Szükségem van néha emberszabású meccsekre, ha azt akarom, hogy visszatérjen a fociba vetett, rég elveszettnek vélt hitem. Mármint abba a fociba, amibe kölyökkoromban, a lövétei utcabajnokság drukkereként, például a Kardé–Szénporos meccset nézve halálosan beleszerettem.
Ha jól emlékszem, az 1982-es spanyolországi vb után történt, hogy az FC Barcelona ötmillió fontot fizetett Maradonáért. A tranzakció után a Vatikán fontosnak érezte sajtóközleményben tiltakozni az ember áruvá silányítása ellen. Ha hiszünk abban, hogy a Vatikán a Szentlélek külképviselete, akkor azt is mondhatnánk, hogy a Jóisten szólalt meg 39 évvel ezelőtt. Figyeltünk-e akkor a Jóistenre? Természetesen nem. Ha figyeltünk volna, akkor nem fizetnénk százmillió eurókat a poszthumán rabszolgapiacon egy-egy focistának becézett „földönkívüli” reklámhordozóért.
„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja”
– írta sok-sok évvel ezelőtt az alföldi Petőfi. Mit nekem NHL, vagy NBA vagy a topcsapatok által létrehozni kívánt Szuperliga?! A Bajnokok Ligájából is csak a csoportkört figyelem, amikor egy-egy kiscsapat (a mindenkori „FC Szénporos”) megmagyarázhatatlan módon bravúros döntetlent ér el eurómilliárdokból működtetett pénznyelő gépek ellen. Az egyenes kiesési szakasz már nem érdekel, hiszen a topcsapatok közül bárki is legyen a végső győztes, lelket nem igazán látok bennük. Megengedem: néha lehetne csodálni őket a játékukért, de szeretni őket… – nos, ez nekem egyáltalán nem megy.
„Megmagyarázhatatlan módon” – mondottam az imént. És tényleg: szerencsére látni még manapság is emberfocit. Amikor egy-egy kiscsapat teljesítményére nincs magyarázat. „Felszívták magukat”; „meg akarták mutatni országnak-világnak” – szoktuk ismételgetni ilyenkor a közhelyeket, racionálisan próbálván megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. „Ihletetten fociztak” – néha ez is elhangzik, anélkül persze, hogy tudnánk, mi is az az ihlet. És itt álljunk is meg egy szóra, akarom mondani: olvassuk újra Orbán Ottó A múzsa csókja című csodaszép versét Az éjnek rémjáró szaka című posztumusz kötetéből:
„A ritka kegyelmi pillanatban,
Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan,
Vagy épp hogy kinyílik egy ajtó, s némi fény
Dereng föl az idegdúcok tövén,
Még nem fölismerés, csak ködszitáláshoz hasonló sejtelem,
De máris csalogat és csábít és játszik velem,
Még nem kerek mondat, még csak nem is értelmes szó,
Kimondható, leírható, fölfogható,
De él bennem egy indián nyomolvasó,
S követni kezdem a rejtélyes vad nyomát
Árkon, bokron, bozóton át,
Kockáztatva azt, hogy egy fatörzs mögül
Kilép egy medve és megöl,
Vagy az eget bámulva, ahol egy sas köröz fenn,
A nyakam szegem egy sáros gödörben;
És lidércnyomásba fordul az álom,
Mert megvan, itt van, és mégsem találom.
A fogam vacog, az ajkam remeg,
Hajnali fél ötkor fölébredek –
Egy verssor libeg a nyelvemen,
Amit ki tudja, ki sugallt nekem,
És amin ronthatok, javíthatok,
Amíg élek s meg nem halok.”
Nyilván, Orbán Ottó a vers születésének rejtélyes módjáról akart valamit eldadogni ebben a versben. És az is nyilvánvaló, hogy egy felfoghatatlan teljesítményt produkáló kis(foci)csapat nem álomkórosan lép pályára, hanem például szigorú taktikai utasításokkal kitömve. És még sincs magyarázat, mondjuk, a dánok teljesítményére a FIFA-világranglista első helyét egy ideje hitbizományként birtokló belgák ellen. Lehetne azt mondani, hogy a dánok azon a meccsen Christian Eriksenért játszottak. Meg amúgy is otthon voltak, Koppenhágában. Bármit lehet mondani, de a dánok belgák elleni első félidejére egész egyszerűen nincs magyarázat! Aztán kikaptak, persze. De kit érdekel? (Igazán nem akarom agyonterhelni a kedves Olvasót versekkel, de hadd legyek most mégis egy kicsit Füst Milán-osan patetikus:
„S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
[…]
S a feje körül tompa derengés.”
És a magyarok teljesítményére sincs magyarázat az aktuális világbajnok franciák ellen. Hőség? Hazai pálya? Aztán csak döntetlen lett, persze. De kit érdekel? A Németország elleni 2–2-ről nem is beszélve! Münchenben! Hogy továbbjutás ért volna egy esetleges győzelem? Kit érdekel? Láttam már „szebb” (értsd: profibb) focimeccseket, nem is egyet, csak már nem emlékszem rájuk. Ez a 2-2 viszont el fog kísérni a sírig. Schäfer András csorgó könnyeivel együtt.
(A PIÜ KMPI szerzőinek futballtárcái a labdarúgó EB alatt)
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.
Erre-arra forgat. A ruhapróbának mindig tétje van, mert a ruha alapján ítélnek majd meg azok, akikkel találkozunk. „Ne higgyék ezek a nagyvalakik, hogy nincs mit felvegyünk” – mondja, miközben magát egy naftalinszagú vászonnadrágba próbálja beleszuszakolni.
Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.