, lehet.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.