Szükségem van néha emberszabású meccsekre, ha azt akarom, hogy visszatérjen a fociba vetett, rég elveszettnek vélt hitem. Mármint abba a fociba, amibe kölyökkoromban, a lövétei utcabajnokság drukkereként, például a Kardé–Szénporos meccset nézve halálosan beleszerettem.
Ha jól emlékszem, az 1982-es spanyolországi vb után történt, hogy az FC Barcelona ötmillió fontot fizetett Maradonáért. A tranzakció után a Vatikán fontosnak érezte sajtóközleményben tiltakozni az ember áruvá silányítása ellen. Ha hiszünk abban, hogy a Vatikán a Szentlélek külképviselete, akkor azt is mondhatnánk, hogy a Jóisten szólalt meg 39 évvel ezelőtt. Figyeltünk-e akkor a Jóistenre? Természetesen nem. Ha figyeltünk volna, akkor nem fizetnénk százmillió eurókat a poszthumán rabszolgapiacon egy-egy focistának becézett „földönkívüli” reklámhordozóért.
„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja”
– írta sok-sok évvel ezelőtt az alföldi Petőfi. Mit nekem NHL, vagy NBA vagy a topcsapatok által létrehozni kívánt Szuperliga?! A Bajnokok Ligájából is csak a csoportkört figyelem, amikor egy-egy kiscsapat (a mindenkori „FC Szénporos”) megmagyarázhatatlan módon bravúros döntetlent ér el eurómilliárdokból működtetett pénznyelő gépek ellen. Az egyenes kiesési szakasz már nem érdekel, hiszen a topcsapatok közül bárki is legyen a végső győztes, lelket nem igazán látok bennük. Megengedem: néha lehetne csodálni őket a játékukért, de szeretni őket… – nos, ez nekem egyáltalán nem megy.
„Megmagyarázhatatlan módon” – mondottam az imént. És tényleg: szerencsére látni még manapság is emberfocit. Amikor egy-egy kiscsapat teljesítményére nincs magyarázat. „Felszívták magukat”; „meg akarták mutatni országnak-világnak” – szoktuk ismételgetni ilyenkor a közhelyeket, racionálisan próbálván megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. „Ihletetten fociztak” – néha ez is elhangzik, anélkül persze, hogy tudnánk, mi is az az ihlet. És itt álljunk is meg egy szóra, akarom mondani: olvassuk újra Orbán Ottó A múzsa csókja című csodaszép versét Az éjnek rémjáró szaka című posztumusz kötetéből:
„A ritka kegyelmi pillanatban,
Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan,
Vagy épp hogy kinyílik egy ajtó, s némi fény
Dereng föl az idegdúcok tövén,
Még nem fölismerés, csak ködszitáláshoz hasonló sejtelem,
De máris csalogat és csábít és játszik velem,
Még nem kerek mondat, még csak nem is értelmes szó,
Kimondható, leírható, fölfogható,
De él bennem egy indián nyomolvasó,
S követni kezdem a rejtélyes vad nyomát
Árkon, bokron, bozóton át,
Kockáztatva azt, hogy egy fatörzs mögül
Kilép egy medve és megöl,
Vagy az eget bámulva, ahol egy sas köröz fenn,
A nyakam szegem egy sáros gödörben;
És lidércnyomásba fordul az álom,
Mert megvan, itt van, és mégsem találom.
A fogam vacog, az ajkam remeg,
Hajnali fél ötkor fölébredek –
Egy verssor libeg a nyelvemen,
Amit ki tudja, ki sugallt nekem,
És amin ronthatok, javíthatok,
Amíg élek s meg nem halok.”
Nyilván, Orbán Ottó a vers születésének rejtélyes módjáról akart valamit eldadogni ebben a versben. És az is nyilvánvaló, hogy egy felfoghatatlan teljesítményt produkáló kis(foci)csapat nem álomkórosan lép pályára, hanem például szigorú taktikai utasításokkal kitömve. És még sincs magyarázat, mondjuk, a dánok teljesítményére a FIFA-világranglista első helyét egy ideje hitbizományként birtokló belgák ellen. Lehetne azt mondani, hogy a dánok azon a meccsen Christian Eriksenért játszottak. Meg amúgy is otthon voltak, Koppenhágában. Bármit lehet mondani, de a dánok belgák elleni első félidejére egész egyszerűen nincs magyarázat! Aztán kikaptak, persze. De kit érdekel? (Igazán nem akarom agyonterhelni a kedves Olvasót versekkel, de hadd legyek most mégis egy kicsit Füst Milán-osan patetikus:
„S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
[…]
S a feje körül tompa derengés.”
És a magyarok teljesítményére sincs magyarázat az aktuális világbajnok franciák ellen. Hőség? Hazai pálya? Aztán csak döntetlen lett, persze. De kit érdekel? A Németország elleni 2–2-ről nem is beszélve! Münchenben! Hogy továbbjutás ért volna egy esetleges győzelem? Kit érdekel? Láttam már „szebb” (értsd: profibb) focimeccseket, nem is egyet, csak már nem emlékszem rájuk. Ez a 2-2 viszont el fog kísérni a sírig. Schäfer András csorgó könnyeivel együtt.
(A PIÜ KMPI szerzőinek futballtárcái a labdarúgó EB alatt)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.